William Gibson - Számláló Nullára

— Beteg vagyok? Azt hiszi, beteg vagyok? Miért akart megölni a vállalat?

— Nem hiszem azt, hogy beteg vagy.

A lány kibogozta a rögzítőhámját, és átmászott az ülésen oda, ahol aludtak.

— Rossz álom volt…

Reszketni kezdett. Turner is kimászott a maga rögzítőhámjából, és odament a lány mellé. Magához vonta a fejét, és simogatni kezdte a haját; hátrasimította a finom koponyán, hátrafésülte a füle mögé. A lány arca a zöld fényben álomból szabadultnak és elhagyatottnak tűnt; vékony bőre simán tapadt a csontjaira. Turner félig lehúzta a melegítő cipzárját, és ujja hegyét végigfuttatta a lány kulcscsontján. Angie bőre hűvös volt, finom izzadságtól nedves. Odabújt Turnerhez.

Turner lehunyta a szemét, és látta önnön testét, ahogy a naptól csíkozott ágyon fekszik, a lustán forgó ventillátor barna keményfa lapátjai alatt. Teste lüktet, levágott végtag módjára rángatózik, Allison feje hátraszegve, szája nyitva, ajka a fogára feszül.

Angie Turner nyakhajlatába fúrta az arcát.

S a lány felmordult, megmerevedett, hátrahajolt.

— Felbérelt ember! — szólalt meg a hang.

Turner visszahőkölt a vezetőüléshez. A Smith Wesson csövén zöld csíkban tükröződött a műszerfal izzása, s a világító célgömb fedésbe került a lány bal pupillájával.

— Ne — mondta a hang.

Turner leengedte a fegyvert.

— Hát visszajöttél…?

— Nem. Te Legbával beszéltél. Én Samedi vagyok.

— Szombat?

— Báró Szombat, felbérelt ember. Egyszer már találkoztunk egy domboldalon. Téged harmatként borított a vér. Aznap fenékig kiittam a szívedet.

A lány teste hevesen megrándult.

— Te jól ismered ezt a várost…

— Igen.

Turner figyelte, amint a lány arcizmai megfeszülnek és elernyednek, újabb maszkba öntve vonásait…

— Nagyon helyes. Hagyd itt a járművet, úgy, ahogy szándékoztad! De észak felé kövesd az állomásokat. New York felé. Ma éjjel. S aztán majd vezetlek Legba lovával, és gyilkolni fogsz nekem…

— Gyilkolni? Kicsodát?

— Azt, akit a leghőbben vágytál megölni, felbérelt ember.

Angie felnyögött, megrázkódott, és zokogni kezdett.

— Minden oké — mondta Turner. — Félig már otthon vagyunk.

Ez a megjegyzés semmit sem jelentett, gondolta, miközben kisegítette a lányt az üléséből; egyiküknek sem volt semmiféle otthona. A zubbonyban megtalálta a lőszeresdobozt, és pótolta azt, amit elhasznált a Hondára. A műszerfal szerszámoskészletében talált egy festékpettyes borotvakést, és felhasította vele a zubbony szakításálló varrását. A vágás mentén milliónyi poliszigetelő mikrocsövecske pöndörödött fel. Miután kiszaggatta a bélést, a Smith Wessont a tokjába dugta, és felvette a zubbonyt. Az cafatokban lógott rajta, akár egy túlméretezett esőkabát, és teljesen eltakarta a nagy pisztoly dudorát.

— Miért csinálta ezt? — kérdezte a lány, keze fejét végighúzva a száján.

— Mert odakint forróság van, és el kell takarnom a fegyvert. — Az új yenekkel tömött cipzáras táskát az egyik zsebébe gyömöszölte. — Gyerünk — mondta —, el kell kapnunk a metrót…

A régi georgetowni kupoláról állhatatosan peregtek a páracseppek. Negyven évvel azután épült, hogy a meggyengült Északiak elkotródtak McLean alsóbb részeiről. Washington mindig is a Déliek városa volt, és ha valaki Bostontól kezdve végigvonatozott az állomásokon, akkor itt már érezhette, hogyan változik meg a Sprawl hangja. A District fái buján zöldelltek, s leveleik eltakarták az ívfényeket, amik alatt Turner és Angela Mitchell a repedezett járdákon a Dupont Kör és az ottani állomás felé igyekezett. A Körben dobok szóltak, és valaki felgyújtotta a középen álló óriás márványserlegében összegyűlt szemetet. Útjuk kiterített pokrócoknál üldögélő, néma alakok mellett vitt el; a pokrócokon kazalban álltak a szürrealista árukollekciók: fekete műanyag audiolemezek nyirkos kartontokjai, mellettük ütött-kopott művégtagok, csupaszon lógó idegcsatlakozókkal; egy poros akvárium, tele hosszúkás dögcédulákkal; kifakult, gumival átkötött, kifakult levelezőlap-kötegek; olcsó Indo elektródák, még az eredeti nagykeres plasztikcsomagolásban; szedett-vedett agyag paprika- és sószórókészletek; egy hámló bőrmarkolatú golfütő; hiányos pengéjű svájci tábori kések; egy horpatag szemétkosár, rányomva egy elnök arcképe, akinek a nevére Turnernek majdnem eszébe jutott (Carter? Grosvenor?); az Emlékmű elmosódott hologramjai…

Az állomás bejáratának közelében, az árnyékban Turner higgadt alkuba bocsátkozott egy fehér farmeres kínai fiúval, s Rudy legkisebb címletű bankjegyét kilenc fémötvözet zsetonra cserélte, amelyeken ott ékeskedett a BAMT Transit díszes emblémája.

Két zsetonért bejutottak az állomásra. Három további zseton a pocsék kávét és áporodott süteményeket kínáló ételautomatákban végezte. A maradék néggyel északra indultak; a vonat csendesen suhant mágneses párnáján. Turner hátradőlt, átkarolta a lányt, és úgy tett, mintha lehunyná a szemét; a szemközti ablakban tükröződő alakjukat tanulmányozta. Fáradtan eltespedő, magas, lesoványodott, borostás pasast látott, oldalán egy összekuporodó, karikás szemű lánnyal. Angie egyetlen szót sem szólt, mióta eljöttek a sikátorból, ahol Turner a légpárnást hagyta.

Egy órán belül már másodszor kezdte fontolgatni, hogy felhívja az ügynökét. A szabály úgy szól, hogy ha valakiben bíznod kell, bízz az ügynöködben. De Conroy azt mondta, hogy Oakeyt és a többieket Turner ügynökén keresztül bérelte fel, s ez az összefüggés Turnerben kétségeket támasztott… Hol volt Conroy ma éjszaka? Turner szinte biztos volt benne, hogy Conroy küldte rájuk Oakeyt a lézerrel. Vajon a Hosaka telepítette volna Arizonába a nehézlöveget, hogy eltüntesse egy zavaros disszidálási kísérlet bizonyítékait? De ha ők voltak, akkor miért utasították Webbert arra, hogy pusztítsa el a dokikat, az idegsebészeti műtőmodult, és a Maas-Neotek decket? És megint a Maas… A Maas megölte Mitchellt? Van rá alapos oka azt hinni, hogy Mitchell valóban halott? Igen, gondolta, ahogy a lány megfordult mellette nyugtalan álmában, van rá ok: Angie. Mitchell attól félt, hogy megölik a lányt; azért szervezte meg a disszidálást, hogy őt kiszöktesse, eljuttassa a Hosakához, a saját menekülésére nem is gondolva. Vagy legalábbis ez volt Angie változata.

Lehunyta a szemét, kirekesztve a tükörképeket. Mitchell rögzített emlékeinek mély hasadékában valami felkavargott. Szégyen. Nem érte el egészen… Turner hirtelen kinyitotta a szemét. Mit is mondott a lány Rudynál? Hogy az apja azért ültette a fejébe azt a dolgot, mert Angie nem volt eléggé ügyes? Vigyázva, nehogy felébressze, Turner kihúzta a karját a lány nyaka alól, és két ujját nadrágjának oldalzsebébe csúsztatta. Előszedte Conroy nyakzsinóros, fekete műanyagtokocskáját. Felnyitotta a tépőzárat, és kirázta az aszimmetrikus, vaskos biosoftot a tenyerébe. Gépi álmok. Hullámvasút. Túl gyors, túl idegen ahhoz, hogy megmarkolja. De ha valaki egy meghatározott dolgot keres, ki kell tudnia húzni belőle…

Hüvelykujja körmével kipattintotta a porvédőt az aljzatból, és maga mellé tette a műanyag ülésre. A vonaton alig néhányan utaztak, és egyikük sem figyelt Turnerre. Mély lélegzetet vett, összeszorította a fogát, és becsúsztatta a biosoftot.

Húsz másodperccel később rátalált arra, amit keresett. Ezúttal nem legyintette meg a különös közvetlenség, és ezt annak tudta be, hogy ezt az egy meghatározott tényt, ezt az apró adatot kutatta, aminek egy vezető tudós dossziéjában legelöl kéne állnia: a lánya intelligenciahányadosát, az éves tesztsorozatok alapján megállapított IQ-t.