Francis Carsac - A világűr Robinsonjai

— A többieket mind kényszermunkára ítéljük, öt földi esztendőt meg nem haladó időtartamra, amelyet jó magaviseletükkel lerövidíthetnek. Egész életükre meg vannak fosztva minden politikai jogtól, kivéve, ha a közösség javára szolgáló tetteket hajtanak végre.

Öröm hullámzott végig a csoporton, hiszen mindenki szigorúbb ítéletet várt.

— Maguk rendes fickók! — kiáltotta felénk Biron.

— A tárgyalást berekeszteni. Vezessék el az elítélteket!

Levrain kérésére a plébános követte a halálraítéltet. A hallgatóság szétszéledt; egyesek helyeselték az ítéletet, mások mérgelődtek. Leléptem az emelvényről, és Beltaire-t kerestem.

Amikor rátaláltam, éppen Idát vigasztalta.

— Most már értem, hogy ezek ketten miért védték egymást oly hevesen! — fordultam nagybátyámhoz.

Odaléptem a fiatal párhoz.

— Hol lesz a szállásuk? Ducher a kantinban fog lakni, akár akarja, akár nem. De magukkal más a helyzet. Arra gondolni sem lehet, hogy visszatérnek a kastélyba; egyrészt félig romokban hever, másrészt a hidrák bármikor megtámadhatják. Itt kevés a hely, és igen sok ház romba dőlt. Munkát is kel találni maguknak. Most törvény tiltja a lustálkodást!

— Hol van megírva ez a törvény? — kérdezte Ida. — Jó polgárok akarunk lenni, tehát ismernünk kell.

— Sajnos, kisasszony, még nincs megírva. A Tanács jegyzőkönyveiben egész halomnyi feljegyzés van. Az ám, a kisasszony jogász, ugye?

— A második évet fejeztem be.

— Lám, ez éppen magának való munka. Majd megszerkeszti a törvénykönyvünket. Meg fogom említeni a Tanácsban. Ami magát il eti — fordultam Beltaire-hez —, mel ettem fog dolgozni. Segít a munkámban, a bányaügyek minisztériumában. A maga tudományos képesítésével hamarosan minden tekintetben megfelelő talajkutató válik magából. Fizetése: étkezés a kantinban és fedél a feje felett, akárcsak nekem.

Michel odajött hozzánk.

— Ha Beltaire-t akarod alkalmazni, már elkéstél; éppen most egyeztem meg vele.

— Nem baj. Majd a nővéremmel fogok együtt dolgozni. A csil agászat várhat egy kicsit. Egyébként Martine lejött a faluba, Ménard-ral együtt, aki ma este készül kifejteni a kataklizmára vonatkozó elméletét.

Felnéztem Hélioszra, még magasan járt az égen.

— Tehát nem azonnal! Mondd, Michel, vajon zavarná a nővéredet, ha ezzel a lánnyal kel ene laknia, legalábbis addig, amíg más megoldást nem találunk?

— Martine itt van. Kérdezd meg tőle.

— Kérdezd meg helyettem. Én tartok a te csillagász húgodtól!

— Nincs igazad. Martine derék lány, és nagyon rokonszenvesnek tart téged!

— Honnan tudod?

— Már többször mondta nekem!

És nevetve odébbállt.

Délután az iskolateremben összeült a Tellusi Tudományos Akadémia. Ménard tartott előadást. Ott volt Michel és Martine, Massacre, Vandal, Breffort, a nagybátyám, a mérnökök, a plébános, a tanító, Henri és Ida, Louis, a fivérem, jómagam és még néhány érdeklődő. Ménard fellépett a tanári dobogóra. — Ismertetni fogom önökkel megfigyeléseim és számításaim eredményét. Amint tudják, egy másik világban vagyunk. Nevezzük Tellusnak, minthogy ezt az elnevezést már mindenki elfogadta. Tellus egyenlítőjének hossza mintegy 50000 kilométer. Felületén a gravitáció intenzitása megközelítően kilenctized része a földi gravitációnak. Tellusnak három holdja van, távolságukat még csak nagyjából ismerem.

Phoibe, a legkisebb, bár számunkra a legnagyobbnak tűnik, körülbelül 100000 kilométerre, a mi régi Holdunknál nagyobb Szeléné 530000 kilométerre, és a szemmel láthatóan háromszor nagyobb Artemisz 780000 kilométerre lehet tőlünk. Kezdetben azt hittem, hogy egy kettős csillagrendszerhez tartozunk. Erről szó sincs. Sol, a kis vörös nap valójában nem egyéb, mint egy még ki nem hűlt nagy külső bolygó. De tőle távolabb más bolygók helyezkednek el, és ezek nem Sol, hanem Héliosz körül keringenek.

Solnak azonban mégis legalább tizenegy holdja van. Pillanatnyilag oppozícióban ál unk: amikor Héliosz lenyugszik, Sol felkel. De egy bizonyos idő, megközelítően egy negyed földi év múltán kvadratúrában leszünk. Akkor vagy két napunk lesz egyszerre, vagy egy, il etve egy sem, és a megfigyelések számára ez lesz a legjobb időszak — tette hozzá elégedetten.

— A napok és az éjszakák egyenlők és egyenlők is maradnak.

Tehát olyan bolygón vagyunk, amelynek tengelye csak nagyon kevéssé hajlik el pályája síkjától. Másrészt, minthogy az időjárás mérsékelt, azt hiszem, hogy az északi szélesség 45. foka táján helyezkedünk el. Ha elfogadjuk a nul a ferdeség hipotézisét, akkor az obszervatórium földrajzi szélessége 45 fok 12 perc.

— Most pedig ismertetem azt az egyetlen, nem túlságosan abszurd hipotézist, amelyet sikerült felál ítanom. Az ideérkezésünket követő órákban jutott eszembe, egyébként ezzel egyidőben egy másik ötletem is támadt.

— Nyilván tudják, hogy egyes csillagászok a világegyetemet úgy tekintik, mint egy négydimenziós hiperszférát, vagy inkább hiperszferoidot, amelyik a negyedik dimenzió szerint görbül, és abban olyan sűrű, mint egy molekula; az egész pedig egy négy-vagy többdimenziós térben lebeg, amelyet csak nagyon homályosan, analógia segítségével tudunk elképzelni.

Sőt, az elméleti szakemberek többsége azt állította, legalábbis egy ideig, hogy a Tér-idő kontinuumon kívül nincs semmi, még űr sem, mert az űr — tér. Ez a koncepció számomra mindig szegényesnek tűnt, és most, azt hiszem, megvan a bizonyítékom az el enkezőjére. Elméletem szerint a négy- vagy több dimenziós térben a világegyetem-hiperszféráknak sokasága lebeg, mintha ebben a helyiségben egy csomó léggömb lebegne.

Vegyünk kettőt ezekből á léggömbökből. Az egyik a mi öreg világegyetemünk, végtelenségében ott rejtőzködik a galaktikánk és a naprendszerünk. A másik a maga galaktikájában Tellust magába foglaló világegyetem. Ismeretlen oknál fogva ez a két világegyetem összeütközött. A két kontinuum részlegesen egymásba hatolt, és Tellus meg a Föld egyszerre volt ugyanazon a helyen, a saját világegyetemében és a másikéban.

Ugyancsak ismeretlen okok folytán a Föld egy szelvénye kilökődött az új világegyetembe. Lehetséges, hogy maga Tellus is elhullatta néhány tollat e találkozás alkalmával, és földi barátaink most talán éppen hidrát kergetnek a Rhone síkságain.

Egy valami bizonyos, az, hogy a két világegyetemet megközelítőleg egyforma és egyirányú sebesség mozgatta, és hogy a Föld forgási sebessége nagyjából megegyezett Telluséval. Enélkül nem valószínű, hogy túléltük volna a találkozást. Ezzel magyarázható az is, hogy a bolygóközi utazócsoport amelyben a jelenlevő Jean Bournat unokabátyja is részt vett, megsejthette a Neptunus mellett lezajló kataklizmát, és megelőzve azt, gyorsan visszatért a Földre. Nagyon is lehetséges továbbá, hogy a mi régi naprendszerünk külső bolygói is „belefúvódtak” ebbe a világegyetembe, és ez esetben nevetnem kel, ha arra gondolok, hogy most milyen képet vágnak a Földön maradt kollégáim. De nem hiszem, hogy ez valóban megtörtént volna. Igen sok dolog továbbra is rejtély marad. Hogyan lehetséges, hogy a terek egymásba hatolása nem az atomok szintjén történt, ami nyilván fantasztikus robbanást eredményezett volna? Hogyan lehetséges, hogy a kataklizma csupán a Föld egy darabját szállította át ebbe az új világegyetembe? Erről semmit nem tudunk. És megtudjuk-e valaha?