Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

— Diliházba azonban nem lehet őt csukatni — folytatta a külhoni férfiú a költőhöz fordulva, s Berlioz hüledezésével mit sem törődve —, azon egyszerű oknál fogva, hogy már több mint száz esztendeje elköltözött egy igen távoli vidékre, és onnét semmi módon nem lehet őt előszedni.

— Elég baj! — jegyezte meg a kötekedő költő.

— Bizony, én is sajnálom! — felelte az idegen szikrázó szemmel, majd így folytatta: — Engem azonban a következő kérdés foglalkoztat: ha Isten nincs, akkor vajon ki irányítja az ember életét, és általában a földi eseményeket?

— Maga az ember irányítja — sietett a válasszal Hontalan: kissé ingerült volt a hangja, mert nem egészen értette a kérdést.

— Bocsánat — mondta az ismeretlen szelíden. — Ahhoz, hogy valaki irányítson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes nem túlságosan rövid időszakra. Engedje meg mármost, hogy megkérdezzem: hogyan irányíthatja az ember a földi dolgokat, ha még nevetségesen rövid időre, nos mondjuk, egy ezredévre sem készíthet tervet… de ez még semmi: hiszen a saját holnapjáért sem kezeskedhet! Képzelje el például — az ismeretlen Berliozhoz fordult —, hogy ön, mondjuk, elkezdi irányítani a dolgokat, dirigálja embertársai életét meg a sajátját, egyre jobban rájön az ízére, amint mondani szokás, és akkor egyszer csak… hm-hm… tüdőszarkómája támad — itt az idegen bensőségesen elmosolyodott, mintha a szarkóma említése különös elégtétellel töltené el —, igen, tüdőszarkómája — ismételte a hangzatos szót, kandúr módra hunyorogva —, és ezzel befellegzett az irányításának! Senkinek a sorsa nem érdekli többé, csakis a sajátja. Családja hazudozni kezd. Ön rosszat sejtve egyik tudós orvostól a másikhoz szalad, majd kuruzslókat keres fel, a végén tán jósnőket is. Mind a három egyformán céltalan, amint ön is tudja. Hamarosan elérkezik a tragikus vég: az, aki nemrég még azt hitte, hogy irányít, mozdulatlan fekszik egy faládában, s a hátramaradók, belátván, hogy hasznát többé nem vehetik, elégetik a kemencében. De van még ennél is rosszabb: az ember például Kiszlovodszkba készül — az idegen ismét Berliozra sandított —, ez aztán igazán kicsiségnek látszik, de még ezt sem tudja megvalósítani, mert hogy, hogy nem, egyszer csak elbotlik, és a villamos alá esik! Azt állítja, hogy ezt is ő maga rendelte így? Nem helyesebb-e vajon azt hinni, hogy valaki más rendelkezett? — És az ismeretlen furcsán, kajánul felnevetett.

Berlioz figyelmesen hallgatta a kellemetlen előadást a szarkómáról meg a villamosról, és homályos aggodalom kezdte gyötörni. “Ez nem külföldi… nem idegen — gondolta magában. — Rendkívül furcsa alak… de vajon mi fán terem?”

– Úgy látom, szeretne rágyújtani! — fordult az ismeretlen most váratlanul Hontalanhoz. — Milyen cigarettát akar?

— Mért, olyan sokféle van magánál? — kérdezte a költő barátságtalanul, mert valóban elfogyott a cigarettája.

— Milyent óhajt? — ismételte az idegen.

— Hát, Márkát — vetette oda Hontalan.

Az ismeretlen fürgén elővette zsebéből cigarettatárcáját, és odakínálta a költőnek: — Parancsoljon, Márka…

A költőt meg a szerkesztőt nem is az körülmény döbbentette meg a legjobban, hogy a tárcában történetesen épp a kívánt cigaretta volt található, hanem maga a cigarettatárca. Óriási méretű, színarany tárca volt, s tetején — mikor gazdája kinyitotta — briliánsokból kirakott háromszög villant kék — fehér tűzzel.

A két irodalmár ekkor kétfélét gondolt: “Mégis külföldi!” — vélekedett Berlioz, Hontalan pedig ilyesformán hüledezett: “Ejha, mi az ördög!…”

A költő és a tárcatulajdonos rágyújtottak, a nem dohányos Berlioz visszautasította, ekképpen morfondírozott magában: “Majd olyasformán válaszolok neki, hogy: igen, az ember halandó, ezt senki sem tagadja. Mindazonáltal…”

De még végiggondolni sem ért rá, amikor az idegen megszólalt: — Valóban, az ember halandó, de nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen — váratlan halandó, ez a bökkenő. Általában senki sem mondhatja meg, hogy mit csinál ma este.

“Valahogy igen furán csűri-csavarja a dolgot” — gondolta Berlioz, és így válaszolt: — No, ez azért mégiscsak túlzás. A mai estét azért több-kevesebb pontossággal meg tudom mondani előre. Kivéve persze, ha a Bronnaján a fejemre esik egy tégla…

— A téglának ehhez semmi köze — vágott szavába nyomatékosan az ismeretlen. — A tégla magától sose esik senkinek a fejére. Önt pedig semmiképpen sem fenyegeti, azt elhiheti nekem. Ön másféle halállal fog meghalni.

— Talán bizony még azt is tudja, hogy milyennel? — tudakolta Berlioz nagyon is természetes iróniával, egyre jobban belemelegedve a különös társalgásba. — Megmondaná?

— Szívesen — válaszolta az ismeretlen. Fürkésző pillantással végigmérte Berliozt, mintha öltönyt készülne varrni neki, aztán efféléket mormolt: “Egy, kettő… Mercurius a második házban… a hold eltűnt… hat, szerencsétlenség, este… hét…” — végül fennhangon, örvendezve kijelentette: — Levágják a fejét!

Hontalan mérgesen, hüledezve meredt az ismeretlenre, Berlioz pedig fancsali mosollyal kérdezte: — Úgy, és kivágj a le a fejemet? Ellenségek? Intervenciósok?

— Nem, egy fiatal orosz nő. Komszomol-tag.

— Hm… — hördült fel Berlioz, akit mértéken felül bosszantott az ismeretlen idétlen tréfája. — Már bocsásson meg, de ez azért nem nagyon valószínű.

– Én is kérem, bocsásson meg nekem — válaszolta az ismeretlen —, de ez a színtiszta igazság. Már az imént is szerettem volna megkérdezni, mit szándékozik csinálni ma este, amennyiben nem titok?

— Semmiféle titok nincs benne. Most hazamegyek a Szadovajára, este tízkor pedig ülést tartunk a TÖMEGÍR-ben, és én fogok elnökölni.

— Ez, sajnos, lehetetlen — jelentette ki az idegen határozottan.

– És miért, ha szabad kérdeznem?

— Azért — felelte az idegen, és hunyorogva nézett fel az égre, ahol fekete madarak keringtek nesztelenül, az esti hűvösség előérzetében —, azért, mert Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nemcsak megvette, hanem ki is öntötte. Az ülést ezek szerint nem fogják megtartani.

A hársak alatt síri csend támadt, ami nem is csoda.

— Már engedje meg… — kezdte Berlioz hosszú hallgatás után, és értetlenül meredt az idegenre, aki ennyi badarságot hord össze —, hogy kerül ide a napraforgóolaj… és miféle Annuskáról van szó?

— Majd én megmondom, hogy kerül ide a napraforgóolaj — szólt közbe Hontalan, aki nyilván eltökélte, hogy hadat üzen a tolakodó idegennek. — Nem fordult elő önnel életében, polgártárs, hogy elmegyógyintézetbe csukták?

— De Ivan! — korholta barátját Mihail Alekszandrovics.

Az idegen azonban egyáltalán nem sértődött meg, vígan kurjantotta: — Dehogynem! Nem is egyszer! — mondta nevetve, de a szemét, amely nem nevetett, ezenközben egy pillanatra sem vette le a költőről. — Hol nem jártam én már életemben! Csak azt sajnálom, hogy nem értem rá megtudakolni a professzortól, mi az a szkizofrénia. Ezt már önnek személyesen kell tőle megkérdeznie, Ivan Nyikolajevics!

— Honnét tudja a nevemet?

— Már engedje meg, Ivan Nyikolajevics, ki ne ismerné magát? — Azzal az idegen előhúzta zsebéből a Lityeraturnaja Gazeta [1] Lityeraturnaja Gazeta — irodalmi újság. előző napi számát, s Ivan Nyikolajevics az első lapon megpillantotta saját fényképét, alatta pedig a verseit. Hírnév és népszerűség e tegnap még olyannyira örvendetes bizonyítéka azonban most egy cseppet sem tette boldoggá.