William Gibson - Számláló Nullára

— Megyek és lefekszem, megpróbálok aludni. Vigyázz Bobbyra…

A nő ezzel megfordult és kiment az iroda ajtaján. Alvajáróként mozgott, mintha elhagyta volna minden ereje.

— Csodálatos — morogta Jammer, végigfuttatva a borotvát a felső ajkán. — Kérsz egy italt? — kérdezte Bobbytól.

— Hát, kissé korai lenne ilyenkor… — dadogta Bobby.

— Neked talán korai. — Jammer visszatette a borotvát a zsebébe. Az ajtó becsukódott Jackie mögött. A férfi kissé előrehajolt: — Hogy néznek ki, kölyök? Ki tudtad venni?

— Csak szürkeséget láttam, azt is elmosódva…

Jammer csalódottnak tűnt. Ismét visszazökkent a székébe.

— Azt hiszem, nem láthatjuk tisztán őket, hacsak nem vagyunk mi is annak az izének a részei. — Ujjaival a szék karfáján dobolt. — Gondolod, hogy valódiak?

— Hát, nem szívesen piszkálnék meg egyet sem…

Jammer ránézett.

— Nem? Nos, még meglehet, hogy ügyesebb vagy, mint amilyennek látszol. Én sem akarnék megpiszkálni egyet sem. Kiszálltam a ringből, mielőtt még kezdtek volna feltünedezni…

— És maga mit gondol, micsodák?

— Á! Egyre ravaszabb leszel… Nos, fogalmam sincs. Ahogy mondtam volt, azt nem tudom lenyelni, hogy egy csomó haiti vudu-istenséggel állunk szemben, de ki tudja? — Összevonta a szemöldökét. — Az is lehet, hogy vírusprogramok, amelyek elszabadultak a mátrixban, sokszorozódtak, és egyre ügyesebbek lettek… Bár ez eléggé ijesztő lenne; a Turing emberei biztos eltusolnák. De az is lehet, hogy a MI-k megtalálták a módját, hogyan válasszanak le magukról részeket, amik aztán bekerülnek a mátrixba. Ettől a Turing a falnak menne. Ismertem egy tibeti pofát, aki hardware-módosításokat csinált a zsokéknak; ő azt állította, hogy ezek a dolgok tulpák.

Bobby pislogott.

— A tulpa — magyarázta Jammer — egyfajta gondolati forma. Babona. Vannak olyan nehézsúlyú pasik, akik arra is képesek, hogy a negatív energiáikat leválasszák magukról, és szellemet alkossanak belőle — vont vállat. — Lószar ez is, akárcsak Jackie vudu fickói.

— Hát… nekem úgy tűnik, hogy Lucas és Beauvoir és a többiek mind marha komolyan megjátsszák, hogy ez a valóság, és nem csak valami komédia.

Jammer bólintott.

— Fején találtad a szöget! És rohadt jól játsszák akkor is, ha maguk vannak, szóval: valami biztosan rejtőzik odabent… — Ismét megvonta a vállát, és ásított. — Nekem is illene aludnom egyet. Azt csinálsz, amit akarsz, csak a deckemet hagyd békén! És ne próbálj kimenni, mert tíz riasztó kezd üvölteni egyszerre. A bárpult mögött, a hűtőben találsz gyümölcslét, sajtot, meg efféle szarságokat…

Bobby megállapította, hogy a hely továbbra is ijesztő, főképp most, hogy magára maradt; de ijesztő voltát elviselhetővé tette az érdekessége. Bobby fel-alá bóklászott a bárpult mögött, megtapogatta a sörcsapokat és a krómszínű italautomaták fogantyúit. Talált egy jéggyártó gépet, meg egy forróvíz-adagolót. Csinált magának egy csésze japán nescafét, és áttanulmányozta Jammer audiokazetta-gyűjteményét. Az előadóknak és az együtteseknek még a nevét sem hallotta soha. Eltűnődött rajta, vajon ezt azt jelenti-e, hogy Jammer egy vén jampec, aki csak az őskövületekre bukik, vagy ellenkezőleg, az anyagok annyira vadonatújak, hogy Barrytownba majd csak jó két hét múlva jutnak el, valószínűleg Leonon keresztül…

A bárpult végében fekete-ezüst általános célú hitelkonzol állt. Alatta Bobby egy fegyverre bukkant; vaskos kis géppisztoly volt, tára a markolatból meredt lefelé. Citromzöld tépőzár-szalaggal erősítették a pult alá, és Bobby nem tartotta bölcsnek megérinteni. Egy idő után már nem érzett szorongást, csak unalmat és idegességet. Fogta kihűlő kávéját, és kisétált vele a nézőtér közepére. Leült az egyik asztalhoz, és azt játszotta, hogy ő Gróf Zéró, a Sprawl legmenőbb konzolművésze, aki épp azt várja, hogy odajöjjön hozzá pár fazon, akik egy bulit ajánlanak neki, mert se égen, se földön nincs senki, csak a Gróf, aki fel tudná törni nekik a kívánt adatbázist.

— Hát persze — felelte lehunyt szemmel az üres éjszakai bárnak —, megcsinálom nektek… Ha van rá pénzetek…

A fazonok elsápadtak, amikor meghallották, mennyit kér.

A bár hangszigetelve volt; a tizenharmadik emelet lármás sürgés-forgásából itt semmi sem hallatszott, csak holmi légkondicionáló egység duruzsolása, meg időnként a forróvízadagoló szörcsögése. Belefáradva a Gróf-komédiába, Bobby az asztalon hagyta a kávéscsészét, és a bejárat felé indult, s kezét közben végigfuttatta a fényes rézrudak között csüngő, régi, kitömött bársonykötélen. Ügyelve, nehogy hozzáérjen magához az üvegajtóhoz, letelepedett egy ragszalaggal foltozott műbőrhuzatú, olcsó acélszékre, a ruhatár ablaka mellett. Odabenn homályos villanykörte pislákolt; fényénél kivehetők voltak az acélrudakon függő, régi fafogasok tucatjai, mindegyiken egy-egy kerek, sárga, kézzel számozott bilétával. Bobby gyanította, hogy Jammer néhanapján maga is ideült, hogy ellenőrizze a vendégeket. Az nem volt számára egészen világos, hogy valaki, aki nyolc éven át profi cowboy volt, miért akarna egy éjszakai bárt nyitni; persze lehet, hogy csak amolyan hobbi. Aztán arra gondolt, mennyi lányt tud felszedni az, akinek van egy éjszakai bárja, de feltette, hogy ha valaki gazdag, akkor még bár se kell hozzá. És Bobby úgy gondolta, ha Jammer nyolc évig csúcs-zsoké volt, akkor gazdagnak kell lennie…

Eltöprengett a mátrixbeli jeleneten, a szürke foltokon, és a hangokon. Megborzongott. Még mindig nem értette, miért jelentette mindez Lucas halálát. Hogyan lehetne Lucas halott? Aztán eszébe jutott, hogy az anyja szintén meghalt, és valahogy az sem tűnt túl valóságosnak. Jézus. Az idegeire mentek ezek a dolgok. Azt kívánta, bárcsak kívül lehetne, az ajtó túloldalán, s nézegethetné a bódékat, a vásárlókat, és az ott dolgozókat…

Kinyújtotta a kezét, és félrehúzta a velúrfüggönyt, épp csak annyira, hogy átkukucskáljon a vastag, régi üvegen, s egy pillantást vessen a bódék szivárványos zűrzavarára, meg a vásárlók jellegzetes tülekedő mozgására. És az egésznek a kellős közepén, mintegy keretbe foglalva Bobby számára, egy kiszuperált analóg VOM-okkal, logikai szondákkal és energiaszabályzókkal megrakott asztal mellett megpillantotta Leon fajtákon felül álló, csontos arcát. A mélyen ülő, iszonyatos szemek a felismerés szinte hallható kattanásával irányultak Bobbyra. És ekkor Leon valami olyasmit tett, amire Bobby nem tudott visszaemlékezni, látta-e tőle valaha.

Elmosolyodott.

A JAL-utaskísérő elétárta a szimstim-kazetták választékát: Foxton tavaly augusztusi visszatekintő túrája a Tate-ben; Ghánában rögzített kosztümös kaland (Ashanti!); Bizet Carmenjének legszebb részei a tokiói operaház egyik magánpáholyából szemlélve; avagy harminc perc Tally Isham összevont talkshow-jából, a Csúcsemberekből.

— Első ízben utazik űrsiklón, Ms. Ovski?

Marly bólintott. Paleologosnak anyja leánykori nevét diktálta be, ami valószínűleg ostobaság volt. Az utaskísérő megértően mosolygott.

— Egy kazetta határozottan elviselhetőbbé teszi az elemelkedést. A Carmen ezen a héten nagyon népszerű. Káprázatosak a jelmezek, úgy hallottam.

Marly megrázta a fejét; nem volt kedve operához. Foxtont ki nem állhatta, és szívesebben végigszenvedte volna a gyorsulás teljes erejét, semmint hogy beleélje magát az Ashanti!-ba. Elfogadta az Isham-kazettát, a négy közül ez volt a legkevésbé rossz.