William Gibson - Számláló Nullára

— Nemt'om — dünnyögte Jammer —, azért ebben a házban sok barátunk van…

— Csak volt — felelte Beauvoir, és letette a sörétes puskát, majd egy automata Nambut kezdett megtölteni. — Azokat, akik ezen a szinten és az alattunk lévőn vannak, ma délután lefizették. Készpénzzel. Zsákszámra kapták. Van egypár kitartó pofa, de nem elegendő.

— Ennek az egésznek semmi értelme — mondta Jackie; kivette a pohár whiskyt Jammer kezéből, és felhajtotta. — Milyen cuccunk van nekünk, ami ennyire kellene bárkinek is?

— Hé — mondta Bobby —, ne feledkezzünk meg róla, valószínűleg nem tudják, hogy a Tuskók lenyomtak, és lenyúlták tőlem a jégtörőt. Lehet, hogy más nem is kell nekik, csak az.

— Nem stimmel — felelte Beauvoir, és becsattintotta a tárat a Nambuba —, mert azt sem tudhatták, hogy nem dugtad el az anyád lakásában, ugye?

— De talán elmentek oda és szétnéztek…

— És azt honnan tudták volna, hogy Lucas nem viszi magával Ahmedben? — kérdezte Jammer, hátrasétálva a bárpulthoz.

— A Finn is úgy vélte, hogy azt a három nindzsát azért küldték a nyakára, hogy megöljék — mondta Bobby. — Bár azt is mondta, hogy először kérdezősködni akartak valamilyen eszközökkel…

— Ez megint a Maasra vall — jelentette ki Beauvoir. — Aztán itt ez az ügy a Lazákkal és a Barbárokkal. Többet is tudhatnánk, de Alix, a Tuskó felült a magas lóra, és az istennek sem akart tovább tárgyalni Raymonddal. Nem lesz közös munka a gyűlölt Lazákkal. Nem sokkal azután, hogy a cowboyaink kicsúsztak, a hadsereg már kinn is volt, hogy a magatokfajta népséget idebent tartsák. És a magamfajta népséget odakint. Az olyanokat, akiknél fegyverek meg effélék lehetnek.

Beauvoir Jackie felé nyújtotta a megtöltött Nambut.

— Tudsz fegyverrel bánni? — kérdezte Bobbytól.

— Persze — hazudta Bobby.

— Na ne! — tiltakozott Jammer. — Van elég bajunk anélkül is, hogy fegyvert adnánk az ő kezébe. Jézus Krisztus…

— Mindebből arra következtetek — mondta Beauvoir —, hogy valaki másra kell számítanunk. Olyasvalaki fog ránk vadászni, aki egy kicsit profibb…

— Hacsak tökig le nem bombázzák Hipercsarnokot — jegyezte meg Jammer —, és vele együtt az összes zombit.

— Nem fogják — szólalt meg Bobby. — Ha akarnák, már megtették volna.

Mindannyian rámeredtek.

— Hihetünk a fiúnak — mondta Jackie. — Jól látja a helyzetet.

Harminc perccel később Jammer savanyúan Beauvoir-ra nézett.

— Nna, gratulálok. Ilyen félbebaszott tervet már régóta nem hallottam.

— Tényleg, Beauvoir — szólt közbe Bobby —, miért nem mászunk vissza egyszerűen azon a szellőzőcsövön? Aztán átkúsznánk a tetőn, és átmennénk a szomszéd épületbe; használhatnánk ugyanazt a kötelet, amivel maga jött át ide.

— A tetőt ellepték a Lazák, mint szart a legyek — felelte Beauvoir. — Némelyiküknek még arra is lehet esze, hogy megtalálja azt a fedelet, amin keresztül lejöttem ide. Útközben azért elszórtam néhány kis taposóaknát — húzta komor mosolyra a száját. — De mindettől függetlenül, a szomszéd épület ajtaja magasabban van. Fel kéne jutnom arra a tetőre, és onnan idelőni a monomol-kötelet. A monomolekuláris szövedéken meg nem tudnál felfelé kapaszkodni, mert leesnének az ujjaid.

— Akkor hogy az ördögbe képzelte el a kijutást? — fortyant fel Bobby.

— Ne húzd fel magad, Bobby — csillapította Jackie. — Beauvoir csak azt tette, amit tennie kellett. Most itt van velünk, és fegyvereink is vannak.

— Bobby — mondta Beauvoir —, mi lenne, ha felmondaná nekünk a tervünket? Csak hogy lássuk, megértettük-e…

Bobbynak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Beauvoir valójában arról akar meggyőződni, hogy ő megértette-e. De aztán hátával a bárpultnak dőlt, és elkezdte.

— Mindegyikünknél fegyver lesz, és várunk, oké? Jammer és én, a deckjével kimegyünk a mátrixba, és körbeszaglászunk, hátha rájövünk, mi történik…

— Azt hiszem, egyedül is el tudom intézni — dörmögte Jammer.

— A francokat! — lépett el Bobby a bárpulttól. — Beauvoir megmondta! Én akarom csinálni, én akarok becsatlakozni! Különben hogyan tanuljak meg bármit is?

— Ne is törődj vele, Bobby — mondta Jackie. — Folytasd.

— Oké — felelte Bobby duzzogva. — Szóval, azok a fickók, akik felbérelték a Barbárokat és a Lazákat, hogy itt tartsanak minket, előbb vagy utóbb értünk fognak jönni. Amikor megteszik, hazavágjuk őket. Maximum egy maradhat életben közülük. Ugyanakkor kinyomulunk; a Barbárokat meg a többieket meg fogja lepni a tűzerőnk, így lejutunk az utcára, és irány a Lakótelep…

— Azt hiszem ez nagyjából fedi a lényeget — mondta Jammer, és keresztülvágott a szőnyegen, a bezárt és elfüggönyözött ajtóhoz. — És azt hiszem, ezzel össze is foglalható!

Hüvelykujját egy kódolt zárlemezre nyomta, és az ajtót félig kitárta.

— Hé, te! — bömbölte — Nem te! Te, azzal a kalappal! Told ide a pofád! Beszélni akarok…

A ceruza vastagságú vörös sugár keresztüldöfte az ajtót és a függönyt, Jammer két ujját, és elvillant a bárpult felett. Egy palack szétrobbant, tartalma gőzfelhő és észterpermet formájában gomolygott elő. Jammer elengedte az ajtót, s az ismét becsapódott. Aztán szétroncsolt kezére meredt, és nehézkesen leült a szőnyegre. A klubot lassan betöltötte a felforrt gin karácsonyfaillata. Beauvoir ezüstszínű szifont kapott elő a bárpult mögül, és szódavízzel locsolta a parázsló függönyt. Aztán a széndioxid-patron kimerült és a gőz is eloszlott.

— Szerencséd van, Bobby — mondta Beauvoir, és a háta mögé hajította a szifont —, mert a mi Jammer testvérünk már nemigen nyúl semmilyen deckhez…

Jackie letérdelt, és Jammer keze felett kotyogó hangokat hallatott. Bobby egy pillanatra meglátta a kiégett húst, aztán gyorsan elkapta a tekintetét.

— Tudod — mondta Rez, fejjel lefelé lógva Marly orra előtt —, baromira nem tartozik rám, de vár rád egyáltalán ott valaki, amikor odaérünk? Úgy értem, én frankón elviszlek odáig, és ha nem jutsz be, vissza is viszlek a JAL átszállóra. De ha senki sem akar beengedni, akkor nem tudom, hogy meddig keringjek odakint. Az ott egy szemétdomb, és a roncsokon fura pasasok fordulnak elő…

Rez — vagy Therése, ahogy Marly a Sweet Jane konzoljára csippentett, réteges pilótaengedélyről lebetűzte — az utazás idejére levette vászon munkamellényét. Dermákból egész szivárványt rakott Marly csuklójára, hogy ellensúlyozza az űradaptációs szindróma görcsös émelygését. Marly a dermáktól zsibbadtan a rózsa-tetoválásra meredt. Sokszáz éves japán stílusban csinálták, és Marly kábán megállapította, hogy tetszik neki. Tetszett neki Rez maga is, aki egyszerre volt kemény és lányos, és különös utasa is érdekelte. Rez megcsodálta Marly bőrdzsekijét és retiküljét, aztán mindkettőt begöngyölte egy szűk függőágy nylonhálójába, ami már amúgy is tele volt kazettákkal, nyomtatott könyvekkel és szennyes ruhával.

— Nem tudom — nyögte Marly. — Valahogy meg kell próbálnom bejutni…

— Tudod, anyukám, hogy mi az a dolog? — kérdezte Rez, miközben elrendezte a gravihálót Marly válla és hónalja körül.

— Miféle dolog? — pislogott Marly.

— Hát ahova megyünk. Az a hely a régi Tessier-Ashpool magrendszer része volt. Ott volt az a mainframe-egység, amely kiszolgálta az összevont memóriabankjukat…