Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

Kajafás udvariasan meghajolt, kezét szívéhez szorítva, és ott maradt a kertben, míg Pilátus visszament az oszlopcsarnokba. Ott várakozó titkárának meghagyta, hívja ki a kertbe a légió legatusát, a cohors tribunusát, a Szinhedrion két tagját, meg a templomőrség parancsnokát, akik a kert alsó részében, a szökőkút közelében lévő kerek lugasban várakoztak. Pilátus hozzátette: hamarosan ő maga is kimegy a kertbe, s azzal eltűnt a palota belsejében.

Mialatt a titkár összehívta a gyűlést, a prokurátor az elsötétített szobában megbeszélést folytatott egy férfival, akinek arcát félig eltakarta a csuklya, noha a sötét függönyös szobába egyetlen napsugár sem hatolhatott be. A megbeszélés rendkívül rövid ideig tartott. A prokurátor halkan néhány szót szólt látogatójához, minekutána emez eltávozott. Pilátus pedig az oszlopcsarnokon át kilépett a kertbe.

Ott valamennyi behívott személy előtt ünnepélyesen és szárazon kijelentette, hogy helybenhagyja Jesua Ha-Nocri halálos ítéletét, és hivatalos kérdést intézett a Szinhedrion tagjaihoz, melyik bűnöst óhajtják szabadon bocsátani. Mikor meghallotta, hogy Bar-Rabbant, csak ennyit szólt: — Helyes. — És meghagyta titkárának, nyomban vegye ezt jegyzőkönyvbe. Aztán kezébe fogta köpenye csatját, melyet a titkár fölvett a homokból, és ünnepélyesen kijelentette. — Ideje indulnunk!

A jelenlévők ekkor megindultak lefelé a széles márványlépcsőn, a bódító illatot árasztó rózsák sorfala közt, egyre közeledve a palotakert falához, a kikövezett, hatalmas térre vezető kapuhoz; a tér túlsó feléről odalátszottak a bajvívó aréna szobrai és oszlopai.

Amikor a kis csoport kiért a kertből, és föllépett a téren uralkodó széles kőemelvényre, Pilátus összehúzta szemét, és körülnézett: csak akkor tájékozódott a helyzet felől.

Azon a részen, amelyen éppen áthaladt, azaz a kertfaltól az emelvényig, néptelen volt a tér, az emelvény előtti rész azonban egyáltalában nem látszott — elözönlötte a tömeg. Elárasztotta volna az emelvényt meg az üresen hagyott részt is, ha nem veszi körül háromszoros kordonnal a sebastei katonaság Pilátus balja felől, jobb kéz felől pedig az itureai kisegítő cohors katonái.

Pilátus tehát föllépett az emelvényre, a teljesen fölösleges csatot továbbra is markában szorongatva. Behunyta a szemét. Nem azért, mert a nap vakította, ó, nem! Azért hunyta be, mert nem akarta látni az elítélteket, akiket — mint pontosan tudta — most mindjárt őutána fölvezetnek az emelvényre.

Mihelyt a bíborbélésű fehér palást feltűnt az embertengerből felnyúló kőszirt magasán, a behunyt szemű helytartó fülét hangok morajlása ütötte meg: “Haaa…”

Halkan kezdődött, valahol a tér legtávolibb részében, a hippodrom felől, majd egyre erősödve mennydörgő robajlássá fokozódott, s néhány másodperc múlva ismét elhalkult. “Megláttak” — állapította meg magában a prokurátor. De a hanghullám nem érte el leghalkabb pontját, amikor ismét erősödni kezdett, zúgva nőtt, még az elsőnél is hangosabbá fokozódva, és ezen a második hullámon, mint tenger hullámán a tajték, füttyögetés és zúgáson át is hallható női jajveszékelés úszott. “Most fölvezették az elítélteket az emelvényre — gondolta Pilátus —, és a nők azért jajgatnak, mert nyilván összenyomták őket, amikor a sokaság előretolongott.”

Egy ideig várt; tudta, nincs azaz erő, amely a tömeget hallgatásra kényszeríthetné, amíg ki nem ordította mindazt, ami lelkében felgyülemlett, s magától el nem hallgat.

Amikor ez a pillanat elérkezett, a helytartó föllendítette jobb karját, és ezzel az utolsó morajlás is elnémult a tömegben.

Ekkor Pilátus teleszívta tüdejét forró levegővel és torkaszakadtából elkiáltotta magát, hogy érdes hangja végigszántott az ezerfejű sokaság felett: — A császár nevében!…

A helytartó most többször megismételt vascsörgéssel aláfestett ordítást hallott: a cohorsok katonái a levegőbe hajigálták dárdájukat, jelvényeiket, és elkiáltották magukat: — Éljen a császár!

Pilátus fölvetette a fejét, egyenesen a napnak fordította. Szemhéja alá zöld tűzláng hatolt be, a tűztől lángra lobbant az agyveleje, és a tömeg fölött arameus szavak szálltak rekedten: — Itt áll előttetek négy bűnös, akiket Jerusalaimban letartóztattak gyilkosságért, bujtogatásért, a vallás és a törvények megsértéséért, és csúfos halálra, keresztre feszítésre ítéltek. Az ítéletet most fogják végrehajtani a Koponyahegyen. A bűnösök neve: Dismas, Gestas, Bar-Rabban és Ha-Nocri. Itt állnak előttetek!

És Pilátus jobbra mutatott; látni nem látta ugyan az elítélteket, de tudta, hogy ott vannak, ahol lenniök kell.

A tömeg hosszan tartó zúgással válaszolt, nem tudni, meglepetés vagy meg-könnyebbülés szólt-e belőle. Amikor a zúgás elcsendesedett, Pilátus így folytatta: — A négy elítélt közül azonban csak hármat fognak kivégezni, mert a törvény és szokás szerint a Pászka ünnepének tiszteletére a nagylelkű császár a Kis Szinhedrionnak a római hatóság által is megerősített választása szerint egyiküknek visszaadj a nyomorúságos életét.

Hangosan kiáltotta e szavakat, és ugyanakkor hallotta, ahogy a zúgást teljes csend váltja fel. Egy sóhajtás, egy moccanás nem sok, annyi sem hatolt füléhez, és volt egy pillanat, amikor úgy rémlett, minden eltűnt, ami addig körülötte volt. A gyűlölt város meghalt, csak ő egymaga áll ott, arccal az égnek fordulva, a merőlegesen perzselő napsugarak alatt. Egy ideig hallgatta a csöndet, aztán emelt hangon folytatta: — A bűnös neve, akit most jelenlétetekben szabadon bocsátunk…

Ismét szünetet tartott, még nem ejtette ki a nevet, magában mérlegelte, mindent elmondott-e, amit kell, mert tudta, hogy a szerencsés rab nevének kiejtésére a halott város feltámad, és attól fogva már úgysem lehet hallani, amit mondana.

“Ennyi az egész? — suttogta hangtalanul. — Ennyi. A nevet!”

És az “r” hangzót végiggörgette a hallgató városon, elordította magát: — Bar-Rabban!

Ekkor a nap — úgy rémlett — zengve megpattant a feje fölött, és tűzáradattal töltötte be fülét. És ebben a tűzben üvöltés, sivítás, nyögés, hahota, füttyögés keveredett.

Pilátus megfordult, és az emelvényen át visszament a lépcsőhöz, nem nézett sehová, csak a lába elé terülő mozaikpadló színes kockáira, hogy el ne botoljék.

Tudta, hogy most háta mögött az emelvényre bronz aprópénz, datolya, miegymás záporozik, hogy az ordítozó tömegben az emberek egymáson átgázolva egymás nyakára hágnak, hogy a tulajdon szemükkel lássák a csodát: hogyan szabadul ki egy ember a halál markából! Hogyan veszik le róla a legionáriusok a kötelet, ezzel önkéntelenül is égető fájdalmat okozva vallatás közben kitekert csuklójának, s hogyan mosolyog hunyorogva, nyögve, tébolyult, értetlen mosollyal.

Tudta, hogy ezalatt a kísérő katonák már az emelvény oldalsó lépcsője felé vezetik a három összekötözött kezű elítéltet, hogy kivigyék őket a városból a nyugat felé kivezető úton a Koponyahegyre. És Pilátus csak az emelvény mögött nyitotta ki egészen a szemét, amikor már lement a lépcsőn, mert tudta, hogy most már biztonságban van, nem láthatja az elítélteket.

A lassan elcsendesülő tömeg zúgásába a hírnökök harsány kiáltásai vegyültek: egy részük arameus, más részük görög nyelven ismételte el azt, amit a prokurátor az emelvényen elmondott. Ezenkívül a helytartó aprózó, közeledő, sietős lódobogást hallott, és kurta, vidám kürtjelet. Erre a hangra utcagyerekek harsány füttyögése meg “Vigyázzatok!” kiáltása válaszolt a háztetőkről az utca során, mely a főtérről a lovardatérhez vezetett.