William Gibson: Számláló Nullára

— Engem elkaptak — mondta Jackie-nek. — Te meg kifeküdtél.

— Akárcsak te — felelte a táncosnő. — Aztán legba eljött hozzám…

— Newmark — kiáltott oda a Turner nevű pasas Jammer irodájának ajtajából —, beszélni akarunk veled.

— Mennem kell — mondta Bobby, s magában azt kívánta, bárcsak felnézne a lány, s meglátná, hogy a nagy fickó őt hívja -; hívnak.

Jackie belecsípett a csuklójába.

— Felejtsd el a jakuzákat — mondta Jammer. — Ez sokkal bonyolultabb. Be fogsz menni a Los Angeles-i rácsba, és ráragadsz egy topzsoké deckjére. Amikor Slide elkapott téged, nem sejtette, hogy a deckem elköpte a számát…

— Azt mondta a maga deckjéről, hogy múzeumba való.

— Szart se tud az a nő — legyintett Jammer. — Én viszont tudom, hol lakik, igaz? — Szippantott egyet a belégzőjéből, aztán visszatette az asztalra. — Veled az a gond, hogy téged már leírt. Hallani sem akar rólad. Be kell menned hozzá, és el kell mondanod neki, amit tudni akar.

— És mi lenne az?

— Csak annyi, hogy egy Conroy nevű pofa tette hidegre a barátját — mondta a magas férfi, aki Jammer irodájának egyik székében terpeszkedett, ölében a hatalmas pisztollyal. — Conroy. Mondd meg neki, hogy Conroy volt az. Conroy bérelte fel azokat a nagyhajúakat is idekint.

— Inkább megpróbálom a jakuzát — rettent meg Bobby.

— Nem — jelentette ki Jammer. — Ehhez a Slide-hoz mész; ez hamar a seggére fog tapadni. A jakuzák először mérlegelnék a szívesség súlyát, leellenőriznék az egész ügyet. Amúgy azt hittem, minden vágyad, hogy beletanulj a deck-kezelésbe…

— Vele megyek — szólt be Jackie az ajtón.

Becsatlakoztak.

A nő szinte azonnal meghalt. A nyolcadik másodpercben.

Bobby érezte a dolgot, kihúzott a legszélére, és majdnem tudta is, miért van az ott. Üvöltött, pörgött, aztán az a dolog felszippantotta a rájuk váró jeges tölcséren keresztül…

A dolog hihetetlen méretű volt, túlságosan hatalmas; mintha egy multinacionális céget jelképező kibernetikus megastruktúra a teljes súlyával Bobby Newmarkra és egy Jackie nevű táncosnőre nehezedne.

Lehetetlen…

De valahol, az öntudat peremén, épp amikor elvesztette, érzett valamit. Valami megrántotta a ruhája ujját…

Valami durva felületen feküdt, arccal lefelé. Kinyitotta a szemét. esőáztatta, kerek kövekből kirakott sétányon hevert. Feltápászkodott, megtántorodott, és pillantása egy különös város látképére esett, amin túl a tenger látszott. Amott tornyok csúcsai, valami temploméi, kőből kiszabott, őrületes bordák és spirálok… Bobby megfordult, és egy hatalmas gyíkot látott, amely egy rézsűn mászott lefelé; állkapcsa szélesen vigyorgott. Bobby pislogott. A gyíknak zöldmoszatos kerámiafogai voltak, kék porcelánmozaik ajkáról lassú vízpatak csurgott. Valamiféle szökőkút lehetett, oldalát törött porceláncserepek ezreivel tapasztották tele. Megperdült, Jackie halálának közelségétől tébolyodottan. Jég, csupa jég, és Bobby egyik fele pontosan tudta, milyen közel került hozzá, ott, az anyja nappalijában…

Bizarr görbületű padok álltak mindenfelé, ugyanazzal a szédült porcelántörmelékkel telefoltozva; és fák, fű… Egy park.

— Ez szokatlan — szólalt meg valaki. Egy férfi, aki most felemelkedett a padról, amin eddig ült. Gondosan fésült szürke haja volt, napbarnította arca, és keret nélküli, kerek szemüvege, amely felnagyította kék szemeit. — Maga ugye egyenesen jött át?

— Mi ez? Hol vagyok?

— A Güell Park silány utánzatában. Barcelonában, ha úgy tetszik.

— Maga megölte Jackie-t!

A férfi megdermedt.

— Értem. Azt hiszem, értem. De magának mégsem kellene itt lennie. Baleset.

— Baleset? Maga megölte Jackie-t!

— A rendszereim ma túl messzire mennek — mondta a férfi, s kezét bő, barna felöltője zsebébe dugta. — Ez tényleg felettébb szokatlan.

— Nem tehet ekkora szemétséget — mondta Bobby; könnyben úszó szeme előtt elhomályosult a táj. — Nem teheti! Nem ölhet meg valakit, aki csak arra járt…

— Csak arra járt? — A férfi levette a szemüvegét, majd kabátja zsebéből előhúzott egy patyolattiszta zsebkendőt, és törölgetni kezdte vele.

— És élt — mondta Bobby, egy lépést téve előre.

A férfi visszatette a szemüvegét.

— Ez sohasem történt meg azelőtt.

— Hogy tehette? — Bobby egyre közelebb ért.

— Ez kezd unalmassá válni. Paco!

— Senor…?

Bobby megfordult a gyerekhangra, és egy kisfiút pillantott meg, aki furcsa, merev öltönyt, és gombos, fekete bőrcipőt viselt.

— Távolítsd el!

— Senor — felelte a fiú, és sután meghajolt, majd sötét zakójából apró, kék acélból készült automata Browningot vett elő. Bobby a fényes hajtincs alatt ülő sötét szemekbe nézett, és olyan tekintetet látott, amilyet gyermekszemekben még soha. A fiú előrenyújtotta a fegyvert, és Bobbyra célzott.

— Ki maga?

Bobby ügyet sem vetett a pisztolyra, de már nem próbált közelebb kerülni a felöltős férfihoz.

A férfi fürkészőn nézett rá.

— Virek. Josef Virek. A legtöbben, akikkel találkozom, felismerik az arcomat.

— A szimstimben szerepel, vagy ilyesmi?

A férfi megmerevedett, pislogott.

— Sejtelmem sincs, miről beszél. Paco, mit keres itt ez a személy?

— Puszta véletlen — felelte a gyerek, könnyed és csodálatos hangon. — Rendszerünk kapacitásának legnagyobb részét New Yorkra összpontosítottuk, hogy meggátoljuk Angela Mitchell menekülését. Ez itt megpróbált behatolni a mátrixba, egy másik operátorral együtt, és összeütköztek a rendszerünkkel. Még mindig vizsgáljuk, hogyan juthatott át a védelmünkön. Önt nem fenyegeti veszély.

A kis Browning csöve rezzenéstelenül meredt Bobbyra.

És akkor hirtelen az érzés — mintha valaki az ingujját rángatná. Nem is igazán az ingujját, hanem a tudatának egy részét, azaz…

— Senor — mondta a gyerek —, rendellenes jelenségeket észlelünk a mátrixban, amelyeknek feltehetőleg jelenlegi túlterjeszkedésünk az oka. Komolyan javasoljuk, hogy engedje leválasztanunk az Ön és a szerkezet közötti összeköttetést, amíg fel nem derítjük a rendellenesség természetét.

Az érzés most erőteljesebb lett. Kaparászás a tudata hátuljában…

— Micsoda? — hördült fel Virek. — És menjek vissza a tartályba? Semmiféle helyzet nem indokolhatja ezt a lépést!

— Komoly veszély áll fenn — mondta a fiú, és a hangja megkeményedett. Kissé meglengette a Browning csövét. — Te! — szólt Bobbyra. — Feküdj a kavicsra, és tedd szét a kezed-lábad…

De Bobby a fiú mögötti ágyás virágjait figyelte, ahogy elhervadtak és elpusztultak, a fű megszürkült és szétporladt, miközben bámulta, és az ágyás feletti levegő vonaglott és kicsavarodott. A dolog egyre erősebben, sürgetőbben kaparászott a fejében.

Virek megfordult, és rámeredt a haldokló virágokra.

— Mi ez?

Bobby lehunyta a szemét és Jackie-re gondolt. Egy hang hallatszott, és tudta, hogy saját magából fakad. Önmagába nyúlt, a hang csak szólt, és Bobby megérintette Jammer deckjét. Gyere! üvöltötte önmaga belsejében, s hogy mit hívott, nem tudta, de nem is érdekelte.

Gyere hát!

Érezte, hogy valami korlát leomlik, és a kaparászó érzés elenyészett.

Amikor kinyitotta a szemét, meglátott valamit a halott virágok ágyásában. Pislogott. A valami fehérre festett, sima deszkából rótt keresztnek látszott. A vízszintes ágára valaki egy ősrégi tengerészkabátot akasztott az ujjainál fogva. Holmi penészette frakk volt, nehéz, aranyfonatú vállrojtokkal, rozsdás gombokkal, a mandzsettáján újabb sujtásokkal… A fehér feszülethez markolattal felfelé egy rozsdás tengerészkardot támasztottak, mellette átlátszó folyadékkal félig telt palack állt.