Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

Egy katona, aki egyedül állt csapatjelvényével a térnek addig elkerített, néptelen részén, most izgatottan meglendítette lándzsáját, és a helytartó — kíséretével, titkárával meg a légió legatusával — megállt.

A térre egyre gyorsuló ügetéssel kirepült a lovassági ala, hogy a sokaságot megkerülve, oldalvást átszelje a teret, és a szőlővel befuttatott kőfal mentén, a sikátoron át, a legrövidebb úton érjen fel a Koponyahegyre.

Az ala parancsnoka, egy gyermektermetű, mulatt bőrű, sötét kis szíriai, Pilátushoz érve, vékony hangon elkiáltotta magát, és kirántotta kardját hüvelyéből.

Izzadságban fürdő, szilaj fekete lova megbokrosodott, felágaskodott. A parancsnok visszadobta a hüvelyébe kardját, korbácsával megcsapkodta a ló nyakát, s mikor megfékezte, vágtába ugratta, és elszáguldott a sikátoron át. Mögötte porfelhőbe burkolózva, hármas sorokban a lovasok, könnyű bambusznád pikájuk csúcsa ugrált; ahogy a prokurátor mellett elvágtattak, arcuk feltűnően barnának tetszett a fehér turbán alatt vidáman kivillanó fehér fogsorukkal.

Az ala égig érő porfelleget kavarva eltűnt az utcában: utolsónak az a katona vágtatott el Pilátus mellett, aki a napfényben villogó kürtöt vitte a vállára vetve.

Pilátus, kezével védekezve a porfelhő ellen, elégedetlenül ráncolta homlokát, azután indult tovább a palotakert kapuja felé, mögötte a legatus, a titkár, a konvoj.

Délelőtt tíz órára járt az idő.

— Igen, délelőtt tíz órára járt az idő, igen tisztelt Ivan Nyikolajevics — mondta a professzor.

A költő végigsimította arcát, mint aki mély álomból ocsúdik, és akkor észrevette, hogy időközben rájuk esteledett. A tó vize feketévé vált, könnyű ladik siklott rajta, hallatszott az evező csobbanása, és a csónakban ülő fiatal nő viháncolása. A fasorokban, a padokon most már többen voltak, de csupán a négyszög másik három oldalán, nem ott, ahol barátaink ültek.

Az égbolt Moszkva felett mintegy kifakult, a magasban tisztán kirajzolódott a telihold, de nem aranylóan, hanem fehéren. A lélegzés már sokkal könnyebben esett, mint napközben, és a hangok a hársfák alatt lágyabban, estiesen szóltak.

“Hogy lehet az, hogy észre sem vettem, milyen sokáig hablatyol? — hökkent meg Hontalan. — Hiszen már este van! Vagy talán nem is beszélt, hanem elaludtam, és álmodtam az egészet?”

Mégis azt kell azonban hinnünk, hogy a professzor beszélte el a dolgot, másképp azt kellene feltételeznünk, hogy Berlioz szóról szóra ugyanazt álmodta; ő ugyanis a professzor arcát fürkészve a következőket mondta: — Elbeszélése rendkívül érdekes, professzor, noha egyáltalában nem egyezik az evangéliumok szövegével.

A professzor megvetően, gúnyosan elmosolyodott: — Már bocsásson meg, de önnek aztán igazán mindenkinél jobban kell tudnia, hogy mindabból, ami a négy evangéliumban meg van írva, semmi sem történt meg, és ha az Újtestamentumra mint történelmi forrásra kezdünk hivatkozni… — Ismét elvigyorodott, és Berlioznak elakadt a szava, hiszen szó szerint ugyanezt mondta Hontalannak a Bronnaja utcán, a Patriarsije Prudi felé bandukolva.

— Igaz, igaz — válaszolta tehát —, de attól tartok, senki sem erősítheti meg, hogy amit ön most itt elmondott nekünk, az valójában megtörtént.

– Ó, dehogynem! Van, aki megerősítheti! — jelentette ki rendkívül magabiztosan a professzor, aki most hirtelen ismét tört oroszsággal kezdett beszélni; elhallgatott, és titokzatosan közelebb intette magához a két jó barátot.

Berlioz és a költő kétfelől odahajoltak hozzá, és a professzor ekképpen folytatta — immár mindennemű idegenszerűség nélkül, mert furcsa akcentusa hogy, hogy nem, hol eltűnt, hol újra előtűnt: — A dolog tudniillik úgy áll… — suttogta, és óvatosan körülnézett, nem hallja-e valaki —, hogy én magam is jelen voltam, amikor mindez történt. Ott voltam az oszlopcsarnokban Ponczius Pilátussal, később a kertben, amikor Kajafással tárgyalt, végül az emelvényen is, de titokban, hogy úgy mondjam, inkognitóban, ezért arra kérem önöket, el ne árulják senkinek, tartsák szigorúan titokban, csss…

Síri csend támadt; Berlioz elsápadt.

— Mi… mióta tartózkodik Moszkvában? — kérdezte elfúló hangon.

— Most érkeztem, ebben a minutában válaszolta a professzor meglepetten. A két jó barát csak most nézett alaposabban a szeme közé, s mindketten észrevették, hogy zöld bal szemében őrület tanyázik, jobb szeme pedig üres, merev, élettelen.

“Püff neki. — hüledezett magában Berlioz. — Egy bolond német jött ide Moszkvába, vagy itt ment el az esze a Patriarsije Prudin. Szép kis história!”

Valóban, ez mindent megmagyaráz: a fura villásreggelit Kantnál, a régóta istenben boldogult német filozófusnál, a hóbortos beszédeket Annuskáról meg a napraforgóolajról, a szörnyű jóslatot, hogy levágják a fejét, meg minden egyebet: semmi kétség, a professzor elmeháborodott.

Berlioz nyomban tudta, hogyan kell viselkednie. Hátradőlt a padon, és a professzor háta mögött a szemével intett Hontalannak: a világért se mondjon ellent a bolondnak. A költő azonban zavarában nem értette meg a jeladást.

— Igen, igen — bólogatott Berlioz. — Mindez persze lehetséges… sőt nagyon is valószínű… Ponczius Pilátus, az oszlopcsarnok meg a többi… És ide Moszkvába egyedül érkezett vagy a feleségével?

— Egyedül, egyedül, én mindig egyedül járok — válaszolta a professzor búsan.

– És hol a poggyásza, kedves professzor? — tudakozódott szelíden Berlioz. — Talán a Metropolban? Hol szállt meg?

– Én? Sehol! — Válaszolta a féleszű német, és zöld szeme nyugtalan pillantással kémlelte a környéket.

— Sehol? Ne mondja, kérem!… És… és hol fog lakni?

— Az ön lakásában — válaszolta a tébolyult pillanatnyi habozás nélkül, és még kacsintott is hozzá.

– Úúgy… roppantul örvendek — hebegte Berlioz —, de, izé… nálam kissé kényelmetlenül érezné magát, a Metropolban pedig igazán nagyszerűek a szobák, első osztályú szálloda…

– És ördög sincsen? — kérdezte az örült hirtelen derűs mosollyal Ivan Nyikolajevicstól.

– Ördög…

— Ne mondjon neki ellent! — súgta Berlioz hangtalanul, csupán ajka mozgásával, a professzor háta mögött a költőhöz hajolva és fintorogva.

Ivan Nyikolajevics azonban ettől a mókától végképp elvesztette a fejét, épp az ellenkezőjét felelte annak, amit kellett volna: — Ördög nincs, nem létezik! Hagyja már abba ezt a bolondozást!

Az őrült felkacagott, olyan hangosan, hogy a pad fölé boruló hársról ijedten felröppent egy veréb.

— No, ez aztán érdekes! — mondta, göcögve a nevetéstől. — Hogy van ez itt maguknál: akárkiről érdeklődik az ember, az nem létezik? — Abbahagyta a nevetést, és amint az elmebetegtől várható, az ellenkező végletbe esett, hirtelen dühbe gurult, és mérgesen kiabált: — Tehát valóban nincs, ez az utolsó szavuk?

— Csillapodjék, drága professzor, csillapodjék! — mormolta Berlioz, nem akarván tovább ingerelni a beteget. — Üldögéljen csak egy kis ideig Hontalan elvtárssal, én csak kiszaladok ide a sarokra, egyet telefonálok, aztán elkísérjük önt, ahová menni akar. Hiszen nem ismeri a várost…

El kell ismerni, Berlioz terve helyes volt: elszalad a legközelebbi telefonautomatáig, és közli az idegen-ellenőrző hivatallal, hogy egy külföldi konzultáns nyilvánvalóan meghibbant állapotban ül egy padon a Patriarsije Prudin, intézkedjenek mielőbb, másképp kínos bonyodalmak származhatnak a dologból.