Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

A Bronnaján már felgyújtották az utcai lámpákat, a park felett azonban az aranyló hold világított, és a mindig csalóka holdfényben Ivan Nyikolajevicsnek úgy rémlett, hogy a rejtélyes idegen nem nád sétapálcát szorít a hóna alá, hanem spádét.

A bizalmaskodó nyugállományú karnagy ugyanott ült, ahol nemrég még maga Ivan Nyikolajevics ült a padon. Orrát nyilvánvalóan fölösleges csíptetővel nyergelte meg, melynek egyik üvege hiányzott, a másik pedig ketté volt repedve.

Ezzel a szerszámmal a pepita polgártárs még fertelmesebb volt, mint amikor Berliozt a sínek felé tessékelte.

Ivan reszkető szívvel közeledett a professzorhoz, arcába nézett, és meggyőződött róla, hogy ezen az arcon az őrületnek semmiféle jegye nem látszik, és nem is látszott soha.

— Valljon színt: ki maga? — kérdezte Ivan fenyegetően.

Az idegen összevonta szemöldökét, úgy nézett a költőre, mintha először látná, és ellenségesen válaszolt: — Nem érteni… orosz nem beszél…

— Nem érti önt az úr — szólalt meg a karnagy, ámbátor senki sem szólította fel rá, hogy az idegen szavait értelmezze.

— Ne tettesse magát! — csattant fel Ivan fenyegetően, és furcsa hideget érzett a gyomorszája tájékán. — Az imént még kitűnően beszélt oroszul. Maga se nem német, se nem professzor, hanem gyilkos és kém! Az iratait!… — ordította magából kikelve.

A rejtélyes professzor megvetően elhúzta amúgy is ferde száját, és vállat vont.

— De polgártárs, mit háborgatja az Inturiszt vendégét? — szólt ismét közbe kéretlenül az undok karnagy. — Ezért szigorú büntetés jár!

A gyanús professzor pedig dölyfös ábrázattal sarkon fordult, és elindult. Ivan nem tudta, mitévő legyen, izgatottan a karnagyhoz fordult: — Hé, polgártárs, segítsen elfogni a bűnöst! Ez a kötelessége!

A karnagy roppantul megélénkült, felugrott, elordította magát: — Miféle bűnöst? Hol van? Az idegen a bűnös? — Hunyori szemében öröm világolt. — Ez itten? Ha bűnös, akkor legelőször is rendőrért kell kiáltani, másképp meglóg. Jöjjön, kiáltsunk egyszerre! — És eltátotta a száját.

Ivan tanácstalanságában megfogadta a mókás karnagy tanácsát, “rendőrt” kiáltott, a karnagy azonban becsapta, semmit sem kiáltott.

Ivan magányos, rekedt kiáltása nem hozta meg a kívánt eredményt. Két arra menő lány ijedten félrehúzódott előle, és Ivan fülét ez a szó ütötte meg: “Részeg.”

– Úgy, szóval te is egy követ fújsz vele? — rivallt rá a gyanús karnagyra. — Csúfot űzöl belőlem? Eressz!

Ivan jobbra ugrott, a karnagy is jobbra perdült. Ivan balra tért, balra lépett a fickó is.

— Mit ugrálsz itt a lábam előtt? — üvöltötte Ivan magából kikelve. — Téged is átadlak a rendőrségnek!

Azzal el akarta kapni a léhűtőt a kabátja ujjánál fogva, de a levegőbe nyúlt, a semmi után kapott: a karnagyot elnyelte a föld.

Ivan felnyögött, végignézett a fasoron, és meglátta a gyűlöletes idegent. Már a Patriarsije utcába vezető kijárat felé tartott, és nem egymagában: a több mint gyanús karnagy is csatlakozott hozzá. De ez még nem minden. Harmadik is társult a kompániához — egy vadkan nagyságú, hatalmas fekete kandúr, koromfekete, mint egy varjú, vagy mint a szurok, olyan hetyke bajusszal, akár egy régi vágású lovassági tiszt. A három alak most kilépett a Patriarsije utcába, és ami még figyelemre méltó: a kandúr a két hátsó lábán járt.

Ivan a gazfickók után vetette magát, de csakhamar meggyőződött róla, hogy nagyon nehéz lesz őket utolérni.

Egy szempillantás alatt végigszaladtak a kis utcán, és kiértek a Szpiridonovkára.

Akármennyire szedte is a lábát Ivan, a távolság közte meg az üldözöttek közt csak nem akart csökkenni. És mire számot vetett volna lehetőségeivel, a csendes Szpiridonovkáról kiértek a Nyikitszkije Vorotára, s ott még rosszabb volt a helyzet, mert nyüzsgött a sokaság. És a gaz banda ráadásul elhatározta, hogy a bűnözők kedvelt fogását alkalmazza, és ki-ki külön-külön folytatta útját.

A karnagy ügyesen felugrott menet közben egy az Arbat tér felé haladó autóbuszra, és így eltűnt szem elől. Miután Ivan ekképpen elvesztette hármójuk közül az egyiket, figyelmét most a kandúrra összpontosította.

Hát mit lát? A különös kandúr odalép a megállóban veszteglő “A” villamos motorkocsijához, pimaszul félrelódít egy sikoltozó nőt, megkapaszkodik a fogódzóban, sőt a hőség miatt leeresztett ablakon át megpróbálja odaadni a kalauznőnek a viteldíjat.

A kandúr viselkedése olyannyira megdöbbentette Ivant, hogy valósággal földbe gyökerezett a lába a sarki fűszerbolt előtt; és ekkor másodízben, de még sokkal jobban megdöbbentette a kalauznő viselkedése. A kalauznő ugyanis, mihelyt meglátta a villamosra erőszakkal felkapaszkodó kandúrt, dühében szinte reszketve kiabálni kezdett.

— Macskának nem szabad! Macskával nem szabad! Sicc! Pusztulj innét, mert rendőrt hívok!

Sem a kalauznőnek, sem az utasoknak nem tűnt föl a dolog lényege: nem is az a legfurcsább, hogy a macska fel akar szállni a villamosra, ez még hagyján; hanem hogy fizetni akar! A kandúr nemcsak fizetőképes, hanem fegyelmezett állatnak is bizonyult. A kalauznő első kiáltására abbahagyta az ostromot, leszállt a villamos lépcsőjéről, és leült a megállónál, a tízkopejkással simogatva a bajszát. De mihelyt a kalauznő meghúzta a csengőt, és a villamos elindult, a kandúr úgy viselkedett, mint mindenki, akit lekergetnek a villamosról, de mégis utaznia kell. Elengedte maga mellett mind á három kocsit, aztán felugrott az utolsónak a hátsó ütközőjére, mancsával megkapaszkodott valami kilógó csődarabban, és elrobogott, ilyen módon még a tíz kopejkát is megtakarítva.

Miközben a fertelmes kandúrt figyelte, Ivan hajszál híján elveszítette a főbűnöst, a professzort. Szerencsére azonban mégsem sikerült elillannia. Ivan még épp hogy meglátta a szürke sapkát a hullámzó sokaságban a Bolsaja Nyikitszkaja, vagyis a Herzen utca elején. Egy szempillantás, és Ivan maga is ott termett. De elcsípnie a professzort most sem sikerült. Egyre jobban sietett, végül már szaladt, a járókelőket félretaszigálva útjából, de egy centiméterrel sem jutott közelebb a professzorhoz.

Bármennyire feldúlt lelkiállapotban volt is, megdöbbentette a természetfölötti gyorsaság, amellyel az üldözés folyt. Húsz másodperc se telt belé, és a Nyikitszkije Vorotáról már az Arbat térre jutottak, a tér lámpafényei vakították el szemét. Még néhány pillanat, és sötét mellékutcába kerültek; Ivan Nyikolajevics megbotlott a lejtős járdán, elvágódott, és csúnyán beverte a térdét. Megint fényesen kivilágított főútvonal következett, a Kropotkin utca, utána ismét sötét sikátor, az Osztozsenka, és újabb sikátor, sivár, mocskos, rosszul világított. És ott Ivan Nyikolajevics végképp elvesztette azt, akire vadászott. A professzor eltűnt.

Ivan Nyikolajevics megtorpant, de csak rövid időre, mert egyszer csak az ötlött eszébe, hogy a professzornak föltétlenül ott kell lennie a sikátor 13–as számú házában, annak is a 47-es számú lakásában.

Berontott a kapualjba, föl az emeletre, hamarosan megtalálta a keresett lakást, s türelmetlenül becsöngetett. Nem sokáig kellett várnia. Ötéves forma kislány nyitott ajtót, nem kérdezett semmit, hanem eltűnt a lakás belsejében.

A piszkos, elhanyagolt, hatalmas előszobában hitvány szénszálas égő derengett halványan a koromtól megfeketült magas mennyezet alatt. A falon abroncsavesztett kerékpár függött, a sarokban nagy, vasveretes láda sötétlett, a fogas felett a polcon füles kucsma hevert, fülvédői hosszan lecsüngtek. Az egyik ajtó mögött érces férfihang kiabált mérgesen, versben — szólt a rádió.