Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

Mindenekelőtt: az idegen egyik lábára sem sántított, s termetére nézve nem volt sem törpe, sem óriás, hanem egyszerűen magas. Ami a fogát illeti: baloldalt platina koronái voltak, jobboldalt arany koronái. Finom szürke öltönyt viselt, s lábán ugyanolyan színű külföldi cipőt. Szürke sapkája hetykén félrevágva, hóna alatt nád sétapálca, melynek fekete fogantyúja pudlifejet formáz. Negyven-egynéhány évesnek látszik. Szája kissé ferde. Arca simára borotvált. Haja barna. Jobb szeme fekete, a bal — hogy, hogy nem — zöld. Szemöldöke fekete, de az egyik magasabbra húzódott, mint a másik. Egy szó, mint száz: külföldi.

A pad előtt elhaladva, amelyen a szerkesztő meg a költő ültek, az idegen rájuk sandított, majd megállt, és váratlanul leült a szomszédos padra, kétlépésnyire a beszélgetőktől.

“Német” — állapította meg magában Berlioz.

“Angol — gondolta Hontalan. — Nini, hogy nincs melege abban a kesztyűben!”

Az idegen végigjártatta tekintetét a tó körül magasló házak négyszögén, és észrevehető volt, hogy mindezt először látja, és fölkelti érdeklődését. Előbb a felső emeleteket vizsgálgatta, melyeknek ablakaiban vakítóan tündökölt az alkonyodó s Berlioz számára mindörökre leáldozó nap, azután lejjebb tekintett, ahol az ablakok már estiesen elsötétültek: hunyorogva, leereszkedően elmosolyodott, két kezét sétapálcája fogantyújára tette, állát pedig kezére támasztotta.

Berlioz folytatta fejtegetéseit: — Mulatságosan, szatirikusan írod le például Jézusnak, Isten fiának a születését, de a dolog csattanója az, hogy Jézus előtt már egy egész sereg istenfia született, mint például a fríg Attisz, a perzsa Mitrasz. Azazhogy pontosabban szólva, egyik sem született meg, egyik sem létezett, Jézus sem, és ezért neked Jézus születése vagy a háromkirályok jövetele helyett azokat a képtelen mendemondákat kellene leírnod, amelyek ezeket az eseményeket beharangozták… Mert így a költeményedből az sül ki, hogy Jézus valóban megszületett!…

Hontalan visszatartotta a lélegzetét, hogy megpróbálja elfojtani csuklását, de csak annál kínosabban, hangosabban csuklott; Berlioz pedig abban a pillanatban elhallgatott, mert az idegen felállt, és odalépett hozzájuk.

Mind a ketten meglepetten néztek fel rá. 8 — Bocsássák meg, kérem, hogy ismeretlenül megszólítom önöket — kezdte a jövevény idegenszerű kiejtéssel, de korrekt szóhasználattal —, tudós beszélgetésük témája azonban annyira érdekel, hogy…

Udvariasan lekapta sapkáját, s így a két jó barát is — mit volt mit tennie — felállt, s meghajolt.

“Nem, mégis inkább francia…” — gondolta Berlioz.

“Alighanem lengyel…” — gondolta Hontalan.

Hozzá kell tennünk, hogy a költő a legelső pillanattól fogva utálta az idegent, Berlioznak ezzel szemben tetszett, azazhogy, ha nem is tetszett, de… hogy is mondjam… fölkeltette érdeklődését.

— Megengedik, hogy ide üljek? — kérdezte az idegen udvariasan, és a két jó barát önkéntelenül kissé félrehúzódott a padon, mire az idegen fürgén közéjük telepedett, és nyomban beszélni kezdett. — Ha nem tévedek, azt tetszett mondani, hogy Jézus sosem létezett? — fordult Berliozhoz, s rávillantotta zöld színű bal szemét.

— Jól hallotta, kérem — válaszolta udvariasan Berlioz. — Valóban azt mondtam.

— Milyen érdekes! — kiáltott fel az idegen.

“Mi az ördögöt akarhat ez tőlünk?” — gondolta Hontalan bosszúsan, de az idegen máris feléje fordult: — És ön egyetért ezzel az állítással? — érdeklődött az idegen, miközben jobbra fordult, Hontalanhoz intézve szavait.

— Száz százalékig! — válaszolta a költő, mert szerette a pontos és félreérthetetlen megállapításokat.

— Bámulatos! — kiáltott fel a hívatlan társ, majd lopva körülnézett, s mély hangját lehalkítva folytatta: — Bocsássanak meg a tolakodásomért, de ha jól értettem, önök ezenfelül Istenben sem hisznek? — És riadtan kikerekedő szemmel hozzátette: — Esküszöm, nem árulom el senkinek!

— Valóban nem hiszünk Istenben — válaszolt Berlioz, a külföldi riadalmán mosolyogva. — De erről teljes nyíltsággal beszélhetünk.

Az idegen hátradőlt a padon, és örömében szinte visítva kérdezte: — Önök ateisták?

— Igen, ateisták vagyunk — felelte Berlioz, Hontalan pedig magában dohogott: “No, ez is jól ránk akaszkodott, ez a külföldi golyhó!”

– Ó, hát ez igazán elragadó! — lelkendezett a furcsa idegen, és fejét ide-oda forgatva nézett felváltva hol egyikükre, hol másikukra. 9 — A mi országunkban az ateizmus cseppet sem meglepő jelenség — magyarázta Berlioz diplomatikus udvariassággal. — Minálunk a lakosság többsége már réges-régen tudatosan elvetette az Istenről szóló meséket.

Az idegen ekkor különös dolgot művelt: felállt, és melegen megszorította a hüledező szerkesztő kezét, e szavakkal: — Engedje meg, hogy szívből jövő köszönetemet fejezzem ki!

— Mit köszön meg neki? — tudakolta Hontalan pislogva.

— Ezt a rendkívül fontos információt, amely engem mint külföldi turistát módfelett érdekel — válaszolta az idegen csudabogár, jelentőségteljesen fölemelve mutatóujját.

A fontos információ láthatóan mély benyomást tett rá: riadtan tekintett körül, mintha azt várná, hogy minden háznak minden ablakából egy-egy ateista néz le reá.

“Nem, mégse lehet angol!” — gondolta Berlioz, Hontalan pedig ekképpen tűnődött: “Vajon hol tanult meg ilyen jól oroszul?” És még jobban elkomorult.

— Engedjenek meg még egy kérdést — folytatta most az idegen vendég, némi izgatott töprengés után. — Mit kezdjünk Isten létének bizonyítékaival, melyeknek száma köztudomásúan: öt?

Berlioz elnézően, sajnálkozva mosolygott: — Ajjaj! Egyik bizonyíték sem ér semmit, az emberiség ezeket réges-rég a lomtárba tette. Elvégre önnek is el kell ismernie, hogy a józan ész határain belül Isten létét semmivel sem lehet bizonyítani.

— Bravó! — kiáltott fel az idegen. — Bravó! Ön teljes egészében megismétli a nyughatatlan vén Immanuel véleményét erről a kérdésről. De most jön a legnagyobb kuriózum: az öreg előbb megdöntötte mind az öt bizonyítékot, és aztán, mintegy magamagából csúfot űzve, ő maga felállított egy hatodikat.

— Kant bizonyítéka sem meggyőző — válaszolta finom mosollyal a művelt szerkesztő. — Nemhiába mondta Schiller, hogy Kant okoskodása erről a kérdésről csak rabszolgákat elégíthet ki, Strauss pedig egyenesen kinevette ezt a hatodik bizonyítékot.

Így beszélt Berlioz, s közben így tűnődött magában: “Mégis, ki lehet ez az illető? És miért beszél olyan jól oroszul?”

— Legjobb volna, ha azt a Kantot vagy két-három esztendőre diliházba csuknák ezért az elmefuttatásáért! — rikkantotta váratlanul Ivan Nyikolajevics.

— De Ivan! — korholta Berlioz zavartan, halkan.

Az idegent azonban nem botránkoztatta meg a javaslat, hogy Kantot elmegyógyintézetbe kéne csukni, sőt ellenkezőleg, elragadtatottan helyeselt.

– Úgy van, úgy van! — kiáltotta, és Berlioz felé fordított zöld bal szeme lelkesen csillant fel. — Ott volna a helye! Mondtam is neki akkor a villásreggelinél: “Már engedje meg, professzor uram, de valami nagyon zavarosat tetszett kifundálni.

Okosnak lehet, hogy okos, de roppantul érthetetlen. Ezért még ki fogják csúfolni.”

Berlioz kimeresztette a szemét: “Villásreggelinél? Kantnak?… Mit zagyvál ez összevissza?” — hüledezett.