Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

— Telefonálni? Hát csak telefonáljon! — hagyta rá szomorúan a beteg, majd hirtelen szenvedélyesen esedezni kezdett: — Könyörögve kérem még utoljára, búcsúzás előtt, higgye el legalább azt, hogy az ördög létezik! Többet nem is kérek öntől. Ne felejtse el, hogy erre nézve van egy hetedik bizonyíték, és ez mind közül a legmegbízhatóbb. Hamarosan ön is tapasztalni fogja!

— Helyes, nagyszerű — helyeselt Berlioz színlelt kedvességgel, és bátorítóan kacsintott az elképedt költőre, akit cseppet sem kecsegtetett a gondolat, hogy egy bolond németet őrizzen a padon; azzal megindult a felé a kijárat felé, amely a Bronnaja és Jermolajev utca sarkán van.

A professzor azon nyomban felderült, mintha elméje, is feltisztult volna.

Utánaszólt Berlioznak: — Mihail Alekszandrovics!

Berlioz összerezzent, visszanézett, majd azzal nyugtatta meg magát, hogy a professzor az ő kereszt- és apai nevét is valamelyik újságból tudhatja.

A professzor pedig, kezével tölcsért formálva szája elé, ezt kiáltotta utána: — Nem óhajtja, hogy most mindjárt táviratozzak kijevi nagybátyjának?

Berlioz lelkébe ismét belenyilallt a rémület. Honnét tudhat az őrült az ő kijevi nagybátyjáról? Hiszen erről aztán igazán nem írnak a lapok! Hm. Vajon nincs-e mégis igaza Hontalannak? És az okmányai?… Talán hamisak? Ejnye, de gyanús fráter! Telefonálni kell, most, mindjárt, ebben a pillanatban! Majd tisztázzák az ügyet.

Azzal sietett tovább.

A kijáratnál, a Bronnaja sarkán, éppen amikor odaért, egy padról felállt valaki: hajszálra az a figura, aki aznap délután a rekkenő verőfényben Berlioz szeme előtt a zsíros hőségből materializálódott. Most azonban már nem levegőből volt, hanem közönséges húsból és vérből, és a leszálló alkonyatban Berlioz még tisztán láthatta, hogy bajsza olyan, mint a csibetoll, apró szeme gúnyosan, pityókosan hunyorog, pepita pantallóját annyira felhúzta, hogy kilátszik alóla piszkos, fehér fuszeklije.

Hátrahőkölt, de azzal csitította riadalmát, hogy az egész csupán ostoba véletlen, no meg egyébként sem ér rá, hogy a fejét törje rajta.

— A kijáratot tetszik keresni? — kurjantotta a pepita repedtfazék-hangon. — Erre tessék, itt a forgókereszt! Ha itt kimegy, oda jut, ahová kell. Nem áldozna egy negyed literre valót az útbaigazításért egy levitézlett karnagynak, hogy megnedvesítse a torkát? — És a kockás figura hajlongva lekapta zsokésapkáját.

Berlioz ügyet sem vetett a kérencsélő, nyegle karnagyra, odaszaladt az utat elzáró forgókerékhez, megragadta, megforgatta, és már ki akart lépni a sínekre, amikor vörös — fehér felirat fröccsent az arcába: “Vigyázz, ha jön a villamos!”

És már közeledett is a villamos, akkor fordult be az újonnan épített vonalon a Jermolajev utcáról a Bronnajára. Amikor kifordult, és kiért az egyenes pályára, váratlanul kigyulladt benne a lámpafény, a kerekek nyikorogva felgyorsítottak.

Az óvatos Berlioz, noha biztonságos helyen állt, úgy döntött, mégiscsak jobb, ha visszamegy a forgókerék mögé, megfogta újra egy másik küllőjét, és egy lépést tett visszafelé. Keze megcsúszott, és lesiklott a kerékről, lába feltartóztathatatlanul, mintha jégen állna, csúszott lefelé a villamos sínpályája felé lejtő kövezeten, másik lába a levegőbe emelkedett, és Berlioz a sínekre esett.

Hasztalan igyekezett megfogózni, hanyatt vágódott, s tarkóját, noha nem túlságosan erősen, megütötte. Felnézett, és odafenn még meglátta — bár arra már nem ért rá gondolni, hogy jobb vagy bal felől — az immár aranyszínűre fényesedő holdat. Sikerült oldalt fordulnia, őrjöngő sietséggel hasához húzta a lábát, megfordult, és meglátta a feltartóztathatatlan sebességgel feléje robogó villamoson a női kocsivezető rémülettől falfehér arcát, vérvörös karszalagját. Berlioz nem kiáltott, de az utca körülötte megtelt ijedt női sikoltozással.

A vezetőnő megrántotta az elektromos féket, a kocsi orra a földbe fúródott, aztán felugrott, és az ablakokból csörömpölve hullott ki az üveg. Berlioz agyában valami felüvöltött: “Csak nem?!…” Még egyszer utoljára felvillant a hold, de már darabokra szakadt, és azután elsötétült a világ.

A villamos átgázolt Berliozon, és a Patriarsije Prudin, a sínek mellé a kövezett lejtőre sötét, kerek tárgyat dobott ki. A sötét tárgy visszagurult a lejtőn, és a kocsiút kövezetén ugrándozott.

Berlioz levágott feje volt.

A hisztériás női sikoltozás elhallgatott, a rendőrség füttyögetésének is vége szakadt, két mentőautó elszállította az elszállítandókat: az egyik a lefejezett testet meg a levágott fejet vitte a hullaházba, a másik pedig kórházba vitte a csinos villamosvezető-nőt, akit az üvegszilánkok megsebesítettek; fehér kötényes házmesterek összesöpörték az üvegcserepeket, és a vértócsákat felszórták homokkal; Ivan Nyikolajevics pedig még a forgókerékig sem jutott el, lerogyott egy padra, és ott is maradt. Egyszer-kétszer megpróbált ugyan feltápászkodni, de nem vitte a lába; úgy érezte magát, mint aki megbénult.

Az első kiáltásra indult meg futva a forgókerék felé; látta, ahogy a fej ugrálva végiggurult a kövezeten. Ettől úgy megzavarodott, hogy lerogyott a padra, és véresre harapdálta a tulajdon kezét. Az elmebajos németről természetesen végképp megfeledkezett, csak azon tépelődött, hogyan lehetséges, hogy az imént még beszélgetett Berliozzal, most meg… a feje…

A fasorban izgatott emberek szaladtak el mellette, valamit kiabáltak, de Ivan Nyikolajevics nem fogta fel szavaik értelmét. Egyszer azonban váratlanul megállt mellette két nő, s egyikük, egy hegyes orrú asszonyság, aki hajadonfőtt volt, éppen Hontalan füle mellett magyarázta a másiknak nagy hangon a következőt: — Annuska volt az oka, a mi Annuskánk! Innét a Szadovajáról! Az ő műve…

Napraforgóolajat vásárolt a boltban, oszt eltörte a literes üveget a forgókeréken!

Végiglocsolta vele a szoknyáját, hű, de szitkozódott is utána!… Az a szegény ember meg alighanem megcsúszott az olajon, oszt úgy esett a sínekre…

Az asszonyság beszédéből Ivan Nyikolajevics zilált agya csupán egyetlen szót fogott fel: “Annuska…”

— Annuska, Annuska? — motyogta, és izgatottan nézett körül. — Lássuk csak, lássuk csak…

Az Annuska szóhoz a “napraforgóolaj” asszociálódott, s utána, ki tudja, miért, “Ponczius Pilátus”. De Pilátust a költő csakhamar elhárította, és megpróbált összefüggő gondolatláncot képezni Annuskából kiindulva. A láncolat egykettőre összeállt, és nyomban a bolond professzorhoz vezetett.

“Nicsak! Hiszen megmondta előre, hogy az ülést nem tartják meg, mert Annuska kiöntötte az olajat. És kérem, valóban nem lehet megtartani az ülést! De ez még nem minden: kereken kimondta, hogy Berlioznak egy nő fogja levágni a fejét! Úgy bizony! És a kocsivezető nő volt, ugyebár! Az ördögbe is, mi van emögött?!”

A költőben immár a kétségnek szikrája sem maradt, hogy a rejtélyes konzultáns pontosan előre látta Berlioz szörnyűséges halálának körülményeit. És ekkor két gondolat hasított Hontalan elméjébe. Az első: “Ez az ember nem bolond, szó sincs róla!” A másik: “Vajon nem az ő műve-e az egész?”

No de hogyan, mi módon csinálhatta volna? Majd kitudódik!

Óriási erőfeszítéssel felállt a padról, és visszasietett oda, ahol a professzorral beszélgettek. Az idegen szerencsére még nem ment el.