William Gibson: Számláló Nullára

— Jól csináltad, Gróf — fordult Bobbyhoz, kezét a kabátzsebébe süllyesztve.

— Kösz, öregem — felelte Bobby, és zsibbadtságán hirtelen áttört a büszkeség.

— Viszlát, Bobby.

A férfi az ajtóhoz lépett, és babrálni kezdte a sokféle zárat.

— Ki akar menni? — Bobby az ajtóhoz rohant. — Tessék. Jammer megmutatta nekem. Elmegy, testvér? Hová fog menni?

Az ajtó kinyílt, Turner megindult a kihalt bódék felé.

— Nem tudom — kiáltott vissza Bobbynak. — Először veszek nyolcvan liter kerozint, aztán majd meglátom…

Bobby hosszasan nézett utána, amíg el nem tűnt, úgy látszott, valamelyik lerobbant mozgólépcsőn. Aztán becsukta az ajtót és visszazárta. Elfordítva fejét a színpadtól, Jammer irodájának ajtajához lépett, és bekukkantott. Angie Beauvoir vállán zokogott, és Bobbyra, önmaga számára is meglepően, hirtelen féltékenységi hullám tört. A telefon ugyanazt ismételte Beauvoir háta mögött, és Bobby látta, hogy csak hírzagyvalék.

— Bobby — mondta Beauvoir. — Angela velünk jön, hogy egy darabig nálunk lakjon, a Lakótelepen. Van kedved neked is eljönni?

Beauvoir mögött, a telefon képernyőjén, Marsha Newmark arca jelent meg. Marsha-mama, Bobby anyja.

— …ggeli közérdekű bejelentésre New Jersey egyik külvárosának rendőrsége azt nyilatkozta, hogy egy helybéli asszony, akinek lakása egy nemrégiben történt bombatámadás martaléka lett, rendkívül meglepődött, amikor tegnap éjjel visszatért, és felfed…

— Egen — mondta Bobby gyorsan. — Hát persze, öregem!

— A lány jó — mondta az egység rendezője, két évvel később, és egy darab barna falusi kenyérhéjjal tunkolni kezdte a salátástálkája alján összegyűlt olajpocsolyát. — Igazán mondom, nagyon jó. Gyorsan tanul. Tőled, nem igaz?

A sztár felnevetett, és felemelte hűtött retsinával teli poharát.

— Gyűlölöd öt, ugye, Roberts? Számodra ő túl szerencsés, nem? Egyetlen rossz lépést nem tett, egyelőre…

Az érdes kőerkélynek támaszkodva nézték, ahogy az esti hajó elindul Athén felé. Két háztetővel lejjebb, a kikötő irányában ott feküdt a lány, meztelenül elterülve egy naptól felmelegedett vízágyon, széttárt karokkal, mintha magához ölelné, ami a napból megmaradt.

A férfi bekapta az olajtól lucskos kenyérhéjat, és megnyalta vaskos ajkait.

— Egyáltalán nem — felelte. — Nem gyűlölöm. Egy pillanatig se gondolj ilyesmit!

— Itt a barátja — jegyezte meg Tally, ahogy egy második alak, egy fiú, is felbukkant alattuk a tetőn. Sötét haja volt, és laza, hányavetin drága francia sportruhát viselt. Ahogy figyelték, a fiú a vízágy mellé lépett, és a lány mellé kuporodott, majd kezét kinyújtva megérintette.

— A lány csodálatos, Roberts. Ugye az?

— Nos — dörmögte a rendező —, láttam az „azelőtt”-jeit. Ez csak sebészet — rántotta meg a vállát, és tovább figyelte a fiút.

— Ha az én „azelőtt”-jeimet is láttad, akkor valaki lógni fog. De a lányban azért van valami. Jó a csontozata…

A sztár belekortyolt a borába.

— Ő lenne az? „Az új Tally Isham”?

A férfi ismét megvonta a vállát.

— Nézd csak azt a kis faszt! — mondta. — Tudod, hogy már most majdnem annyit kap, amennyit én? És pontosan mit csinál érte? Testőr…

A férfi keserűen elhúzta a száját.

— De mindig felvidítja a lányt — mosolygott Tally. — Csomagként, együtt kaptuk őket. Benne van a szerződés záradékában. Tudod te is.

— Undorodom attól a kis csibésztől. Az utcáról vakarták össze, ő is tudja, és nem érdekli. Egy féreg. Tudod, mit cipel magával állandóan? Egy cybertér-decket! A török vámosok tegnap három órán keresztül nem engedtek tovább, amikor megtalálták azt az átkozott vacakot.

A férfi megrázta a fejét. A fiú most felállt, megfordult, és a tető szélére ment. A lány felült, és nézte, s közben hátrafésülte a haját. A fiú sokáig állt ott, az athéni hajók nyomdokvizére meredve, és sem Tally Isham, sem a rendező, sem Angie nem tudta, hogy a fiú szeme Barrytown lakónegyedeinek szürke hullámát látja, ahogy nekifreccsen a Lakótelep sötét tornyainak.

A lány felkelt és odament a fiú mellé, s megfogta a kezét.

— Holnap mit csinálunk? — kérdezte végül Tally.

— Párizsba megyünk — felelte a rendező; felemelte a kőmellvédről a Hermes jegyzettáblát, és gépiesen átpörgette a sárga cédulák vékony kötegét. — Egy Kruskova nevű nőhöz.

— Ismerem?

— Nem — felelte a férfi. — Ez művészeti anyag lesz. Ő vezeti a két legdivatosabb galéria egyikét odaát. Háttéranyagnak nem túl sok, de van egy érdekes utalás egy botrányra, még a pályája korai szakaszában…

Tally Isham bólintott, oda sem figyelve rá, és a dublőzét nézte, aki átölelte a sötét hajú fiút.

Amikor a srác hét éves lett, Turner magához vette Rudy régi nylonagyú Winchesterét, és kettesben végigballagtak a régi úton, aztán felkapaszkodtak a tisztásra.

A tisztás már különleges helyként élt benne, mert tavaly a mamája hozta ki ugyanide, és egy repülőgépet mutatott neki, egy igazi gépet, mélyen a fák között. Már lassan belesüppedt a talajba, de a pilótaülésbe még be lehetett ülni, és repülőst játszani. Titok, mondta a mamája, és csakis a papának mesélhet róla, senki másnak. Ha valaki odanyomta a kezét a gép műanyag bőréhez, a bőre egy idő múlva megváltoztatta a színét, s egy testszínű tenyérlenyomat maradt rajta… De aztán a mamája nagyon furcsa lett, és sírt, és a kisfia Rudy nevű bácsikájáról akart mesélni, akire ő nem emlékezett. Rudy bácsi, a papa néhány viccével együtt azok közé a dolgok közé tartozott, amiket nem értett. Egyszer megkérdezte a papájától, hogy miért van neki vörös haja, honnan kapta; és a papája csak nevetett, és azt felelte, hogy a hollandustól. Aztán a mamája egy párnát vágott a papájához, és ő sohasem tudta kitalálni, hogy ki lehetett a hollandus.

A tisztáson a papája egy fa tönkjére ananász-szeleteket rakott, és lőni tanította. Amikor a fiú belefáradt, hanyatt feküdtek, s nézték a mókusokat.

— Megígértem Sally-nek, hogy nem ölünk meg semmit — mondta, aztán elmagyarázta a mókusvadászat alapvető elveit. A fiú hallgatta, de eszének egy része a vadászgépről ábrándozott. Forrón tűzött a nap, és valahonnét a közelből zümmögés hallatszott, meg a sziklákon csobbanó víz hangja. Amikor a mamája sírt, azt mondta, hogy Rudy derék ember volt, megmentette a mama életét; egyszer, amikor a mama még fiatal volt és buta, aztán még egyszer, egy nagyon gonosz bácsitól…

— Ez igaz? — kérdezte a papájától, amikor az végzett a mókusokról szóló magyarázattal. — Tényleg ennyire buták? Mindig visszajönnek, hogy lepuffantsák őket?

— Igen — felelte Turner. Aztán felderült az arca. — Illetve hát… majdnem mindig.