Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

— Bocsánat, nem tudna várni egy pillanatig? — kérdezte elboruló arccal. — Szeretnék valamit mondani a barátomnak.

— Hogyne, tessék csak! — mondta előzékenyen az ismeretlen. — Olyan kellemes itt a hársfák alatt, és igazán nem sietek sehová.

A költő ezalatt félrehúzta Berliozt: — Ide hallgass, Misa! — suttogta. — Ez az alak nem turista, hanem kém. Orosz emigráns, aki idemerészkedett. Szólítsd fel, hogy igazolja magát, másképp meglóg…

— Azt hiszed? — kérdezte Berlioz idegesen, s magában hozzátette: “Ivannak alighanem igaza van…”

— Higgyél nekem — suttogta tovább a költő. — Hülyének tetteti magát, hogy kifaggasson. Hallod, milyen jól beszél oroszul! — Közben az idegen felé sandított, attól félt, hogy megszökik.

— Gyere, tartóztassuk fel, nehogy meglógjon…

És kézen fogva odarángatta Berliozt a padhoz. Az idegen időközben felállt a lócáról, sötétszürke kötésű könyvecskét, erős papírból készült borítékot és névjegyet tartott a kezében.

— Bocsássanak meg, hogy a vita hevében elfelejtettem bemutatkozni. Tessék, itt a névjegyem, az útlevelem és a meghívólevelem, hogy jöjjek Moszkvába konzultánsnak — mondta nyomatékosan, és farkasszemet nézett a két irodalmárral.

Barátaink zavarba estek. “Az ördögbe is, mindent hallott…” — gondolta Berlioz, és udvarias kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíváncsi a bemutatott dokumentumokra. Mialatt az idegen odakínálta őket a szerkesztőnek, a költőnek sikerült meglátnia a névjegyen az idegenszerű betűkkel nyomott “professzor” szót, és családnevének kezdőbetűjét: “W…”

– Örvendek a szerencsének — mormolta ezalatt a szerkesztő zavartan, és az idegen zsebre vágta iratait.

A kapcsolat ilyesformán legalizálódott, s mind a hárman visszaültek a padra.

– Önt tehát konzultánsi minőségben hívták meg hozzánk, professzor? — tudakolta Berlioz.

— Igen.

– Ön német? — kérdezte Hontalan.

— Márminthogy én? — A professzor gondolkodóba esett. — Igen, talán német vagyok…

— De kitűnően beszél oroszul — jegyezte meg Hontalan.

– Ó, általában poliglott vagyok, számos nyelven beszélek.

– És mi a szakmája? — kérdezte Berlioz.

— A fekete mágia szakembere vagyok.

“Nesze neked!” — kattant valami Mihail Alekszandrovics fejében.

– És… és ebben a minőségben hívták meg ide hozzánk? — hebegte.

— Igen, ebben a minőségemben — erősítette meg a professzor, és magyarázóan hozzátette: — A moszkvai Állami Könyvtárban ugyanis eredeti kéziratokra bukkantak Aurillaci Herberttől, a tizedik századbeli fekete mágustól. Ezeket kell megfejtenem, mivel én vagyok ennek az egyetlen specialistája a világon.

– Á, ön tehát történész? — kérdezte Berlioz tiszteletteljesen, óriási meg-könnyebbüléssel.

— Historikus is vagyok — bólintott a tudós, és aztán, látszólag minden összefüggés nélkül, hozzátette: — Ma este érdekes história színhelye lesz a Patriarsije Prudi…

Majd a két irodalmár óriási megdöbbenésére, a professzor intett, hogy hajoljanak közelebb hozzá, és a fülükbe súgta: — Vegyék tudomásul, hogy Jézus Krisztus igenis létezett.

Berlioz kényszeredetten elmosolyodott: — Nézze, professzor úr, mi tiszteljük az ön hatalmas tudását, de ebben a kérdésben más az álláspontunk.

— Nem kell ide semmiféle álláspont — mondta a különös professzor. — Jézus létezett, és punktum.

— Valamiféle bizonyítékra azért szükség volna… — kezdte Berlioz.

— Nem kell ide semmiféle bizonyíték — vágta el a professzor, és halkan folytatta, miközben idegenszerű kiejtése furcsa módon eltűnt: — Mi sem egyszerűbb: a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napja…

A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Júdea prokurátora, Ponczius Pilátus, vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya közt húzódott.

A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnal óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül. Az udvar mélyéről, a hátsó épületekből, ahol a prokurátort Jerusalaimba kísérő katonaság, a — es Villám-légió első cohorsa volt bekvártélyozva, gyenge füstfelhő terjengett a kert felső részén át az oszlopcsarnokig, és a kesernyés füstbe — mely arról tanúskodott, hogy a hat centuria szakácsai már hozzáláttak az ebédfőzéshez — ugyanaz a zsíros rózsaillat keveredett.

“Istenek, istenek, miért büntettek engem?… Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség… a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás… nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés… a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem…”

A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszéket: a prokurátor nem nézett senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt — még a beszéd is nehezére esett: — A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?

— Igenis, prokurátor — válaszolta a titkár.

– És hogy döntött?

— Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.

A prokurátor arca megrándult.

— Vezessék elém a vádlottat — szólt halkan.

És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlop-csarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a prokurátorra.

Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte: — Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?

Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, csak az ajka mozgott. Azért ült úgy, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani pokoli fájdalommal lüktető fejét.

A megkötözött kezű fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt: — Hidd el, jó ember…

De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott: — Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok… és ez igaz. — Majd éppoly monoton hangon hozzátette: — Hívják ide Patkányölő centuriót…

Úgy rémlett, az oszlopcsarnok elsötétült, midőn Marcus, az első század centuriója, aki a Patkányölő gúnynevet viselte, megjelent a prokurátor előtt. Egy fejjel volt magasabb a légió legmagasabb katonájánál, és olyan széles volt a válla, hogy eltakarta a még alacsonyan járó napot.

A prokurátor latin nyelven szólt hozzá: — Ez a vádlott engem “jó ember”-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.

A mozdulatlan prokurátor kivételével mindenki tekintete Patkányölő Marcust kísérte, amint intett a fogolynak, jelezvén, hogy kövesse.