Francis Carsac - A világűr Robinsonjai

Kissé tétováztak, aztán a többiek noszogatására egy vörös hajú óriás lépett elő.

— Ha a főnökök nem voltak ott, én parancsoltam.

— Neve, foglalkozása?

— Jean Biron. Harminckét éves. Valamikor gépész voltam.

— Beismeri a tényeket, amelyekkel vádolják?

— Teljesen mindegy, hogy beismerem-e vagy sem. Maguk bennünket mindenképp agyonlőnek!

— Az nem biztos. Félre is vezethették magukat. A többi vádlottat vezessék ki! Hogyan jutott el idáig, hogy ilyen tettekre vetemedjék?

— Nos, a nagy felfordulás után a főnök beszédet tartott, mondván, hogy a falu — elnézést kérek — a csőcselék kezére jutott, és hogy egy másik bolygón vagyunk, ahol meg kell védenünk a civilizációt, és azt ígérte — folytatta habozva —, hogy ha csatlakozunk hozzá, akkor olyanok leszünk, mint a régi időkben a nagyurak.

— Részt vett a falu el en indított támadásban?

— Nem. Megkérdezheti a többieket. A főnök fiának az emberei vettek részt benne, de azok mind meghaltak. A főnök egyébként nagyon dühös volt a támadás miatt. Charles Honneger azt ál ította, hogy túszokat szedett. Valójában már régóta meg akarta keresni azt a lányt. A főnök nem értett egyet vele. Én sem. Levrain biztatta fel.

— Miféle céljai voltak a főnökének?

— Már elmondtam. Ő akart ennek a világnak az ura lenni. Egy rakás fegyvert halmozott fel a kastélyban — a Földön fegyvercsempészéssel foglalkozott —, és mi is kéznél voltunk.

Megkockáztatta a dolgot. A markában tartott bennünket, mert valamikor mindnyájan csináltunk valami ostobaságot. Úgy tudta, hogy maguknak alig van fegyverük. Nem is gondolt arra, hogy ilyen gyorsan képesek fegyvert készíteni.

— Rendben van. Menjen ki! A következőt!

A következő vádlott az a szőke fiatalember volt, aki a fehér zászlót lobogtatta.

— Neve, kora, foglalkozása?

— Henri Beltaire. Huszonhárom éves. Egyetemi hal gató a természettudományi karon.

— Hogy az ördögbe került maga ebbe a bandába?

— Jól ismertem Charles Honnegert. Egy este az egész havi költőpénzemet elvesztettem pókeren. Ő fizette ki az adósságomat.

Meghívott a kastélyba, és egy hegyi kirándulás alkalmával megmentette az életemet. Ekkor következett be a katasztrófa.

Apjának sem a terveit, sem a viselkedését nem helyeseltem. De Charlest nem hagyhattam cserben. Neki köszönhetem az életemet.

Egyetlen lövést sem adtam le önökre.

— Majd el enőrizzük. A következőt! Á, még egy kérdés! Milyen pályára kívánt menni?

— Aerodinamikával akartam foglalkozni.

— Ki tudja, ennek talán egy napon még hasznát veheti.

— Azt is meg akartam mondani… hogy Ida Honneger… ő mindent elkövetett, hogy figyelmeztesse magukat.

— Tudjuk és tekintettel leszünk rá.

Tovább folyt a kihal gatás. A vádlottak között mindenféle foglalkozású akadt, de többségük egy félig-meddig fasiszta ligához tartozott.

Nem tudom, hogy ezekben a percekben mire gondoltak a többiek, de én nagy zavarban voltam. Sok embernek az arcát nyíltnak, sőt becsületesnek találtam. Egészen bizonyos, hogy a főbűnösök meghaltak. Beltaire rokonszenvet ébresztett bennem a barátja iránt tanúsított hűségével. Társai közül egyik sem vádolta.

Ellenkezőleg, a legtöbben megerősítették, hogy nem vett részt a harcban. Beltaire után a huszonkilencedik vádlott lépett a terembe.

Kijelentette, hogy Jules Levrainnek hívják, újságíró, negyvenhét éves. Alacsony, sovány, durva arcú ember volt. Louis belenézett az iratokba.

— A tanúvallomások szerint maga nem tartozott Honneger bérencei közé. Maga vendég, sőt egyesek szerint a nagy főnök volt.

Nem tagadhatja, hogy lövöldözött ránk. Ezenkívül, a tanúk bepanaszolták, hogy… hogy erőszakoskodott velük.

— Ez nem igaz! Nem is láttam a lányokat. Nekem semmi közöm nem volt ehhez az ügyhöz. Csupán egyszerű vendég voltam!

— Hogy nem sül le a bőr a pofájáról! — kiáltotta az ajtóban álló őrök egyike. — Láttam őt a középső géppuskánál, amelyik megölte Salavint és Robert-t! Háromszor is megcéloztam ezt a piszok alakot, de nem tudtam eltalálni!

A gárda csupán nézőként megjelent tagjai közül sokan megerősítették az elhangzottakat. Levraint tiltakozása ellenére kivezették.

— Kísérjék be Ducher kisasszonyt!

A lány hervadtnak látszott, noha arcát vastagon fedte a festék.

Nyugtalannak, zavartnak tűnt.

— Madeline Ducher, huszonnyolc éves, színésznő — vallotta. — De hiszen én semmit sem csináltam!

— Maga az idősebb Honneger szeretője volt, nemde?

— Mind a kettőé! — kiáltotta valaki a teremben.

Harsány nevetés tört ki.

— Ez nem igaz! — kiáltotta a lány. — Ó, ez undorító! Hogy engem így sértegessenek!

— Jó, jó… Csend legyen a teremben! Majd meglátjuk. A következőt!

— Ida Honneger, tizenkilenc éves, egyetemi hallgató.

A lány szépsége — kivörösödött szeme ellenére — teljesen elhomályosította a színésznőt.

— Milyen szakos?

— Jogot hal gattam.

— Attól tartok, hogy ennek itt nem sok hasznát veszi. Tudjuk, mindent megtett, hogy elkerülhessük a tragédiát. Sajnos, nem sikerült. De legalább elviselhetővé tette a három lány fogságát.

Tudna nekünk felvilágosítást adni azokról, akik felett ítélkezni fogunk?

— Többségüket nem ismerem. Biron nem volt rossz ember. És Henri Beltaire megérdemli elnézésüket. Nekem azt mondta, hogy nem lőtt, és én hiszek neki. A fivérem barátja volt… — Visszafojtotta kitörő zokogását.

— Alapjában véve apám és fivérem sem volt gonosz.

Erőszakosak és becsvágyóak voltak. Amikor én születtem, nagy szegénységben éltünk. A hirtelen jött gazdagság részegítette meg őket. Mindennek ez az ember, ez a Levrain az oka. Ő olvastatott Nietzschét szegény apámmal, aki felsőbbrendű embernek hitte magát. És ugyancsak ő sugallta neki a világhódítás őrült tervét!

Levrain mindenre képes! Ó, mennyire gyűlölöm!

Sírva fakadt.

— Üljön le, kisasszony — mondta gyengéden nagybátyám. — Most visszavonulunk és tanácskozunk. De önnek nincs mitől tartania. Inkább tanúnak fogjuk tekinteni.

Behúzódtunk egy függöny mögé. Sokáig vitatkoztunk. Louis és a parasztok példás büntetést követeltek. Michel, a nagybátyám, a plébános és jómagam a mérsékletet hirdettük. Kevés az ember. A vádlottak semmit nem értettek a történtekből, és önkéntelenül is vezetőik után mentek. Végül megegyeztünk. Nagybátyám az összegyűlt vádlottak előtt felolvasta az ítéletet.

— Jules Levrain. Bűnösnek találtuk előre megfontolt gyilkosság, emberrablás és erőszak vádjában. Kötél általi halálra ítéljük. Az ítélet egy órán belül végrehajtandó.

A bandita jól tartotta magát, de falfehér lett. A vádlottak során remegés futott végig.

— Henri Beltaire. Ártatlannak találtuk a közösségre ártalmas minden cselekedetben. De mert semmit nem tett, hogy értesítsen bennünket…

— Nem ál t módomban…

— Csendet! Tehát, mert semmit nem tett, hogy értesítsen bennünket, másodrendű polgárnak tekintjük, szavazati jogát mindaddig megvonjuk, amíg viselkedésével jóvá nem teszi hibáját.

— Ettől eltekintve szabad vagyok?

— Igen, éppolyan szabad, mint mi. De ha a faluban akar maradni, dolgoznia kell.

— Ó, nem is kívánok egyebet!

— Ida Honneger. Ártatlannak találtuk. De tíz évig nem választható.

— Madeline Ducher. Semmiféle vád nem merült fel ön el en, hacsak nem kétes erkölcsi élete, és mondjuk… érzelmi kapcsolatai a legfőbb bűnösökkel. (A jelenlevők nevettek.) Csend legyen! Minden politikai jogától megfosztjuk, konyhai szolgálatra osztjuk be.