Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

— Ha beszélgethetnék vele, bizonyára erősen megváltozna — mondta ábrándosan a fogoly.

— Azt hiszem, nem nagy örömet szereznél a légió parancsnokának, ha beszélgetést akarnál kezdeményezni a tisztjeivel vagy a katonáival. Erre egyébként szerencsére nem is lesz alkalmad, s erről legelsősorban jómagam fogok gondoskodni.

Az oszlopcsarnokba ekkor berepült egy fecske. Kört írt le az aranyozott mennyezet alatt, majd leereszkedett, hegyes szárnyával meglegyintette az egyik fülkében álló bronzszobor arcát, aztán eltűnt az egyik oszlopfő mögött. Talán ott akart fészket rakni.

Mialatt a fecske röptét figyelte, a prokurátor fejében, melyet immár tisztának, könnyűnek érzett, a következő formula alakult ki: a hégemón felülvizsgálta a Jesua nevű vándorfilozófus — gúnynevén Ha-Nocri — ügyét, és benne bűnt nem talált.

Kiváltképpen nyomát sem lelte bármiféle összefüggésnek nevezett egyéni tettei és a közelmúltban Jerusalaimban történt zavargások között. A vándorfilozófus elmebetegnek találtatott, minek következtében a hégemón nem hagyja jóvá a Kis Szinhedrion által hozott halálos ítéletet. Tekintettel azonban arra, hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak Jerusalaimban, a helytartó kiutasítja őt a városból, és száműzi a Földközi-tenger partján lévő Caesarea Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel.

Már csak az volt hátra, hogy ezt a határozatot tollba mondja titkárának.

A fecske most éppen a hégemón feje fölött suhant el, majd a szökőkút medencéjét súrolta, és kiröppent az oszlopcsarnokból. A prokurátor felnézett a rabra, és észrevette, hogy mellette valósággal lángol a poroszlop.

— Ez is őróla szól? — kérdezte titkárától, aki másik pergament nyújtott át neki.

— Nem, sajnos nem — válaszolta a titkár meglepő módon.

— Mi van még? — kérdezte Pilátus elkomorulva.

Az idistavisusi csata — a Weser jobb partján 16-ban lezajlott ütközet, melyben a germán törzsek szétzúzták a római sereget.

Mikor elolvasta a pergament, arca még jobban elváltozott. Sötét vérhullám tolult fejébe, nyakába, vagy talán valami más történt — elég az hozzá, arca elveszítette sárgás színét, sötétvörösre pirult, és szeme mintegy visszahúzódott üregébe.

Talán ezt is a halántékába tóduló s ott lüktető vérhullám okozta: a prokurátor látása is elhomályosult. Úgy rémlett neki, hogy a fogoly feje elúszott valahová, s helyette másik fej tűnt fel a vállain. Ezt a kopasz fejet ritka fogú aranydiadém koronázta; homlokán kerek, nyílt seb éktelenkedett, mely lemarta a bőrt, s be volt kenve írral. Beesett, fogatlan száj, zsarnoki jellemre valló lecsüngő alsó ajak. És mintha eltűntek volna a csarnok rózsaszínű márványoszlopai, s a távolban Jerusalaim háztetői; minden elsüllyedt Capri kertjeinek sűrű zöldjében. Hallásával is történt valami: mintha távolból halk, fenyegető harsonaszó hangzanék, és dölyfös orrhang dünnyögné elnyújtva a szavakat: “A felségsértésről szóló törvény…”

Furcsa, összefüggéstelen, kusza gondolatfoszlányok suhantak át a helytartó elméjén. “Elveszett!” Majd: “Elvesztünk!…” És valami badar ötlet — a halhatat-lanság; ez a halhatatlanság azonban, ki tudja, miért, elviselhetetlen bánatot keltett.

Pilátus összeszedte magát, elhessegette a látomást, visszatért az oszlopcsar-nokba, és ismét meglátta maga előtt a rab szemét.

— Válaszolj nekem, Ha-Nocri — szólalt meg, és furcsán nézett Jesuára: arcki-fejezése fenyegetett, de tekintete riadt volt. — Mondtál-e valaha valamit a nagy császárról? Válaszolj: mondtál, vagy… nem mondtál? — A “nem” szót valamivel erősebben megnyomta, mint ahogy a legfelső bíróhoz illik, s tekintetével mintha valamilyen gondolatot akart volna közölni a rabbal.

— Igazat mondani könnyű és kellemes — szólt a rab.

— Nem kell tudnom, kellemes-e neked az igazat megmondani vagy sem — válaszolta Pilátus fojtottan, ingerülten. — De neked mindenesetre igazat kell mondanod. Hanem alaposan mérlegelj minden szót, másképpen halálod nemcsak elkerülhetetlen, hanem gyötrelmes is lesz.

Ki tudja, mi történt Júdea helytartójával, de arra vetemedett, hogy fölemelje kezét, mintha a napsütés ellen akarna védekezni, és tenyere védőpajzsa mögül intő, figyelmeztető pillantást küldjön a rab felé.

— Válaszolj tehát — folytatta: — Ismersz-é egy bizonyos Keriáth-béli Júdást [3] Keriáth-béli Júdás — az apostolok egyike, aki harminc ezüstpénzért elárulta Jézust a főpapoknak, és csókkal adott jelt az elfogására. , és beszéltél-e vele a császárról vagy bármi egyébről?

A fogoly készségesen válaszolt: — A dolog úgy történt, hogy tegnapelőtt este a templom előtt megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki magát Júdásnak nevezte, s úgy mondta, Keriáth városából származik. Meghívott az Alsóvárosban lévő házába, megvendégelt…

— Jó ember? — kérdezte Pilátus, és szemében sátáni tűz villant meg.

— Nagyon jó ember, és igen tudni vágyó — erősítette meg a fogoly. — Nagy érdeklődést tanúsított eszméim iránt, szívesen fogadott…

— Lámpást gyújtott… — vetette közbe Pilátus halkan, a fogoly hanghordozásához alkalmazkodva, és szeme ismét megvillant.

— Igen, lámpást is gyújtott — hagyta rá Jesua, kissé meglepődve a helytartó tájékozottságán. — Kifaggatott, mi a véleményem az államhatalomról. Ez a kérdés roppantul érdekelte.

– És mit mondtál neki? — kérdezte Pilátus. — Vagy most azt fogod válaszolni, hogy elfelejtetted? — És hangjából már reménytelenség csendült ki.

— Többek közt azt mondtam neki, hogy minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle más központi hatalom. Az emberiség az igazság és méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem lesz szükség.

— Tovább!

— Tovább nincs — mondta a fogoly. — Ekkor emberek szaladtak be, megkötöztek, és a börtönbe vittek.

A titkár erősen figyelt, nehogy egyetlen szót is elszalasszon, s közben gyorsan jegyzett a pergamenre.

Pilátus fáradt, fátyolos hangja hirtelen megnőtt, megerősödött.

— Nincs, nem volt, és nem lesz a földön nagyobb és az embereknek kedvesebb hatalom, mint Tiberius császáré!

És a helytartó gyűlölködő tekintettel súrolta a titkárt meg a kísérő katonákat.

Majd egyre emeltebb hangon folytatta: — Nem a te dolgod, hogy ítéletet mondj fölötte, te esztelen bűnöző. — Rárivallt a kísérő katonákra: — Takarodjatok innét! — Majd titkárához fordult: — Hagyj magamra a vádlottal, itt államügyek forognak kockán.

A katonák vállukra tették lándzsájukat, és ütemesen dobogva megvasalt caligájukkal, elhagyták az oszlopcsarnokot. Utánuk a titkár is kiment.

A hallgatást egy ideig csak a szökőkút csobogása törte meg. Pilátus elnézte, ahogy a cső felett víztányérka keletkezett, megdagadt, szélei letöredeztek, és sugárban hullottak alá.

Elsőnek a fogoly szólalt meg: — Úgy látom, valami baj lett abból, hogy én ezzel a keriáthi ifjúval elbe-szélgettem. Úgy sejtem, hégemón, hogy azt a Júdást hamarosan szerencsétlenség éri, és szívből sajnálom ót.

A helytartó sokatmondóan mosolygott.

— Azt hiszem, van a világon valaki, akit jobban sajnálhatnál, mint azt a Keriáth-béli Júdást, s akinek sokkal rosszabbra fordul a sorsa… Nos, teszerinted tehát Marcus, a Patkányölő, a hidegvérű és lelketlen gyilkos, mindazok, akik, mint látom — s a prokurátor Jesua véraláfutásos arcára mutatott —, összevertek téged a beszédeidért, Dismas és Gestas, a latrok, akik cimboráikkal négy katonát megöltek, végül Júdás, az aljas áruló… szerinted ezek mind jó emberek?