William Gibson - Számláló Nullára

A gyerek megperdült, a kis pisztoly elmosódott… És egyszerre összegyűrődött, lelappadt, akár egy leengedő léggömb, amelyet valami beszippantott az abszolút semmibe, és a Browning a köves ösvényre csattant, mint egy elhajított játékszer.

— A nevem — szólalt meg egy hang, és Bobby sikoltani akart, amikor rádöbbent, hogy a saját szájából jön — Samedi, és te levágtad a rokonom lovát…

Virek futásnak eredt, a nagy kabát szárnyai mögötte verdestek; végigrohant a kanyargós ösvényen, a kacskaringós padok mellett, és Bobby meglátta, hogy ahol az ösvény elkanyarodik szem elől, pontosan ott újabb fehér keresztek várakoznak. Aztán Virek is észrevette; felüvöltött és Báró Samedi, a Sírkertek Ura, a loa, kinek királysága a halál, Barcelona fölé hajolt, akár egy hűvös, sötét esőfelhő.

— Mi a francot akarsz? Ki vagy te?

A hang ismerősnek tetszett. Női hang volt, de nem Jackie-é.

— Bobby — felelte, és sötétség-hullámuk pulzáltak át rajta —, Bobby…

— Hogy kerülsz ide?

— Jammer. Ő tudta. A deckje megtalált téged, amikor elkaptál, még korábban.

Valami nagyot látott, hatalmasat… Nem bírt rá visszaemlékezni…

— Turner küldött. Conroy. Azt mondta, mondjam meg neked, hogy Conroy tette. Te Conroyt akarod…

Hallotta a hangját, de teljesen idegennek tűnt. Valahol volt, aztán visszatért, és most itt van Jaylene Slide vázlatos neonrajzában. Visszafelé látta a nagy dolgot, ami beszippantotta őket; változni és kavarogni látszott, rettenetes méretű tömbjei forogtak, összeolvadtak, új alakzatba rendeződtek, az egész körvonala megváltozott…

— Conroy — ismételte a nő. A szexis firka a video-ablaknak támaszkodott; tartásán kimerültség, sőt, unalom érződött. — Sejtettem.

A videokép kifehéredett, majd valami ódon épületek fotójává állt össze.

— Park Avenue. Ott van fenn az összes európaival, és valami új tervet kotyvasztanak. — A nő felsóhajtott. — Azt hiszi, biztonságban van, látod? Eltaposta Ramirezt, mint egy poloskát, a pofámba hazudott, elrepült New Yorkba az új melójához, és azt hiszi, biztonságban van…

A figura megmozdult, és a kép ismét váltott. Most a fehér hajú férfi arcát mutatta, akivel Bobby a nagy pasast beszélni látta Jammer telefonján.

Lehallgatta a vonalait, villant át Bobby agyán.

— Vagy nem — mondta Conroy, ahogy az audio is bejött. — Akárhogyan is, de elkaptuk a csajt. Semmi gond.

Fáradt lehet, gondolta Bobby, de uralkodik magán. Kemény. Akár Turner.

— Figyellek, Conroy — dorombolta Slide. — Az én drága Bunny barátom beköpött nekem. Nem egyedül ti vagytok talpon a Park Avenue-n ma éjjel…

— Nem — mondta épp Conroy. — Holnapra le tudjuk szállítani magának a csajt Stockholmba. Egészen biztosan.

Belemosolygott a kamerába.

— Öld meg, Bunny! — sziszegte a nő. — Öld meg mindet! Verd szét az egész rohadt szintet, és az alatta levőt is. Most!

— Rendben van — mondta Conroy. Ekkor valami történt, valami, ami megrázta a kamerát és eltorzította a képét. — Mi ez? — kérdezte teljesen más hangon; aztán a képernyő üressé vélt.

— Dögölj meg, geciláda! — sziszegte a nő.

És Bobbyt valami visszarántotta a sötétségbe…

Marly az egy órát a lassú vihar sodrában töltötte, s nézte a Dobozkészítő táncát. Paco fenyegetésétől nem rémült meg, bár az elszántságában, hogy beváltaná, nem kételkedett. Beváltaná, ebben Marly bizonyos volt. Fogalma sem volt, mi történne, ha a zsilipet feltörnék. Valószínűleg meghalnának. Meghalna ő, és Jones, és Wigan Ludgate. Talán még a kupola tartalma is kiszóródna az űrbe, és a csipkék, a megfeketült ezüstpénzek, a márványok, a zsinórdarabkák, s a régi könyvek elsárgult lapjai szétterjedő felhőben keringenének a magrendszer körül, örökkön-örökké. Ez valahogy tetszetősen hangzott; a művész, aki beállította a Dobozkészítőt, örült volna, ha hallja…

Az új doboz habszivacsvégű karmok közt forgolódott. Az alkotás közepéből félredobott fa- és üveglapocskák szállingóztak ki, hogy elvegyüljenek a dolgok ezrei között, és Marly elbűvölten merült bele a látványba. De ekkor Jones robbant be a kupolába, vad tekintettel, izzadságtól és piszoktól mocskosan. A piros űrruhát egy vezetőkötélen húzta maga után.

— Nem tudom bezárni a Wiget sehová sem, ami zárható lenne — lihegte -; ezért hoztam magának ezt…

Az űrruha elúszott alatta, és a fiú kétségbeesetten kapott utána.

— Nem akarom — felelte Marly, s a táncban gyönyörködött.

— Vegye fel! Most rögtön! Nincs már időnk!

A fiú szája mozgott, de nem jött belőle hang. Megpróbálta elkapni Marly karját.

— Ne — kerülte ki Marly a kezét. — Mi van veled?

— Vegye fel ezt a rohadt ruhát! — bömbölte a fiú, felriasztva a visszhang mélyebb bugyrait.

— Nem.

Marly észrevette, hogy a fiú feje mögött a képernyő villódzva életre kel, s Paco arcvonásai töltik.

— Senor halott — közölte Paco, kifejezéstelen, sima arccal -; és különféle érdekei újraszervezésre kerülnek. A közbeeső időben Stockholmban lesz rám szükség. Fel vagyok rá hatalmazva, hogy tájékoztassam Marly Kruskovát, miszerint nem áll többé sem a néhai Josef Virek, sem a cég alkalmazásában. Nevezett bére teljes egészében hozzáférhető a Bank of France bármelyik fiókjánál, személyazonosságának hitelt érdemlő igazolása után. A vonatkozó adóbevallások a francia és belga adóhatóságok nyilvántartásában vannak. A hitelfolyósítást töröltük. A Tessier-Ashpool SA volt vállalati magrendszere a néhai Herr Virek egyik alvállalati entitásának tulajdonát képezi, és bárki, aki a helyszínen tartózkodik, birtokháborításért felelősségre vonandó.

Jones döbbenten állt, karját felcsapta, keze kifeszült, tenyere éle megkeményedett.

Paco eltűnt.

— Meg akarsz ütni? — kérdezte Marly.

A fiú elernyesztette a karját.

— Már ott tartottam, hogy leütöm, és bedugom ebbe a tetves űrruhába… — Nevetni kezdett. — Örülök, hogy nincs rá szükség. Jé! Odanézzen, ez csinált egy újat!

A doboz bukfencezve kipenderült a karok kavargó csillogásából. Marly könnyedén elkapta.

Az üvegtéglalap mögötti belsőt a dzsekijéből kivágott darabokkal tapétázták ki. A doboz fekete bőrpadlóján hét számozott holokártya állt, mint hét miniatűr sírkő. A Gauloise-csomagból való, gyűrött csomagolópapír a hátlap fekete bőrkárpitjára tapadt, mellette feketével csíkozott szürke gyufaskatulya hevert, a Napoleon Telep egyik sörözőjéből.

És más nem is volt benne.

Később, amikor a magrendszer túlsó végének folyosólabirintusában segített Jones-nak Wigan Ludgate-et hajkurászni, a fiú megállt, megmarkolt egy behegesztett kapaszkodót, és azt mondta:

— Tudja, mi a fura ezekkel a dobozokkal…?

— Micsoda?

— Az, hogy a Wig rohadt jó áron elpasszolta őket, valahol New Yorkban. Úgy értem, pénzért. De néha másért is, amik később visszajöttek…

— Miféle dolgok?

— Azt hiszem, software-ek. Amiről úgy hiszi, hogy a hangjai tanácsolták neki, hogy csinálja, arról nem beszél; olyankor nagyon titkolódzó lesz a vén kecske… Egyszer olyan került a kezébe, amiről esküdözött, hogy biosoft, ez az új izé…

— És mit csinált vele?

— Letöltötte az egészet a magrendszerbe.

Jones vállat vont.

— Utána megtartotta?