Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

Patkányölőt általában mindenütt mindenki szemmel tartotta, ahol csak megjelent, az óriás termete miatt, és aki először látta, annak is feltűnt, hogy a centurio arca el van éktelenítve: orrát szétlapította egy germán buzogány.

Marcus nehéz csizmája súlyosan dobogott a mozaikpadlón, a fogoly nesztelen léptekkel követte; néma csend terült az oszlopcsarnokra, hallatszott, amint a kertben gerlék turbékolnak, és a szökőkút vize dallamos, bonyolult melódiáját csobogja.

A prokurátor szeretett volna felállni, halántékát a vízsugár alá tartani, és úgy maradni sokáig, mozdulatlanul. De tudta, hogy ez sem használna.

A megkötözött embert kivezették az oszlopcsarnokból a kertbe. A Patkányölő az egyik bronzszobor tövében rostokoló legionárius kezéből kivette a korbácsot, kissé meglendítette, és a fogoly vállára csapott. Mozdulata hanyag és könnyed volt, de a fogoly azon nyomban összeesett, mintha levágták volna a lábát; lélegzete elakadt, arcából kiszaladt a vér, szeme elborult.

Marcus bal kezével könnyedén felkapta a földön fekvő embert, mint az üres zsákot, talpra állította, és dünnyögve, hibás arameus kiejtéssel odavetette: — Római prokurátort nevezni hégemónnak. Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek?

A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt: — Értlek. Ne üss meg.

Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt. Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét: — A nevet.

— Az enyémet? — kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.

— A magamét tudom — mondta a prokurátor halkan. — Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.

— Jesua — sietett válaszolni a rab.

— Gúnyneved van?

— Ha-Nocri.

— Hol születtél?

— Gamalában. — És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északra van egy Gamala nevű város.

— Vérség szerint hová tartozol?

— Magam sem tudom pontosan — válaszolta a rab megélénkülve. — Szüleimre nem emlékszem. Azt mondták, atyám szíriai volt…

– Állandó lakhelyed?

– Állandó lakhelyem nincs — felelte a rab röstelkedve. — Városról városra járok.

— Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy — állapította meg a prokurátor, majd megkérdezte: — Vannak hozzátartozóid?

— Nincs senkim. Egyedül vagyok a világon.

— Tudsz írni-olvasni?

— Tudok.

— Beszélsz-e más nyelven az arameuson kívül?

— Beszélek görögül.

A prokurátor duzzadt szemhéja kissé fölemelkedett, szenvedéstől hályogos fél szeme a rabra tekintett. A másik zárva maradt. Azután görögül szólalt meg a helytartó: — Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?

A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt: — Soha életemben, jó emb… — itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát — soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.

A titkár, aki alacsony asztalka fölé görnyedve jegyezte a fogoly vallomását, meglepetten tekintett fel e szavakra, de nyomban ismét pergamenje fölé hajolt.

– Ünnepre sokféle fajta ember csődül ebbe a városba. Van köztük mágus, asztrológus, jövendőmondó, gyilkos… hazudozó is akad — mormolta egykedvűen a prokurátor. — Te például a hazudozókhoz tartozol. Itt világosan meg van írva: a templom lerombolására uszította a népet. Így vallottak a tanúk.

— Azok a jó emberek… — kezdte a rab, és sietve hozzátette: —…hégemón… — majd így folytatta: —…nem tanultak semmit, és mindent összezavartak, amit mondtam. Attól tartok, ez a zűrzavar még hosszú ideig el fog tartani. És mindennek az az oka, hogy ez az ember nem jegyzi fel híven a szavaimat.

Csend lett. Most már két szenvedő szem tekintett a rabra súlyos szemhéja alól.

— Utoljára mondom, ne játszd az örültet, te lator — szólt Pilátus lágyan, monoton hangon. — Nem sok az, amit rólad följegyeztek, de ahhoz éppen elég, hogy felkössenek.

— Nem, nem, hégemón — tiltakozott a rab, és minden idegszála megfeszült abbeli igyekezetében, hogy meggyőzze a helytartót. — Állandóan a nyomomban van azzal a kecskebőr pergamennel, és szüntelenül ír, jegyez. De én egyszer belenéztem a följegyzéseibe, és megrémültem. Egy árva szót sem mondtam mindabból, ami ott fel van írva. Kérve kértem: “Légy szíves, égesd el a pergamenedet!” De kitépte a kezemből, és elszaladt vele.

— Kiről beszélsz? — kérdezte Pilátus kelletlenül, és megérintette halántékát kezével.

— Lévi Mátéról — magyarázta a rab készségesen. — Vámszedő volt, a Béthfagéba vezető úton találkoztam vele először a fügéskert sarkánál, és szóba elegyedtünk. Eleinte rossz szemmel nézett, sértegetett, azazhogy azt hitte, megsért, ha kutyának nevez. Jómagam személy szerint — folytatta mosolyogva — semmi rosszat sem látok ebben az állatban, amiért megsértődnék, ha így szólítanak…

A titkár abbahagyta az írást, és meglepetten pillantott — nem a rabra, hanem a helytartóra.

— …de mire végighallgatott, lassan megenyhült — folytatta Jesua. — A végén eldobta a pénzt, és azt mondta, velem jön…

Pilátus elmosolyodott a fél arcával, hogy előtűntek megsárgult fogai, majd egész törzsével a titkárhoz fordult: — Ó, Jerusalaim városa, mi minden nem történik benned! Halljátok ezt? A vámszedő eldobta a pénzét az országúton!

A titkár nem tudván, mit válaszoljon, a legokosabbnak látta, hogy pontosan utánozza ura mosolyát.

— Igen, azt mondta, hogy megutálta a pénzt — magyarázta Jesua, hogy megindokolja Lévi Máté különös viselkedését, majd hozzáfűzte: — Azóta társamul szegődött.

A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom lószobrai fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a különös latrot, és csupán két szót szólni: “Akasszátok fel!” Igen, elkergetni a kísérő katonákat is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon, hideg vizet kérni, elhaló hangon odahívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t. És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.

Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltennie.

— Lévi Máté? — ismételte fátyolos hangon, és behunyta a szemét.

— Igen, Lévi Máté — szólt a vékony, magas férfihang, amely bántotta a helytartó fülét.

— De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.

A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta: — Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.

– És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság?