Francis Carsac - A világűr Robinsonjai

Beuvin csapata a gépfegyvereket meg az ostromgépeket vontatva, elvonult. Kiadtam a parancsot, hogy a tüzérség nyisson tüzet a lövészárkokra. Háromnegyed óra hosszat percenként két rakétát lőttünk az ellenségre. Csupán 210 rakétánk maradt, tehát a lőszerrel takarékoskodnunk kellett. Az üzem még így is csodát művelt! Látcsövünk nem volt, és így megfigyelő ál ásunkból alig tudtuk felmérni az okozott kárt. A lövések általában középen és a két szárnyon csapódtak be, ott, ahol a felderítők jelentése szerint a gépfegyverek ál tak. A 35. rakéta-sortűznél működésbe lépett a gépfegyverünk. A 45. éppen akkor csapódott be a gerincen, amikor észrevettem a felröppenő színes rakéta füstcsíkját.

— Tüzet szüntess!

A kastély túlsó oldaláról lövöldözés hallatszott. A mieink ott is támadtak. Megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy az automatafegyverek elhallgattak. Húsz percig dúlt a harc, kézigránát-robbanások és az ostromgépek robbanó tölteteinek tompa pufogása közepette. Aztán újra csend lett. Aggódva néztünk egymásra; sikerült-e a támadás, és milyenek a veszteségeink.

Egy papírt lobogtató őr bukkant elő az erdőből, lekúszott a lejtőn, és megállt előttünk.

— Minden rendben — lihegte. Átnyújtotta az üzenetet.

Michel remegő kézzel vette át a papírt, és hangosan felolvasta a szöveget: „Az ellenséges vonalakat áttörtük. 5 halott, 12 sebesült.

Súlyos veszteségek az el enségnél. A kastélyban mintegy húsz ember elbarikádozta magát. Üljetek teherautóra, hozzátok ide a rakétavetőket meg a doktort. A vadőr házánál ál jatok meg.

Vigyázzatok, az erdőben még bujkálhat ellenség!”

A vadőr házában találkoztunk Beuvinnal.

— A csata rövid ideig tartott, de meleg volt a helyzet. Az ön rakétáival nagyszerű eredményeket értünk el — fordult nagybátyámhoz. — Nélkülük… meg a te ostromgéped nélkül… — nézett rám.

— Ki halt meg a mieink közül?

— Három munkás: Salavin, Freux és Robert. Két paraszt, nevüket még nem tudom. A szomszédos helyiségben három súlyos sebesült fekszik.

Massacre azonnal besietett hozzájuk.

— Kilenc könnyebb sebesült, köztük magam is — felmutatja bekötözött bal kezét —, szilánk a hüvelykujj tövében.

— És odaát?

— Sok halott és sok sebesült. A három utolsó sortűz egyenesen a lövészárkaikba csapódott. Jöjjetek, nézzétek meg.

Valóban, ez „szép” munka volt. Igazi tüzérség sem csinálhatta volna jobban. Amikor felemeltük a fejünket, újabb golyózápor intett óvatosságra.

— Sikerült elvinniük egy könnyű géppuskát meg egy golyószórót. Bournat úr, mutassa meg két embernek, hogyan kell bánni az ön ál ványaival.

— Nem, én magam megyek oda!

— Nem engedem, hogy veszélynek tegye ki magát!

— Negyvenháromban végigcsináltam az olaszországi hadjáratot. Ezek sem rosszabbak Hitler fritzeinél. Egyébként is ebben a világban túltengenek a csil agászok! És végül, tartalékos őrnagy vagyok, ön pedig csak hadnagy. Tehát lelépni! — fejezte be tréfálkozva.

— Rendben van. De legyen óvatos!

A rakétavetőket lövésre kész állapotba helyeztük a kastélytól alig kétszáz méterre húzódó lövészárokban. A büszke épület ugyancsak megrongálódott. Az egész jobbszárny leégett. Az ablakokat meg a kaput eltorlaszolták. Honneger luxusautójából mindössze egy elgörbült váz maradt a pázsiton.

— Tudják-e, hogy mi történt a lányainkkal? — kérdezte Michel.

— Az egyik fogoly azt állította, hogy a harc kezdetén bezárták őket a boltíves pincébe. Úgy látszik, Honneger kisasszony nem osztja családja nézeteit. Amikor megpróbált értesíteni bennünket, hogy mit forral az apja meg a bátyja, őt is bezárták a lányokkal együtt. A kapura meg az ablakokra célozzanak. — fordult nagybátyámhoz.

Ha a kilövőál ványok beállítása közben véletlenül felemeltük a fejünket, egy-egy sorozat süvített el felettünk.

Nagybátyám bekapcsolta az elektromos érintkezést. Kurta sistergés, majd heves robbanás hallatszott.

— Telitalálat!

A lövedékek okozta réseken egy második sortűz hatolt a házba, és a rakéták most odabent robbantak. Három újabb sortűz dördült el.

Mögöttünk, a saját gépfegyvereink újabb golyózáport zúdítottak a bezúzott ablakokon át a kastélyba. A tető alatti padlásablakból egy fehér kendőt lengető kar nyúlt ki.

— Megadják magukat!

A kastélyból ekkor ismét fegyverropogás hal atszott. Nyilván az élethalálharc hívei ütköztek meg a megadás híveivel. A fehér zászló hol eltűnt, hol újra felbukkant. A lövöldözés megszűnt. Bizalmatlanok lévén, nem hagytuk el a lövészárkot, de abbahagytuk a tüzelést. A bedőlt kapuban egy zsebkendőt lobogtató férfi jelent meg.

— Jöjjön közelebb! — kiáltott rá Beuvin.

A férfi engedelmeskedett. Szőke volt, nagyon fiatal, szépvonású arca beesett, szemét karikák övezték.

— Ha megadjuk magunkat, életben hagynak?

— Bíróság elé kerülnek. Ha viszont nem adják meg magukat, egy órán belül mind halottak lesznek. Szolgáltassák ki nekünk a Honneger családot, és felemelt kézzel sorakozzanak a pázsiton.

— Charles Honneger meghalt. Az apját le kel ett ütnünk, de életben van. Amikor kitűztük a fehér zászlót, ránk lőtt.

— És a lányok?

— A pincében vannak Idával, azaz Honneger kisasszonnyal és Madeline Ducher-val.

— Épek és egészségesek?

A fiatalember vállat vont.

— Rendben van. Megértettük.

Az el enséges csapat tizenkét életben maradt tagja ellenkezés nélkül felsorakozott a gyepen; fegyvereiket a földre dobták, kezüket összekulcsolták a tarkójuk mögött. A két utolsó kicipelte a házból az eszméletlen Honnegert, akit gondosan szemmel tartottunk. Michel meg én, az egyik fogoly vezetésével, bementünk a kastélyba; kezemben géppisztolyt szorongattam. Odabent szánalmas látvány fogadott. A szalon falain siralmas ál apotban, rongyosan lógtak a híres mesterek pompásan bekeretezett képei. Két kiürült haboltó készülék tanúsította, hogy azzal fékeztek meg egy kezdődő tüzet.

Charles Honneger holttestét az előcsarnokban találtuk meg. A helyiség parkettjából és a falakból repeszdarabok ál tak ki. Egy csigalépcsőn lementünk a pincébe, amelynek vasajtaja csak úgy dongott a belülről rámért ökölcsapásoktól. A félig nyílt ajtó mögül Ida Honneger ugrott elő. Michel elkapta a csuklóját.

— Hová megy?

— Az apám? A bátyám?

— A bátyja meghalt. Az apja… még él.

— Csak nem akarják megölni?

— Kisasszony — szóltam közbe —, több mint tíz emberünk halt meg miatta, nem számítva az önök veszteségét.

— Ó, ez szörnyű! Miért csinálták ezt, miért? — kérdezte, és sírva fakadt.

— Ez egyelőre rejtély számunkra — felelte Michel. — Merre vannak az elrabolt lányok? És a kisasszony… a sztár?

— Mad Ducher? Bent van a pincében. A többieket, azt hiszem, a bal oldali pincébe zárták.

Beljebb hatoltunk a pincébe, amelyet egy petróleumlámpa pislákoló fénye világított meg. Madeline Ducher nagyon sápadtan ült az egyik sarokban.

— Nem lehet túlságosan nyugodt a lelkiismerete — jegyezte meg Michel, és szigorúan hozzátette: — Álljon fel és menjen ki!

Kiszabadítottuk a három falusi lányt. Amikor felmentünk a földszintre, már ott találtuk Louis-t, valamint a Tanács többi tagját.