William Gibson - Számláló Nullára

A nők egymásra pillantgattak. A fekete mellényes vállat vont.

— Jézusom! — mondta. — Hová akarsz menni? A Marsra?

Marly ismét beletúrt a táskájába és előszedte a Gauloise-csomagból hajtogatott, kék papirost. Átadta a feketemellényesnek, aki kihajtogatta, és elolvasta a pályakoordinátákat, amiket Alain írt fel rá, zöld filctollal.

— Nos — dünnyögte a nő —, ilyen pénzért elég gyors kis ugrás, de O'Grady-nek és nekem a Sionon kell lennünk greenwich-i idő szerint 23.00-kor. Szerződéses meló. Veled mi az ábra, Rez?

Átadta a papírt a széken ülő nőnek, aki elolvasta, felnézett Marlyra, és azt kérdezte:

— Mikor?

— Most — vágta rá Marly. — Most rögtön.

A lány feltápászkodott az asztal mellől, székét a kövön csörömpölve hátralökve. Mellénye megint szétnyílt, s Marly meglátta, hogy amit egy piros-fekete melltartó hálójának hitt, az valójában egyetlen tetovált rózsa, amely teljesen beborította a lány bal mellét.

— Sínen vagy, kisanyám. Pengesd a zsozsót!

— Azt akarja mondani, hogy most kéri a pénzt — mondta O'Grady.

— Azt akarom, hogy senki se tudja, hová megyünk — mondta Marly.

A három nő felnevetett.

— A legjobb helyre keveredtél — mondta neki O'Grady, és Rez elvigyorodott.

Az eső akkor kezdett szakadni, amikor Turner ismét kelet felé, a Sprawl peremvárosai és az ipari zónák lepusztult tájékai felé vette az irányt. A tömör falként ömlő zuhatag valósággal megvakította, aztán rátalált az ablaktörlő kapcsolójára. A törlőlapátokat Rudy eléggé elhanyagolta, így Turner kénytelen volt lassítani; a turbina sivítása morajjá szelídült, s a félig az útpadkán sikló légpárna-kötény szétszabdalt teherautógumik között csúszott tovább.

— Mi a baj?

— Nem látok ki. Az ablaktörlő szét van rohadva… — Turner rácsapott a fényszórók kapcsolójára; a légpárnás motorházának mindkét oldalán négy vakító fénysugár gyúlt ki, de csak a körülöttük sistergő szürke esőfalat világították meg. Turner megrázta a fejét.

— Miért nem állunk meg?

— Mert túl közel vagyunk a Sprawlhoz. A helikoptereik állandóan erre járőröznek. Leolvashatnák az azonosító táblát a tetőnkön, és megláthatnák az ohiói lemezeket, meg a szokatlan karosszériát. És akkor igazoltatnának, ami nekünk nagyon nem hiányzik.

— És most mit fog csinálni?

— Megyek tovább az útpadka mentén, amíg le nem tudok fordulni, aztán elrejtőzünk valahol, ha tudunk…

A lány egyensúlyára ügyelve Turner körbeforgatta a gépet. A reflektorok fényében egy pózna villant fel: átlós narancssárga, fényvisszaverő csíkjaival egy szervizút kijáratát jelölte. Turner arrafelé igyekezett, a légpárna-szoknya dagadozó lebernyege átszökkent egy vastag ütközésvédő betontömb felett.

— Ez jó lesz — mondta Turner, ahogy elhúztak a pózna mellett. A keskeny szervizúton csak üggyel-bajjal fértek el; minduntalan ágak verődtek a szűk oldalsó ablakoknak, a légpárnás acéllemez burkolatát pedig az aljnövényzet bokrai csapkodták.

— Valami fény van arrafelé — jelentette Angie, aki rögzítőhámjában előredőlve az esőt fürkészte. Turner elmosódott sárgás izzást vett észre és egy sötét pillér ikeroszlopait. Felnevetett.

— Benzinkút — mondta. — Még a régi rendszerből maradt itt, amikor még nem vezették erre a nagy utat. Valaki biztosan lakik ott. Sajna, a mi gépünk nem benzinnel megy…

Leereszkedett a légpárnással a kavicsos rézsűn. Ahogy közelebb került, meglátta, hogy a sárga izzás két szögletes ablakból ered. Az egyikben mintha egy alakot látott volna mozogni.

— Vad vidék — dünnyögte. — Az itteni fiúk nem lesznek tőlünk túlzottan feldobva.

Belenyúlt a zubbonyba, és kicsúsztatta a Smith Wessont a nylontokjából, majd az ülésre tette, a combjai közé. Amikor öt méternyire megközelítették a rozsdásodó benzinszivattyúkat, Turner leengedte a légpárnást egy nagy tócsa közepére, és leállította a turbinát. A széltől rongyolt eső továbbra is zuhogott, és a férfi látta, hogy a kútépület ajtaján kekiszínű, verdeső ponchót viselő alak bújik ki. Turner tíz centiméterre nyitotta az oldalsó tolóablakot, és megpróbálta túlkiabálni az eső hangját:

— Bocs a zavarásért! Le kellett térnünk az útról! Bedöglött az ablaktörlőnk! Nem tudtuk, hogy maguk itt vannak…

Az ablak ragyogásában álló ember keze rejtve maradt a műanyag poncho alatt, de szemmel láthatólag szorongatott valamit benne.

— Ez magánterület! — közölte; keskeny arcán csíkokban folyt le az esővíz.

— Nem tudtunk tovább az úton maradni! — kiáltotta oda Turner. — Elnézést kérünk a háborgatásért…

A férfi kinyitotta a száját, megemelte a poncho alatt rejtegetett tárgyat — és egyszerre szétrobbant a feje. Turner szinte úgy látta, még azelőtt történt, hogy a vörös fényvonal kaszája lesújtott volna a pasasra. Ceruza vastagságú sugár volt, s tétován villódzott, mintha valaki egy zseblámpával játszadozna. A térdre roskadó alak nyakán véres virág bomlott szét, amit az eső rögtön el is mosott. Aztán előrehuppant, s a poncho alól egy drótozott agyú 410-es Savage csúszott ki. Turner egyszerre csak azt vette észre, hogy már be is indította a turbinát, a vezérlést odalökte Angie-nek, ő maga meg kászálódik kifelé a rögzítőhámjából.

— Ha azt mondom, hogy most, akkor hajts keresztül a házon!

Aztán felpattant, s kezében a nehéz revolverrel, rángatni kezdte a tetőajtó nyitókarját. A fekete Honda robaja azonmód elérte, ahogy a tetőajtó hátracsusszant. Alacsony árnyék húzott el felette, a zuhogó esőben alig láthatóan.

— Most!

Turnernek még sikerült meghúznia a ravaszt, mielőtt Angie előrelódította a gépet, neki a régi kútépület falának. A fegyver rúgásától könyökét a légpárnás tetejébe verte, és karjában zsibbadtság futott szét. A lövedék valahol a fejük felett robbant, szívet melengető reccsenéssel; Angie lesüllyesztette a légpárnást, és belerohantak a favázas épületbe. Turnernek alig maradt rá ideje, hogy lekapja a fejét és vállát a tetőnyílásból. A házban felrobbant valami, valószínűleg egy propángáz-palack, és balfelé lódította a légpárnást. Kitörték a hátsó falat, és Angie nagyot farolt a géppel.

— Hol van? — sikoltotta túl a turbina zaját.

Mintegy feleletként, a fekete Honda dugóhúzóban pörgött alá, és húsz méternyire előttük, ezüstszínű esőfüggönyt húzva ért földet. Turner megragadta a vezérlőkarokat, és a légpárnás előresiklott, tízméteres tócsavíz-szökőkutakat fakasztva. Telibe kapták a kis harci 'kopter polikarbon üvegburáját, s a nekivágódó légpárnás papírként gyűrte össze a fémötvözet géptörzset. Turner hátratolatott, és újra nekihajtott, még gyorsabban. A széttört 'kopter két ázott fenyő törzsébe csapódott, és úgy hevert ott, mint valami hosszúszárnyú légy.

— Mi történt? — kérdezte Angie, és a kezébe temette az arcát. — Mi történt?

Turner regisztrációs kártyákat és poros napszemüvegeket hajigált ki a mellette lévő ajtó rekeszéből, végül talált egy zseblámpát, és megvizsgálta az elemeit.

— Mi történt? — kérdezgette Angie, akár egy ugyanazt játszó szalag. — Mi történt?

Turner visszamászott a tetőnyílásba, egyik kezében a pisztollyal, a másikban a zseblámpával. Az eső elcsendesedett. Leugrott a légpárnás motorházának tetejére, onnan az ütközőkre, és bele a bokáig érő pocsolyákba; aztán tocsogva megindult a Honda összegörbült, fekete forgószárnyai felé.