Francis Carsac: A világűr Robinsonjai

— Sajnos, a nap mindjárt lenyugszik.

— Lenyugszik? Hiszen most kel fel.

— Lenyugszik, bácsikám. Az imént még sokkal magasabban volt.

— Aha, te erről a nyomorúságos, rézszínű kis mécsesről beszélsz? Nézz inkább magad mögé!

Megfordultam, és az összeroskadt hegyek mögött egy kékesen ragyogó napot láttam. Kénytelen voltam belenyugodni a nyilvánvaló igazságba: olyan világba kerültünk, amelynek két napja van.

Az órám 0 óra 10 percet mutatott.

Nem, az érzések rám zúduló lavináját nem tudom leírni. A katasztrófát, minden rendkívülisége el enére, öntudatlanul a földi normák szerinti katasztrófákkal azonosítottam: tengerárra, földrengésre, tűzhányó kitörésére gondoltam. De hirtelen szemben találtam magam a hihetetlen, őrjítő, de a valóságnak megfelelő ténnyel: olyan világba kerültem, ahol két nap világít! Nem, képtelen lennék ecsetelni azt a zavart, amely úrrá lett rajtam. Megpróbáltam tagadni azt, ami nyilvánvaló volt:

— De mégis… a Földön vagyunk! Itt van a hegy, az obszervatórium és ott lent a falu!

— Én is bizonyosan tudom, hogy a Föld egy darabján ülök — felelte nagybátyám. — De minthogy nem vagyok annyira járatlan a csil agászatban, hogy egy ilyen fontos tényt ne ismernék: a mi naprendszerünkben csak egy nap világít, itt pedig kettő van belőle.

— De akkor hol vagyunk?

— Fogalmam sincs róla. Az obszervatóriumban voltunk. Az épület inogni kezdett. Földrengésre gyanakodtam, és Martine-nal együtt elindultunk kifelé. A lépcsőn találkoztunk Michel el, és a jelenség vele együtt bennünket is kivetett a szabadba. Elvesztettük az eszméletünket, és nem láttunk semmit.

— Én láttam — mondtam borzongva. — Láttam, hogy a hegyek az obszervatóriummal együtt eltűnnek egy fakó fényben. Aztán én is odakint találtam magam, és az obszervatórium ismét a régi helyén ál t!

— Ha elgondolom, hogy négy csil agász közül senki nem látta ezt — siránkozott.

— Michel látta a kezdetét. De hol van Michel? Sokáig elmarad…

— Valóban — szólalt meg Martine. — Megyek, megkeresem.

— Nem, majd én megyek érte. Bácsikám, könyörgök, mit gondol, hol vagyunk?

— Még egyszer megismétlem, egyáltalán nem tudom. De annyi bizonyos, hogy nem a Földön. Sőt, talán nem is a mi világegyetemünkben — tette hozzá halkabban.

— És akkor a Föld? Elveszett számunkra?

— Attól tartok, igen. De inkább próbáld megkeresni Michelt.

Alig néhány lépésnyire megpillantottam a fiatalembert. Két férfi kísérte, az egyik harminc év körüli barna, a másik nála tíz évvel idősebb, vörös hajú volt. Michel bemutatta őket, s ezt a szertartást, a körülményeket tekintve, komikusnak találtam. A két férfi Simon Beuvin elektromérnök és Jacques Estranges kohómérnök, az üzem igazgatója volt.

— Körülnéztünk, hogy mi történt — mondta Estranges. — Előbb lementünk a faluba, ahol gyorsan megalakultak a mentőosztagok.

Erősítésül odaküldtük munkásainkat. A templom összeomlott. A községháza maga alá temette a polgármestert és a családját. Az első jelentések szerint a sebesültek száma mintegy ötven, közülük néhány elég súlyos. Tizenegy halott van, ezenkívül a polgármester meg a családja. De a házak többsége áll.

— És maguknál? — kérdezte a nagybátyám.

— Csekély a kár. Tudja, ezek az előregyártott házak könnyűek és egy darabból készülnek. Az üzemben néhány gép elmozdult a helyéről. A feleségem egy-két nem túl mély sebet kapott, ő az egyetlen sebesültünk — válaszolt Beuvin.

— Nálunk van egy sebész. Leküldjük a faluba.

Aztán Michelhez és hozzám fordult:

— Segítsetek felállni, és menjünk a házba. Martine, kísérje oda Ménard-t is. Jöj enek velünk, uraim.

Amikor beléptünk a házba, láttuk, hogy Vandal és Massacre jó munkát végzett. Mindent rendbe tettek. Két ágyon pihent a fivérem és Breffort. Massacre az orvosi táskáját készítette elő.

— Lemegyek a faluba, megnézem, mi van ott — mondta. — Bizonyára akad munka számomra.

— Akad bizony — válaszolta nagybátyám. — Az urak onnan jönnek. Sok a sebesült.

Paul ágya mel é ültem.

— Hogy vagy, öregem?

— Jól. Alig fáj a lábam.

— És Breffort?

— Ő is jól van. Magához tért. Nem olyan súlyos, mint ahogy első pillantásra hittük.

— Akkor lemegyek a faluba — mondtam.

— Helyes — szólt közbe nagybátyám. — Michel, Martine és Vandal, ti is menjetek. Ménard meg én majd ügyelünk itt.

Elindultunk. Útközben megkérdeztem a mérnököket:

— Van fogalmuk a kataklizma kiterjedéséről?

— Nincs —. Várnunk kell. Előbb a falut és a szomszédos tanyákat hozzuk rendbe. Aztán majd távolabb is körülnézünk.

A főutcát szinte teljesen eltorlaszolták az összedőlt házak. A keresztutcák viszont csaknem épen maradtak. A legrosszabb ál apotban a főtér volt, ahol a községházából és a templomból csupán egy halom törmelék maradt. Amikor odaértünk, akkor szabadították ki a romok alól a polgármester holttestét. A mentőosztagok között felfigyeltem egy csoportra, amely mintha összehangoltabban dolgozott volna, mint a többi. Tagjai közül egy férfi lépett elő, és megindult felénk.

— Végre, erősítés! — kiáltotta vidáman. — Szükségünk van rá!

A fiatalember kék munkaruhát viselt. Alacsonyabb volt nálam, de széles vállú, és nyilván roppant erős lehetett. Fekete üstöke alatt, markáns arcában átható nézésű szürke szempár ragyogott.

Rokonszenvesnek találtam, és ez a rokonszenv később barátsággá fejlődött.

— Merre vannak a sebesültek? — kérdezte Massacre.

— A díszteremben. Maga orvos? A kolégája örülni fog a segítségnek.

— Sebész vagyok.

— Ez szerencse! Hé, Jean-Pierre! Kísérd a doktor urat a rendelőbe!

— Én is megyek — ajánlkozott Martine. — Segítek önnek.

Michel és én csatlakoztunk a romeltakarítókhoz. A fiatalember élénk beszélgetésbe merült a mérnökökkel. Aztán odajött hozzánk.

— Nehéz volt meggyőzni őket, hogy az első és legfontosabb feladatuk vizet és áramot adni nekünk, ha lehet. Romot akartak takarítani! Mikor akarják felhasználni a tudományukat, ha nem éppen most? Erről jut eszembe, mi a maguk mestersége?

— Geológus vagyok.

— Csil agász.

— Jó, ennek később talán hasznát vehetjük. Pillanatnyilag nem sürgős. Munkára fel!

— Később? Mit akar ezzel mondani?

— Gondolom, tudják, hogy többé nem a Földön vagyunk? Nem kel nagy tudósnak lenni, hogy ezt észrevegyük! De mégiscsak furcsa! Tegnap még ők parancsoltak nekem, ma meg én jelöltem ki a munkát a mérnököknek!

— De hát kicsoda maga? — kérdezte Michel.

— Louis Maurére vagyok, művezető az üzemben. És maguk?

— Ő Michel Sauvage. Az én nevem Jean Bournat.

— Bournat úr rokona? Rendes fickó az öreg!

Beszélgetés közben nekiláttunk elhordani egy ház romjait. Két munkás csatlakozott hozzánk.

— Pszt! — intett Michel. — Mintha valamit hal ottam volna.

A romhalmaz alól halk segélykiáltások hal atszottak.

— Mondd, Pierre — szólította meg Louis az egyik munkást —, ki lakott ebben a házban?

— Ferrier mama meg a lánya, egy tizenhat éves szép kislány.

Várj csak. Egyszer itt jártam náluk. Ez volt a konyha. Az meg a szoba. Nyilván ott vannak!