Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

“Istenek! — gondolta magában eközben a helytartó. — Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz… az agyam cserbenhagy…” És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal teli serleg: “Mérget, ide azt a mérget…”

És újra meghallotta azt a hangot: — Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez a ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.

A titkár a rabra meresztette szemét, s nem jegyezte fel szavait.

Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár a hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle.

A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült a karosszékébe.

A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl, csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.

— Most már mindennek vége, és én örülök ennek — folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett Pilátusra. — Azt tanácsolnám neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar… — a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a napba — a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek, úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol — A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. — Csak az a baj — folytatta a megkötözött fogoly, akit senki se hallgattatott el —, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja!

Szegényes és szomorú az életed, hégemón! — És a beszélő mosolyogni merészelt.

A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót.

Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul: — Oldozzátok fel a kezét.

A kísérő legionáriusok egyike a földre dobbantotta kopjáját, átadta egyik társának, aztán odament, és leoldozta a kötelet a rab kezéről. A titkár fölvette a földről a tekercset, s elhatározta, hogy egyelőre nem ír fel semmit, és semmin sem lepődik meg.

— Valld meg — kérdezte Pilátus halkan, görögül —, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?

— Nem, prokurátor, nem vagyok orvos — válaszolta a rab, és élvezettel dörzsölgette fájó, dagadt, kivörösödött csuklóját.

Pilátus sandán, gyanakodva fúrta bele tekintetét a fogolyéba, és szemében már nyoma sem volt a homálynak, felvillant benne a mindenki által jól ismert szikra.

— Meg sem kérdeztelek: talán bizony latinul is tudsz?

— Tudok — válaszolta a rab.

Pilátus sárgás arca megpirosodott, s most latinra fordította a szót: — Honnét tudtad, hogy a kutyát akartam hívni?

— Mi sem egyszerűbb — felelte a rab, ugyancsak latinul. — Kezedet végighúztad a levegőn — s a rab megismételte Pilátus mozdulatát —, mintha meg akarnád simogatni, és az ajkad…

– Értem — mondta Pilátus.

Egy ideig hallgattak, aztán Pilátus megismételte a kérdést, ezúttal görögül: — Tehát orvos vagy, ugye?

— Nem, nem — tiltakozott a rab. — Hidd el, nem vagyok orvos.

— Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt állítod tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le… vagy égessék fel, vagy valamely más módon pusztítsák el a templomot?

— Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyenge-elméjűnek látszom?

– Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek — válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott, furcsa, ijesztő mosollyal. — Esküdj meg hát, hogy nem cselekedtél semmi effélét.

— Mire akarod, hogy esküdjem? — kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.

— Mondjuk… az életedre — ajánlotta a prokurátor. — A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.

— Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? — kérdezte a rab. — Nos, ha ezt hiszed, erősen tévedsz.

Pilátus összerezzent, és fenyegetően dünnyögte: — Én elvághatom ezt a hajszálat!

— Ebben is tévedsz — mondta a rab, sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. — Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!

Pilátus elmosolyodott: — Igen, igen, most már nem kételkedem benne, hogy a jerusalaimi szájtátók csapatostul szegődtek a nyomodba. Nem tudom, ki függesztette a helyére a nyelvedet, de akárki volt, ügyesen csinálta. Egyébként mondd csak, igaz-e, hogy a susai kapun át vonultál be Jerusalaimba, szamárháton, és a csőcselék, amely kísért, üdvrivalgásával úgy köszöntött, mint valami prófétát? — És a prokurátor a pergamentekercsre mutatott.

A fogoly hüledezve nézett a prokurátorra.

— De hisz nincs is szamaram, hégemón! Igaz, valóban a susai kapun érkeztem Jerusalaimba, de gyalogszerrel, és csupán az egy Lévi Máté kíséretében, és senki semmit sem kiáltott felém, hiszen akkor senki sem ismert ebben a városban.

— Ismered-e a következő három személyt — kérdezte Pilátus, és le sem vette a szemét a fogolyról eközben — egy bizonyos Dismast, egy Gestas nevezetűt, és harmadszor Bar-Rabbant?

— Nem, ezeket a jó embereket nem ismerem.

— Igazán nem ismered?

— Igazán.

— Most pedig mondd meg nekem, miért használod állandóan ezt a kifejezést: “jó emberek”? Mindenkit így szólítasz?

— Mindenkit — erősítette meg a rab. — Rossz ember nincs a világon.

— Ezt először hallom — mosolygott Pilátus. — De meglehet, nem ismerem eléggé az életet… A továbbiakat nem kell jegyezned! — fordult titkárához, holott az amúgy sem írt fel semmit; majd folytatta a beszélgetést a rabbal: — Talán egy görög könyvben olvastál erről?

— Nem, önállóan jutottam erre az eredményre: — És ezt hirdeted?

— Igen, ezt hirdetem.

— Itt van például Marcus centurio, akit Patkányölőnek neveznek: szerinted ő is jó ember?

– Ó, igen, csak persze boldogtalan. Amióta a jó emberek elcsúfították az arcát, azóta durva lett és kegyetlen. Vajon ki tette ezt vele? Érdekes volna megtudni.

— Közölhetem veled — mondta Pilátus —, mivel szemtanúja voltam. A jó emberek úgy vetették rá magukat, mint a kopók a medvére. A germánok ráakaszkodtak a nyakára, karjára, lábára. A gyalogsági manipulus [2] Manipulus — az ókori cohors harmadrésze. ugyanis csapdába került, és ha oldalról nem tör be egy lovas turma, * amelyet én vezettem, akkor te, filozófus, ma nemigen beszélgethetnél a Patkányölővel. Ez az idistavisusi csatában* történt, a Lidércek Völgyében.