Francis Carsac: A világűr Robinsonjai

— Visszatért? — vágott közbe Michel.

— Igen, a Neptunus pályája mögül. Azt mondta, hogy vagy a számításaik voltak hibásak, vagy valami eltérítette őket visszafelé jövet.

— Ez nagyon fogja érdekelni Bournat urat.

— Valószínűleg Bemard a nyáron eljön az obszervatóriumba.

Addig is írok neki, és megkérem, írja le részletesen, hogyan történt.

Beszélgetés közben az autó sebesen haladt a völgyben. Az út mel ett egy vasúti sínpár futott.

— A vonat most átmegy a falun?

— Nem, ezt a vonalat nemrég építették a könnyűfém üzem részére, amelyet mi örököltünk. Szerencsére a fémfeldolgozás minden fázisa elektromos árammal történik. Ha füstölne, vagy az üzemet vagy az obszervatóriumot el kellene innen költöztetni.

— Nagy az üzem?

— Jelenleg 550 munkással dolgozik. De hamarosan legalább kétszer annyian lesznek.

Megindultunk az obszervatóriumhoz vezető kanyargós úton.

Annak a kis hegyfoknak a lábánál, amelyre épült, egy magasan fekvő völgyben kedves falucska bújt meg. Kissé feljebb nőtt ki a földből az üzem meg a személyzet előre gyártott lakóházaiból ál ó település. Egy magasfeszültségű vezeték húzódott a távolba, a hegyek mögé.

— A vezeték speciálisan az üzem részére épült vízi erőműtől jön. Bennünket is el át árammal — magyarázta Michel.

Az obszervatórium tövében épült házakban lakott a nagybátyám az asszisztenseivel.

— Micsoda változás két év óta! — jegyezte meg fivérem.

— Ma este sokan leszünk az asztalnál: a nagybátyád, Ménard, ti ketten, a húgom meg én, Vandal, a biológus…

— Vandal! Születésem óta ismerem! A család régi barátja.

— Egyik akadémiai kollégájával van itt, a híres sebésszel, Massacre-ral. [1] Massacre = mészárlás, vérfürdő (fr.)

— Micsoda fura név egy sebész számára — tréfálkozott Paul fivérem. — Brr! Nem szeretném, ha ő operálna.

— Nincs igazad. Massacre ma Franciaország, sőt valószínűleg Európa legügyesebb sebésze! Azonkívül itt van még Massacre egyik barátja és egyben tanítványa, André Breffort antropológus.

— Az a Breffort, aki a patagonokkal foglalkozik? — kérdeztem.

— Ő az. Bármilyen tágas is a ház, zsúfolva van.

Amint megérkeztünk, felmentem az obszervatóriumba, és kopogtattam nagybátyám dolgozószobájának ajtaján.

— Lehet! — üvöltötte.

— Ó, te vagy az — folytatta megszelídült hangon. Felállt karosszékéből, és kiegyenesítve hatalmas termetét, medveszorításával átölelt. Még ma is látom őt, szürke hajával és szemöldökével, szénfekete szemével és mellényén szétterülő, dús ében-szakállával.

Egy félénk „Jó napot, Bournat úr” hallatán megfordultam. A vézna Ménard ott állt asztalánál, algebrai jelekkel telefirkált papírjai előtt. Ménard szemüveges emberke volt, kis kecskeszakál al és hatalmas, ráncos homlokkal. E jelentéktelen külső egy tizenkét nyelvet beszélő embert takart, aki fejből elképesztő gyököket vont, és akinek a matematika és a fizika legmerészebb spekulációi is oly ismerősek voltak, mint nekem Bordeaux környékének alsó miocén rétegei. Ilyen tekintetben nagybátyám, ez a csodálatra méltó megfigyelő és kísérletező, a bokájáig sem ért fel, ketten együtt alkották az egész csillagászat és a nukleáris fizika agytrösztjét.

Írógépkattogás terelte figyelmemet egy másik sarok felé.

— Igaz — szólalt meg nagybátyám. — Elfelejtettelek bemutatni.

Kisasszony, ez itt Jean unokaöcsém, egy semmirekel ő, aki még egy összeadást sem tud pontosan elvégezni. A család szégyene!

— Nem én vagyok az egyetlen — tiltakoztam. — Paul sem különb nálam!

— Ez igaz — ismerte be. — Ha elgondolom, hogy az apjuk csak úgy játszadozott az integrálokkal! Hanyatlik a fajtánk! De végül is ne tagadjuk le azt sem, amit tudnak. Jean kitűnő geológus lesz, és azt hiszem, Paul is ért valamit az asszírokhoz.

— A hindukhoz, bácsikám, a hindukhoz!

— Egykutya! Jean, ez itt Martine Sauvage, asszisztensnőnk, Michel húga.

— Örvendek — nyújtotta kezét a lány.

Kissé káprázott a szemem. Azt vártam, hogy egy szemüveges, hegyes orrú laboratóriumi patkányt találok itt. Ehelyett azonban egy görög szoborhoz hasonló, erős termetű lány ál t előttem, hosszú és olyan fekete hajjal, mint amilyen szőke volt a bátyjáé, talán kissé alacsony homlokkal, de pompás zöldesszürke szempárral; szabályos arca kétségbeejtett tökéletességével. Nem lehetett azt ál ítani, hogy csinos. Kifejezetten szép volt, szebb minden nőnél, akit valaha is láttam.

Nyíltan és kurtán megszorította kezem, aztán újra belemerült számításaiba. Nagybátyám félrehúzott.

— Látom, hogy Martine mennyire hatott rád — zsörtölődött. — Mindig ez történik. Feltételezem, hogy azért, mert annyira el entétben áll ezzel a hellyel. Most pedig, ne haragudj, de estig be kel fejeznem a munkámat, hogy felkészüljek az éjszakai megfigyelésekhez. Amint tudod, még nincs itt a személyzetem. Fél nyolckor vacsorázunk.

— Valami fontos munka? — kérdeztem. — Michel említette, hogy különös jelenségek mutatkoznak…

— Különös jelenségek! Nyugodtan mondhatod, hogy ez minden eddigi tudományunkat romba dönti! Képzeld csak el: az Androméda 18 foknyira eltér a normál helyzetétől! Két dolog lehetséges. Az egyik, hogy a ködfolt valóban elmozdult, de ebben az esetben, minthogy tegnapelőtt még a helyén volt, egy fizikailag lehetetlen sebességet kellett elérnie. Vagy pedig — és ez nemcsak az én véleményem, hanem Mont Palomar-beli kollégáimé is — a fényét térítette el valami, ami tegnapelőtt még nem volt ott. És nemcsak az Androméda fényét, hanem mindazon csillagokét is, amelyek ugyanabban az irányban helyezkednek el, a Neptunusét és talán…

Egyetlen feltételezés van csupán, amely nem tűnik túlságosan abszurdnak. Tudod, il etve inkább nem tudod, hogy a fény egy intenzív gravitációs tér által eltéríthető. Minden jel arra mutat, hogy az Androméda és a Föld között, a naprendszeren belül egy hatalmas tömeg jelent meg. És ez a tömeg láthatatlan! Őrület és lehetetlenség, de mégis így van!

— Bernard azt mondta, hogy amikor utolsó expedíciójáról visszatért…

— Láttad Bernard-t? Mikor?

— Tegnap.

— Mikor jött vissza?

— A tegnapra virradó éjszaka, éppen a Neptunus pályája mögül, ő mesélte, hogy visszafelé valószínűleg eltérítette őket valami az iránytól…

— Mennyire? És mikor?

— Nem kérdeztem! Úgy eltűnt, akár a huzat! Arra készül, hogy a nyáron eljön ide!

— A nyáron! Valóban! A nyáron! Nos, táviratozz neki, hogy azonnal jöjjön ide társaival meg a fedélzeti naplójával. A kertész fia majd feladja a táviratot. Talán itt van a rejtély nyitja! A nyáron! Indulj, siess! Mi az, még mindig itt vagy?

Eltűntem és megfogalmaztam a táviratot. A kis Benoit szaladt vele a faluba. Soha nem fogom megtudni, hogy Bernard megkapta-e vagy sem.

Ezután nagybátyám házába mentem, ahol találkoztam a meghívottakkal. Először Vandallal, akinek tanítványa voltam, amikor első szigorlatomra készültem. Vandal magas, hajlott hátú, s alig negyvenöt esztendős létére már ezüstös hajú férfi volt. Bemutatott barátjának, Massacre-nak, egy határozott mozgású, barna emberkének, valamint Breffort-nak, ennek a nyurga, csontos és hallgatag férfinak.

Pontosan 7 óra 20 perckor megérkezett nagybátyám és kísérete, és 7 óra 30 perckor asztalhoz ültünk.