Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

Az itt kifejtettek alapján a helytartó arra kéri a főpapot, revideálja határozatát, és adja vissza szabadságát a két bűnöző közül annak, aki kevésbé veszélyes; márpedig ez, minden kétségen felül, Ha-Nocri. Nos tehát?…

Kajafás halk, de szilárd hangon kijelentette, hogy a Szinhedrion behatóan megvizsgálta az ügyet, és másodszor is csak azt mondhatja, hogy Bar-Rabban kiszabadítását kérik.

— Hogyan? Még az én közbenjárásom után is? Ne feledd, hogy az én személyemben Róma beszél! Főpap, ismételd meg harmadszor!

— Harmadszor is közlöm, hogy Bar-Rabbant fogjuk szabadon bocsátani — jelentette ki Kajafás halk hangon.

Mindennek vége volt tehát, minden további szó fölösleges. Ha-Nocri mindörökre eltűnik, nincs többé, aki a prokurátor szörnyű főfájását meggyógyítsa, nincs ellene más orvosság, csak a halál. De nem ez a gondolat volt a legrosszabb.

Ugyanaz a megmagyarázhatatlan szomorúság, amely már az oszlopcsarnokban is környékezte, most mélyen befészkelte magát lelkébe. Megpróbálta magának megmagyarázni, és különös dolog ötlött eszébe: homályosan úgy érezte, hogy valamit nem beszélt meg eléggé tüzetesen az elítélttel — vagy talán valamit nem hallgatott végig.

Elhessegette magától ezt a gondolatot, és egy pillanat alatt eltűnt, éppoly hirtelen, ahogy jött. A gondolat elröpült, de a szomorúság továbbra is ott maradt, megmagyarázhatatlanul, mert azt a fura, felvillanó s tovatűnő szót, amely most átsuhant a helytartó agyán, igazán nem lehetett magyarázatnak nevezni…

“Halhatatlanság… elérkezett a halhatatlanság…” De kinek a halhatatlansága? Ezt sehogy sem értette a prokurátor, de a puszta gondolatra a rekkenő hőségben is végigfutott hátán a hideg.

— Rendben van — szólt. — Úgy legyen.

Körülnézett, pillantása átfogta a látható világot, és megdöbbentette a változás.

Eltűnt a nehéz virágokkal megrakott rózsabokor, a felső teraszt szegélyező ciprusok, a gránátalmafa, eltűnt a lomb közt fehérlő márványszobor — de eltűnt maga a zöld lomb is. Ahelyett sűrű bíbor homály lett a világ, amelyben vízinövények ringatóztak, s elúsztak valamerre, és velük együtt úszott maga Pilátus is. És egyszer csak elragadta a düh, az égető, fojtogató düh, a legrosszabbik — a tehetetlenség dühe.

— Megfulladok! — nyögte, és nyirkos, hideg kezével letépte palástja csatját; a palást a homokba hullott.

— Igen, ma fülledt a levegő, valahol zivatar lehet — jegyezte meg Kajafás; nem vette le szemét a helytartó kivörösödött arcáról, s előre sejtette a további szenvedéseket. “Milyen szörnyű a Niszán hónap ebben az évben!”

— Nem — mondta Pilátus. — Nem azért fulladok, mert meleg van, hanem azért, mert kettőnknek itt szűk a hely, Kajafás! — Mosolyogva húzta össze szemét, és hozzátette: — Vigyázz magadra, főpap!

A főpap sötét szeme felvillant, és most rajta volt a sor, hogy — semmivel sem rosszabbul, mint a helytartó — megjátssza a meglepetést.

— Mit hallok, prokurátor? — válaszolta higgadtan, büszkén. — Fenyegetőzöl a kimondott ítélet miatt, amelyet magad is jóváhagytál? Hát lehetséges ez?

Hozzászoktunk, hogy a római helytartó megválogatja szavait, mielőtt megszólal.

Vajon nem hallott-e bennünket valaki, hégemón?

Pilátus fagyosan nézett a főpapra, de szája mosolyt formázott.

— Hová gondolsz, főpap! Ugyan ki hallana bennünket most, itt? Hát kisgyermek vagyok én, Kajafás? Talán bizony hasonlítok ahhoz a bolond fiatal csavargóhoz, akit ma kivégeznek? Tudom én, hogy mit beszélek, hol beszélek. A kert, a palota körül van véve katonasággal, egy egér sem hatolhat be. Mit mondok, nemcsak egér, de még az a… hogy is hívják, az a keriáthbéli, az sem tud behatolni. Ismered őt, főpap? Bizony, ha egy ilyesféle fráter ide beosonna, nagyon megbánná, ezt, ugye, elhiszed nekem, főpap? Nos, tudd meg hát, hogy ezután nem lesz tőlem nyugovásod, sem neked, sem népednek! — És Pilátus jobbra mutatott, a távolba, ahol a dombtetőn az aranytetős templom lángolt. — Ezt én mondom néked, Ponczius Pilátus, az Aranykopja-rend lovagja!

— Tudom, tudom! — válaszolta a fekete szakállú Kajafás rettenthetetlenül, és szeme villámokat szórt; kezét az ég felé emelte: — Tudja a zsidó nép, hogy olthatatlan gyűlölettel gyűlölöd, és sok keserűséget fogsz neki okozni, de tönkre nem teheted! Megoltalmazza az Isten! Meghallgat bennünket, és meghallgat a mindenható császár is, megoltalmaz bennünket Pilátus pusztító haragjától.

– Ó, nem! — kiáltott fel Pilátus, és minden szóval könnyebb lett a lelke: már nem kellett színlelnie, nem kellett óvatosan megválogatnia szavait. — Túlságosan sokat panaszkodtál már a császárnak énrólam, Kajafás, most elérkezett az én időm! Hírül adom a császárnak… és nem helyettesének Antiochiába, és nem is Rómába, hanem egyenesen az imperatornak Capri szigetére, hogy ti itt, Jerusalaimban, a megrögzött lázadókat véditek a halálbüntetéstől. És akkor én Jerusalaimot nem a Salamon tavának vizével itatom, ahogyan a ti javatokra szándékoztam, ó, nem, nem vízzel itatom a várost! Emlékezzél csak rá, hogy a kedvetekért levétettem a falról a császár monogramját viselő címerpajzsokat, hadosztályokat helyeztettem át, végül, látod, személyesen kellett idejönnöm, hogy ellenőrizzem, mi folyik itt nálatok! Emlékezzél szavamra, főpap: egy napon majd nem egyetlen cohorsot fogsz látni Jerusalaimban, nem: az egész Fulminata-légió fog idejönni, meg az arabs lovasság, lesz itt keserves sírás és jajveszékelés! Akkor majd eszedbe jut Bar-Rabban megmentése, és megbánod, hogy a halálba küldted a békét hirdető filozófust!

A főpap arca foltokban kipirosodott, szeme égett. De ő is mosolyban villantotta ki fogsorát, akár a prokurátor, és így válaszolt: — Vajon te magad hiszel-e abban, hégemón, amit most mondasz? Nem, nem hiszel! Nem a békét hirdette Jerusalaimban a nép felbujtója, ó, nem, és ezt te magad is tudod, hégemón! Azért akarod szabadon bocsátani azt a másikat, hogy feltüzelje a tömegeket, kicsúfolja vallásunkat, és az egész népet a római iga alá hajtsa. De tudd meg, Júdea helytartója, hogy amíg élek, nem engedem megcsúfolni vallásunkat, és megoltalmazom népünket! Hallod ezt, Pilátus? — És Kajafás fenyegetően fölemelte kezét. — Hallgasd csak, prokurátor!

Kajafás elhallgatott, és a prokurátor ismét meghallotta lentről a zúgást, mely mint tenger morajlása ütődött Nagy Heródes palotakertje falának, és odafent a helytartó lábának, arcának. Háta mögött pedig, a palota szárnyai mögött, riadó harsonák hangzottak, száz meg száz láb súlyos dobogása, fegyvercsörtetés. És ebből megértette, hogy a római gyalogság — parancsára — már kivonul, hogy utolsó, kivégzés előtti parádéval félemlítse meg a rablókat, lázadókat.

— Hallod, prokurátor? — ismételte halkan a főpap. — Csak nem akarod azt állítani — a főpap égnek emelte két kezét, és a sötét csuklya lehullott fejéről —, hogy mindezt az a hitvány lator, Bar-Rabban váltotta ki?

A prokurátor a keze fejével megtörölte hideg, verejtékező homlokát, tekintetét a földre szegezte, majd hunyorogva felnézett, és meglátta, hogy a napkorong már csaknem a fejük fölött jár, Kajafás árnyéka pedig egészen összezsugorodott az oroszlán farka mellett.

— Délre jár — mondta halkan, közömbösen. — Elbeszélgettük az időt, holott cselekedni kell.

Választékos kifejezésekkel bocsánatot kért a főpaptól, felszólította, foglaljon helyet a lócán a magnóliafa árnyékában, és várja meg, amíg a helytartó odahívja a többieket is az utolsó rövid megbeszélésre, és kiadja végső utasításait a kivégzéssel kapcsolatban.