Francis Carsac: A világűr Robinsonjai

Egy félig összeomlott falrészre mutatott. Michel lehajolt, és a réseken át lekiáltott:

— Tartsanak ki! Jövünk!

Nyugtalanul hal gatództunk.

— Gyorsan, gyorsan — felelte egy fiatal, aggódó hang.

Sietve, de módszeresen elkezdtünk alagutat ásni a romok között. Aládúcolására olykor a legvalószínűtlenebb tárgyakat használtuk fel: seprőt, szerszámos ládát, rádiókészüléket. Fél óra múltán a segélyt kérő hang elhal gatott. Mit sem törődve a veszéllyel, kettőzött gyorsasággal folytattuk a munkát, és még idejében sikerült kiszabadítanunk Rose Perriert. Az anyja meghalt.

Ezen a napon sok eredményes és sok eredménytelen mentési akcióban vettem részt, és Rose megmentéséről csak azért számolok be ily részletesen, mert ő volt az, aki később akaratán kívül a spártai Heléna szerepét töltötte be, és az ő személye szolgáltatott okot Telluson az első háborúra.

A lányt beszál ítottuk a segélyhelyre, s minthogy alaposan megéheztünk, leültünk, ettünk valamit. Amikor az órám 7 óra 17 percet mutatott, a kék nap épp delelőn állt. 0 óra körül kelt fel. A kék nap tehát megközelítően 14 órát és 30 percet tartózkodik az égbolton.

Egész délután szakadatlanul dolgoztunk. Estére, mire a kék nap lebukott a nyugati láthatár mögött, és keleten felkelt az aprócska vörös nap, nem maradt sebesült a romok alatt. Számuk nyolcvanegyre emelkedett. Huszonegy halottat számoltunk össze.

A kiszáradt kút körül festői tábor terült el. Karókra kifeszített takarókból vert sátrak alatt húzták meg magukat azok, akik hajlék nélkül maradtak. Louis a mentésben részt vett munkások számára is sátrat emeltetett.

Leültünk az egyik sátor elé. Hideg húst ettünk kenyérrel, utána vörös bort ittunk; úgy éreztem, hogy eddigi életemben nem ettem még ennél finomabb vacsorát. Aztán elsétáltam a segélyhelyig, abban a reményben, hogy találkozom Martine-nál. Csalódtam, a lány aludt. Massacre elégedetten közölte, hogy a sebesültek között alig van egy-két súlyosabb eset. Nagybátyám házából hordágyon lehozatta Breffort-t és a fivéremet. Mindketten jobban voltak.

— Bocsásson meg, de szörnyen fáradt vagyok — mentegetőzött a sebész —, és holnap operálnom kell. Ilyen körülmények között nehéz műtét lesz.

Visszatértem a sátorba, és hamarosan magam is elaludtam szalmából vetett fekhelyemen. Motorberregésre ébredtem. Még „éjszaka” volt, vagyis az a bíbor félhomály, amelyet ti „vörös éjszaka” néven ismertek. Az autó az egyik összeomlott ház mögött ál t. Megkerültem a romokat, és megpillantottam a nagybátyámat.

Vandallal együtt hírekért jött.

— Mi újság? — kérdeztem.

— Semmi. Áram nélkül a kupola használhatatlan. Jártam az üzemben. Estranges azt mondta, hogy hosszú ideig ne számítsunk áramra. Az erőmű nem jött utánunk. Egyébként közölhetem, hogy olyan bolygón vagyunk, amelyik 29 óra alatt fordul meg a tengelye körül, és a tengelye csak kevéssé vagy egyáltalán nem hajlik el pályája síkjától.

— Honnan tudod mindezt?

— Egyszerű. A kék nap 14 óra 30 percig tartott. A vörös napnak 7 óra 15 percre volt szüksége, hogy elérje a tetőpontot. A teljes körforgás tehát 29 óra hosszat tart. Másrészt a napok és az „éjszakák” egyforma hosszúak, holott nem valószínű, hogy az egyenlítő vonalán vagyunk, talán inkább az északi szélesség 45. foka körül. Ebből arra következtetek, hogy a bolygó tengelye csak nagyon kevéssé hajlik el, feltéve, ha nem éppen napéjegyenlőség van. A vörös nap a pályánkon kívül mozog, s nyilván éppúgy kering a kék nap körül, mint mi. Olyan időpontban érkeztünk ide, amikor a két nap és mi oppozícióban vagyunk. Később megeshet, hogy időnként mindkét nap egyszerre fog világítani vagy egyik sem. Tehát lesznek sötét, vagy inkább holdas éjszakák is.

— Hold? Hát hold is van?

— Nézz fel az égre!

A rózsaszínű égen két halvány holdat láttam: az egyik nagyobb volt a mi öreg földi holdunknál, a másik nagyjából akkora.

— Sőt, az imént még három volt — folytatta nagybátyám. — A legkisebb már lenyugodott.

— Mennyi van még hátra az „éjszakából”?

— Alig egy óra. Az üzemben néhány környékbeli gazda járt, kevés az áldozat. De távolabb…

— Meg kellene nézni — mondtam. — Elvinném az autódon Michelt meg Mauriére-t. Meg kel tudnunk, hogy meddig terjed a területünk.

— Akkor veletek megyek.

— Nem, bácsikám. Kimarjuk a bokád. A kocsival mindig történhet valami, és akkor kénytelenek leszünk gyalogolni. Nagyon gyors körutat teszünk. Majd később….

— Jó. Akkor segíts kiszál ni, és kísérj a segélyhelyre. Velem jön, Vandal?

— Szeretnék részt venni ezen a felfedező úton — mondta a biológus. — Feltételezem, hogy a Földnek ez a darabja nem nagy kiterjedésű, és az a szándékuk, hogy körbe járják.

— Ha találunk járható utakat. Rendben van, jöjjön velünk. Talán sikerül felfedeznie egy még sosem látott ál atvilágot. Egyébként ez a kirándulás nem lesz olyan könnyű, és az ön új-guineai tapasztalatai hasznunkra lehetnek.

Felébresztettem Michelt és Louis-t.

— Szívesen megyek, de előbb szeretnék beszélni a nagybátyjával — mondta Louis. — Bournat úr, legyen szíves távol étünk alatt összeíratni a lakosság létszámát, továbbá élelmiszer-, fegyver- és szerszámkészletünket. Amióta a polgármester meghalt, ön itt az egyetlen, akire mindenki hallgat. Jó viszonyban van a plébánossal és a tanítóval is. Talán csak Jules kocsmáros nem szíveli, mert soha nem tér be hozzá. De vele majd én próbálok szót érteni. Természetesen, mi előbb visszatérünk, semmint ön végezne az összeírással.

Beültünk az autóba: régimódi, nyitott tetejű, nagyon erős kocsi volt. Már fogtam a kormányt, amikor nagybátyám utánam szólt:

— Itt a táskám, vedd ki belőle, ami benne van.

Kinyitottam, és egy 45-ös kaliberű szolgálati fegyvert húztam elő.

— Ez a pisztoly tüzértiszt koromból való. Vidd magaddal. Ki tudja, mi mindennel találkoztok. Az autóban, az ajtón levő zsebben két doboz töltényt találsz.

— Ez jó ötlet — helyeselt Louis. — Egyéb fegyvere nincs?

— Nincs, de a faluban bizonyára akadnak vadászpuskák.

— Igaz. Ál junk meg Boru apónál. Az öreg őrmester volt a gyarmati hadseregben és szenvedélyes vadász.

Felébresztettük a derék embert, és tiltakozása ellenére elszedtük tőle fegyvertárának jó részét: egy Winchestert és két vadászpuskát, a hozzávaló sörétes töltényekkel. A kelő nap irányába, kelet felé indultunk el. Ahol lehetett, követtük az utat, amelyet helyenként zavaró, de nem túl mély törések szabdaltak fel, és mindig sikerült átvergődni rajtuk. Egy sziklaomlás miatt jó órát kel ett vesztegelnünk. Indulásunk után három órával zűrzavaros övezetre bukkantunk; ameddig a szem el átott, összeroskadt hegyeket, földből, sziklákból, fákból és — sajnos — házak romjaiból ál ó hatalmas torlaszokat láttunk.

— Közel lehetünk bolygónk széléhez — jegyezte meg Michel.

— Folytassuk az utat gyalog.

Tán kissé óvatlanul felügyelet nélkül hagytuk az autót, magunkhoz vettük fegyvereinket, némi élelmiszert, majd nekivágtunk a feldúlt övezetnek. Több mint egy óra hosszat gyalogoltunk, a járás egyre keservesebbé vált. Geológus számára fantasztikus látványt nyújtott a vidék, amely az üledékes sziklák, az őskori, másodkori és harmadkori magma annyira összeforgatott keveréke volt, hogy néhány méteren belül egy háromkaréjú rákot, egy krétakori ammonitát és egy csomó nummulitát sikerült találnom.