Francis Carsac - A világűr Robinsonjai

A kőszénbánya vasútja csakúgy, mint az agyagbányáé rendszeresen közlekedett, és az üzem a szükségleteknek megfelelően termelt. Mindenki dolgozott, mert kevés volt a munkáskéz. A falusiak is serénykedtek, és az ember inkább hitte volna magát egy élénk kisvárosban a Földön, semmint a végtelen térben — vagy terekben — elveszett világ felszínén.

Vihar formájában megérkeztek az első esők, és vagy tíz napra megzavarták az időjárást. Átéltük az első teljes, de még rövid éjszakákat. Leírhatatlan érzés fogott el, amikor első ízben láttam tisztán mindazon csil agképeket, amelyek mindörökre a mieink lesznek.

A tanácstagok megszokták, hogy nagybátyám falusi házában, de főképp az obszervatóriumban afféle félhivatalos összejöveteleket tartottak. Itt mindig találkozhattunk a hidrák tanulmányozásába elmerült Vandal al és Massacre-ral, akiknek Breffort segített a munkában, továbbá Martine-nal, Beuvinnal és a feleségével, fivéremmel és Ménard-ral, ha őt egyáltalán el tudtuk szakítani készülékeitől. A hivatalos tanácsüléseken minden gyakorlati kérdésben Louis vitte a szót, de itt, ahol sokkal többet beszéltek a tudományokról vagy a filozófiáról, a társaság elvitathatatlan vezetője óriási műveltségű nagybátyám volt. Ménard néha szintén megszólalt, és mindannyiunkat meglepett, milyen nagy horderejűek e kecskeszakál as emberke elméletei. Ezekről a gyűlésekről nagyszerű emlékem maradt, hiszen valójában akkor ismertem meg Martine-t.

Egy este jókedvűen baktattam felfelé az obszervatóriumba vezető úton, ugyanis mintegy három kilométernyi távolságra a holt övezettől, a tellusi talajon egy út mélyedésében kiváló vasércre bukkantam, őszintén szólva, nem egyedül találtam rá. Egyik kísérőm jött hozzám egy ércdarabbal, és megkérdezte, hogy mi az. Az út fordulójánál Martine-nal találkoztam.

— Csakhogy megérkezett. Magáért indultam!

— Elkéstem?

— Nem, a többiek az obszervatóriumban vannak, ahol Ménard egy újabb felfedezésről számol be nekik.

— És maga jött értem? — kérdeztem módfelett megtisztelve.

— Ó, részemről ez nem érdem. A téma nem érdekel, én csináltam.

— Miről van szó?

— Ez…

Azon a napon nem tudhattam meg. Beszéd kézben Martine felnézett. Szája tátva maradt, leírhatatlan rémület ült ki az arcára.

Megfordultam: egy óriási hidra repült egyenesen felénk!

Az utolsó pillanatban visszanyertem önuralmamat, Martine-t lerántottam a földre, és magam is mellé hasaltam. A hidra éppen felettünk siklott el, de egyikünket sem érintett. Saját lendületénél fogva még több mint száz métert repült, mielőtt visszafordult volna.

Talpra ugrottam.

— Rohanjon a faluba! Az út mentén álló fák megvédik!

— És maga?

— Majd én elbánok vele. A revolveremmel biztosan leterítem.

— Nem megyek, maradok!

— Rohanjon, az ég szerelmére!

Már elkésett. Tudtam, hogy a revolveremmel nem sok az esélyem a szörnnyel szemben. Az egyik sziklában keskeny rést láttam. Oda tuszkoltam be Martine-t, és elé álltam. Mielőtt még a hidra kilövelhette volna a fullánkját, öt golyót eresztettem bele. A lövések nyilván találtak, mert az ál at sziszegve megvonaglott, és elkanyarodott. Három golyóm maradt, valamint a késem, egy hosszú svéd acélkés, éles, akár a borotva. A hidra előttünk lebegett, szívókarjai úgy hul ámzottak, akár egy polipé. Hat kékeszöld, rideg szemével ránk meredt. A szívókarok között levő dudor könnyedén összehúzódott, és ebből sejtettem, hogy a fullánk azonnal kilökődik.

Kilőttem három utolsó golyómat, aztán marokra fogva a késem, lehajtott fejjel rohantam a szívókarok közé. Amikor a szörny alá értem, megragadtam az egyik karját, és vadul rángatni kezdtem. Bár a kezem szörnyen égett, jól megmarkoltam. Az egyensúlyát vesztett ál at előrelökte fullánkját, de elvétette Martine-t, és a szívókar szaruvége a sziklának ütközve el apult. Egy pillanattal később a szörny oldalához tapadva, marcangolni kezdtem a késsel. Ezután már nincsenek összefüggő emlékeim. Emlékszem a bennem fellángoló dühre, az arcom mellett csüngő undok húscafatokra, arra, hogy felemelkedtem a földről, zuhantam, majd valaminek nekiütődtem. Ez minden.

Nagybátyám szobájában, ágyban fekve tértem magamhoz.

Massacre és a fivérem ott forgolódott körülöttem. Mindkét kezem vörös és dagadt volt, arcom bal fele fájdalmasan lüktetett.

— Martine? — kérdeztem.

— Nincs semmi baja. Könnyebb idegkimerültség — felelte Massacre. — Altatót adtam neki.

— És én?

— Égési sebek, a bal vállad kificamodott. Tíz méternyit zuhantál, de a vál adon kívül még csak súlyosabb zúzódásokat sem szenvedtél. Egy bokor fékezte az ütődés erejét. Mialatt ájultan feküdtél, helyre tettem a vállad, ez térített magadhoz. Legalább két hét, amíg rendbe jössz.

— Két hét! Amikor annyi munka van! Épp most találtam rá a vasércre…

Heves fájdalom hasított a kezembe.

— Mondja, doktor, nincs valamilyen orvossága a hidraméreg el en? Igazán nagyon éget.

— Öt perc múlva jobban érzed magad. Csillapító kenőcsöt tettem rá.

Az ajtó kivágódott, Michel rontott a szobába. Kinyújtott kézzel száguldott felém, de amikor meglátta bekötött kezemet, megtorpant.

— Doktor úr, mi van vele?

— Nem lesz semmi baj.

— Öregem, öregem! Nélküled a húgom elveszett volna!

— Te sem akartad volna felfalatni magad ezzel az eltévedt és rossz útra tért polippal — próbáltam tréfálkozni. — Legalább elpusztult az a szörnyeteg?

— Hogy elpusztult-e? Azt meghiszem! Vagdalt húst csináltál belőle! Ó, nem is tudom, hogyan háláljam meg…

— Sose izgasd magad! Bizonyára lesz még rá alkalmad ebben a világban!

— Most pedig hagyjátok aludni Jeant — avatkozott közbe Massacre. — Valószínűleg magas láza lesz.

Szótlanul indultak kifelé. Amikor Michel a küszöbhöz ért, utána szóltam:

— Holnap reggel küldd fel hozzám Beltaire-t.

Zavaros álomba zuhantam, amelyből néhány óra múlva kimerülten, de láztalanul eszméltem fel. Aztán békésen újra elszunnyadtam, és csak másnap, nagyon későn ébredtem.

Kezemben és arcomban határozottan enyhült a fájdalom. A széken összekuporodva aludt Michel.

— Egész éjjel melletted virrasztott — hal ottam az ajtóban álló fivérem hangját. — Hogy vagy?

— Jól, sokkal jobban. Mit gondolsz, mikor kelhetek fel?

— Massacre szerint, ha nem tér vissza a láz, két-három nap múlva.

Paul mögött váratlanul felbukkant Martine; kezében egy tálcán kávéskanna gőzölgött.

— Ezt hoztam a Herkulesnek. Az orvos szerint már ehet valamit!

Letette a tálcát, segített felülni, s miközben párnákat rakott a hátam mögé, gyors csókot lehelt a homlokomra.

— Íme, egy nagyon szerény kis köszönet! Tudom, hogy maga nélkül már csak egy formátlan holttest lennék. Brr!

Megrázta Michelt.

— Kelj fel, öreg testvér! Louis vár rád.

Michel ásítozva ál t fel, hogylétem felől érdeklődött, aztán Paullal együtt eltávozott.

— Louis ma délután feljön. Most pedig, Herkules úr, meg fogom etetni.

— Miért Herkules?

— A kutyafáját! Ha valaki hidrákkal birkózik…

— És én még azt hittem, hogy előnyös külsőm miatt nevez Herkulesnek — siránkoztam komikusan kétségbeesett hangon.

— Örülök, hogy tréfál, így hamar meg fog gyógyulni.

Úgy etetett, akár egy gyermeket, utána megitatott velem egy csésze kávét.