William Gibson - Számláló Nullára

— Egy Virek nevű tejelt — felelte Conroy. — A pénzember. Igen, igen, az a bizonyos. Évek óta meg akarta venni Mitchellt. Mellesleg az egész Maast is. De nem ment neki. Annyira meggazdagodtak, hogy nem tudott hozzájuk férni. Állandó díjat tűzött ki Mitchell fejére. Őrült nagy összegű díjat. Amikor a Hosaka tudomást szerzett Mitchellről, és behívott engem, elhatároztam, hogy utánanézek annak a díjnak, csak úgy kíváncsiságból. De mielőtt megtehettem volna, már a nyakamon is voltak Virek emberei. Nem kellet sokáig győzködniük, elhiheti.

— Elhiszem.

— De Mitchell mindannyiunkat megszívatott, nem igaz, Turner? Jó alaposan.

— Ezért aztán megölték.

— Saját magát ölte meg — javította ki Conroy —, legalábbis Vireknek a fennsíkra küldött vakondjai szerint. Amint meglátta a gyereket a sárkányon, rögtön elvágta a torkát egy szikével…

— Hemzsegnek a hullák, Conroy — mondta Turner. — Oakey meg az a japcsi is halott, aki a maga helikopterét vezette.

— Sejtettem, hogy így van, amikor nem jöttek vissza — vont vállat Conroy.

— Megpróbáltak kicsinálni minket — tette hozzá Turner.

— Dehogyis, öregem, csak beszélni akartak magával… Akkor ugyanis még nem tudtunk a lányról. Csak annyit tudtunk, hogy maga meglépett, és az átkozott vadászgép nem érkezett meg a bogotai leszállóhelyre. Addig nem is gondoltunk a lányra, amíg el nem néztünk a maga bátyjának a farmjára, és meg nem találtuk a gépet. A bátyja semmit sem akart elmondani Oakey-nek. Dühöngött, mert Oakey megsütötte a kutyáit. Oakey azt mondta, úgy tűnt, lakott ott egy nő is, de ő nem került elő…

— Rudyval mi van?

Conroy arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Aztán azt mondta:

— Oakey a monitorokról megtudta, amit akart. Aztán tudomást szereztünk a lányról.

Turnernek megfájdult a háta. A fegyvertok szíja belevágódott a mellkasába.

Nem érzek semmit, gondolta, nem érzek semmit, egyáltalán…

— Lenne egy kérdésem magához, Turner. Sőt, egész csomó lenne. De a fő kérdésem: mi az istent keres maga ott?

— Hallottam róla, mennyire menő ez a bár, Conroy.

— Egen. Felettébb exkluzív. Annyira, hogy két ajtónállómat ki kellett csinálnia, hogy bejuthasson. A boxosok és a punkok tudták, hogy jön, Turner. Különben miért engedték volna be?

— Erre magától kell rájönnie, Connie. Mostanában amúgy is sok mindenhez hozzájut…

Conroy közelebb hajolt saját kamerájához.

— Azt meghiszem! Virek emberei hónapokig járták a Sprawlt, egy pletyka nyomában. Valami cowboy-fecsegés volt holmi szabadon keringő kísérleti biosoftról. Az emberei végül a Finnre koncentráltak, de felbukkant egy másik csapat, a Maas-féle. Nyilvánvalóan amiatt a dolog miatt jöttek ők is. Így hát Virek csoportja visszakozott, és figyelte a Maas-fiúkat, és azok elkezdték irtani a népeket. Ezért a Virek-csapat felszedte a boxosokat, meg a kis Bobbyt, és mindent. Amikor elmondtam nekik, hogy rájöttem: maga errefelé tart, mindent kiterítettek nekem. Amikor megláttam, hová mennek, felbéreltem pár bivalyt, hogy tartsák itt őket, amíg kerítek valaki megbízható pofát, akit beküldhetek utánuk…

— Azokat a kokósokat odakint? — mosolyodott el Turner. — A maga vonata elment, Conroy. Senkitől nem várhat profi segítséget, vagy igen? Valaki már pedzi, hogy maga kettős bulit csinált, és azt is, hogy odakint egy csomó profi meghalt. Maradnak a röhejes frizurájú seggfejek… A profik már mind tudják, hogy a Hosaka rászállt magára, nemde, Conroy? Mindannyian tudják, hogy mit csinált… — Turner vigyorgott, s szeme sarkából látta, hogy a szmokingos férfi szintén mosolyog, vékony szájjal, kukoricaszemekhez hasonló, szép, fehér fogakkal.

— Az a ringyó Slide! — morogta Conroy. — Már a fúrószigeten ki kellett volna nyírnom. Benyomult valahova, és kíváncsiskodni kezdett. Nemigen hiszem, hogy nagyon ráállt volna, de bizonyos körökben nagy visszhangot sikerült keltenie… Akárhogy is, egen, maga jól látja a dolgokat. De ez egy fikarcnyit sem segít magán. Most már nem. Virek a lányt akarja. Az embereit leállította a másik ügyről, és most én is neki hajtom a kereket. Pénz, Turner. Annyi a pénz, mint egy mamutcégben!

Turner az arcra bámult, felidézve Conroyt a dzsungelszálló bárjában. Aztán később, amikor Los Angelesben a vállalati disszidálás titkos gazdaságtanát fejtegette neki.

— Helló, Connie — mondta Turner. — Ismerem magát, nem igaz?

Conroy elmosolyodott.

— De még mennyire, bébi!

— És már tudom is, mi van a tarsolyában. Magának a lány kell.

— Úgy van.

— Na és a risztelés, Connie? Tudja, hogy én csak felesben játszom, stimmt?

— Hé — mondta Conroy —, ez hatalmas dohány. Másképp sosem jutnék hozzá…

Turner a férfi képére meredt.

— Nos — mosolygott tovább Conroy —, mit válaszol?

Jammer ekkor kinyúlt, és kihúzta a telefon kábelét a fali csatlakozóból.

— Az időzítés rendkívül fontos — magyarázta, és a földre ejtette a csatlakozót. — Ha beszól neki, ő azonnal lép. Ezzel nyertünk egy kis időt. Újabb hívással fog próbálkozni, hogy megtudja, hogyan döntött.

— Honnan a francból tudta, mit készülök mondani?

— Mert én sok embert láttam már; kurva sokat, túlságosan is sokat. Különösen sok olyat láttam, mint maga. Magának az arcára volt írva, miszter, hogy a következő pillanatban azt mondja neki, hogy dögöljön meg… — Jammer feltápászkodott az irodaszékben, s elfintorodott, ahogy a keze megmozdult a törlőkendő alatt. — Ki ez a Slide, akiről a pasas beszélt? Egy zsoké?

— Jaylene Slide. Los Angeles. Nagyágyú.

— Ő térítette el Bobbyt — mondta Jammer. — Rohadtul közel lehet a maga telefonos haverjához…

— Lehet, hogy nem is tud róla.

— Lássuk, mit tudunk tenni… Hozza ide a fiút!

— Az lesz a legjobb, ha megkeresem az öreg Wiget — mondta Jones.

Marly megbűvölten nézte a mozgó manipulátorokat. Lenyűgözte, ahogy tapogattak, turkáltak a keringő tárgyak között. Maguk is hozzájárultak az örvénylő áradathoz, ahogy megragadtak és elengedtek egy-egy tárgyat, s azok elpörögtek, másoknak ütődtek, másfelé sodródtak tovább. A folyamat lágyan, lassan, állhatatosan kavargott.

— Az lesz a legjobb — ismételte Jones.

— Micsoda?

— Ha megkeresem Wiget. Még a végén felizgatja magát, ha betoppannak a főnöke emberei. Tudja, nem venném a szívemre, ha kárt tenne magában.

A fiú zavarban volt, szinte feszengett.

— Rendben — felelte Marly. — Én jól érzem itt magam, inkább ezt nézem.

Eszébe jutott a Wig tébolyult szeme, s az eszelősség, amit Marly hullámokban érzett leszakadni róla. Eszébe jutott az az ocsmány ravaszság, amit akkor érzett, amikor meghallotta a hangját a Sweet Jane rádiójában. Vajon Jones miért mutat ekkora törődést iránta? De aztán belegondolt, milyen lehet az élet a Helyen, a Tessier-Ashpool halott magrendszerében. Bármi, ami emberi, ami eleven, az itt mind nagyon értékesnek tűnhet…

— Igazad van — mondta végül a fiúnak. — Menj, és keresd meg!

A fiú idegesen elmosolyodott, és elrúgta magát, a nyílás felé bucskázva, ahonnét a kötél kiindult.

— Visszajövök magáért — ígérte elmenőben. — Tudom, hol hagytuk a maga űrruháját…

A tornyocska zümmögve előre-hátra forgott, a manipulátorok cikázva végezték az új versen az utolsó simításokat.

Marly később sem tudta soha biztosan megmondani, hogy valódiak voltak-e a hangok, de végül is úgy érezte, hogy azoknak a helyzeteknek a részét képezik, amelyekben a „valódi” teljesen más fogalommá lesz.