William Gibson - Számláló Nullára

Turner eltűnődött, mit is mondott Rudy valami nehézlövegről… De ki volt az? És ez a zűrzavar a lány fejében, amit Turner is felfedezett a tomográfjával és az NMR-leképezőjével. A lány szerint apja sohasem tervezte, hogy egyedül kijön.

— Nincs vállalata — mondta a lány az ablaknak.

— Hogy érted ezt?

— Magának nincs vállalata, igaz? Úgy értem, maga annak dolgozik, aki felbéreli.

— Úgy van.

— Maga nincs megijedve?

— Dehogyisnem, de nem attól…

— Mi mindig egy céghez tartoztunk. Apám azt mondta, semmi bajom sem lesz, csak egy másik vállalathoz megyek…

— Jól fogod magad érezni. Apád igazat mondott. Csak tisztáznom kell, mik történnek; aztán elviszlek oda, ahová el kell jutnod.

— Japánba?

— Akárhova.

— Már járt ott?

— Persze.

— Tetszene ott nekem?

— Miért ne?

Aztán a lány ismét hallgatásba burkolódzott, és Turner az útra összpontosította a figyelmét.

— Álmokat látok tőle — szólalt meg a lány, amikor Turner előrehajolt, hogy felkapcsolja a fényszórókat; hangja majdnem elveszett a turbina zajában.

— Mitől? — kérdezte a férfi. Igyekezett úgy tenni, mint akit nagyon leköt a vezetés, és óvakodott a lány felé nézni.

— Attól, ami a fejemben van. Általában csak akkor fordul elő, ha alszom.

— Egen?

Turnernek eszébe jutott a lány, ahogy Rudy hálószobájában fekszik, kifordult szemekkel, rázkódik, és a szájáról csak úgy dőlnek a szavak azon a nyelven, amit ő nem ismert.

— Néha akkor is, amikor ébren vagyok. Olyan, mintha be lennék csatlakozva egy deckbe, de nincs rács, szabadon repülök, és nem vagyok egyedül. Egy másik éjszaka egy fiúról álmodtam, és ő kinyúlt és felszedett valamit, és az fájdalmat okozott neki; és nem vette észre, hogy szabad, hogy csak el kell eresztenie. Így hát megmondtam neki. És csak egyetlen másodpercre, de megláttam, hogy hol volt a fiú, és az egyáltalán nem álom volt, csak egy ronda szoba, foltos szőnyeggel. És azt mondhattam, hogy le kéne zuhanyoznia, és éreztem, milyen ragadós belül a cipője, mert nem volt rajta zokni… Ez nem olyan, mint az álmok…

— Nem?

— Nem. Az álmok mindig nagy dolgok, és én is nagy vagyok, s a többiekkel együtt mozgok…

Amikor a légpárnás felsüvöltött az Interstate pályára vezető rámpán, Turner kifújta a levegőt, s hirtelen rádöbbent, hogy egész idáig visszatartotta.

— Miféle többiek?

— A fényesek. — Szünet. — Nem emberek…

— Sok időt töltesz a cybertérben, Angie? Úgy értem, becsatlakozva egy deckkel?

— Nem. Csak az iskolai gyakorlatokon. Apám azt mondta, nem tesz jót nekem.

— Mondott valamit azokról az álmokról?

— Csak azt, hogy egyre valóságosabbakká válnak. De én sosem meséltem neki a többiekről…

— És nekem van kedved mesélni róluk? Talán segíthet, hogy tisztábban lássam, mit kell majd csinálnunk…

— Van köztük néhány, amelyik történeteket mond nekem. Valaha semmi sem volt ott, semmi sem mozdult önmagától, csak az adatok és az emberek keveregtek. Aztán valami történt, és az a dolog… Tudni kezdett önmagáról. Erről van egy teljesen másik történet is, egy lány is szerepel benne, akinek a szemeit tükrök mögé zárták, meg egy férfi, aki annyira félt, hogy semmiről sem tudott gondoskodni. Ez a férfi csinált valamit, és ez segítette hozzá az egész dolgot, hogy ráébredjen önmagára… és azután felosztotta önmagát különböző részekre, és azt hiszem, hogy ezek a részek a többiek, a fényesek. De nehéz ezt elmondani, mert ők egyáltalán nem szavakkal beszélnek…

Turner érezte, hogy a nyaka libabőrös lesz. Valami visszatért hozzá, visszaáramlott Mitchell eltemetett dossziéjának mélyéről. Forrón lobogó szégyenérzet egy folyosón, koszos, krémszínű, hámló falfestés, Cambridge, a kollégiumi hálóterem…

— Hol születtél, Angie?

— Angliában. Aztán apám belépett a Maashoz, és elköltöztünk. Genfbe.

Valahol Virginiában Turner áthajtott a légpárnással a kavicsos útpadkán, és kisiklott egy elvadult legelőre. A száraz nyári por kavarogva szállt mögöttük, ahogy balra fordult, és beállt egy fenyőligetbe. A turbina elhallgatott, és a jármű a légpárna-szoknyára ereszkedett.

— Akár ehetnénk is — mondta Turner, és hátranyúlt Sally vászontáskájáért.

Angie kioldotta a rögzítőhámot, és lehúzta a fekete melegítő cipzárját. Alatta valami szűket és fehéret viselt, ami szabadon hagyta finom, barnára sült, gyermeki bőrét, s vékony nyakát fiatal mellei felett. Elvette Turnertől a táskát.

— Mi a baja a bátyjának? — kérdezte, átnyújtva neki egy fél szendvicset.

— Mire gondolsz?

— Hát, van vele valami… Sally azt mondta, állandóan iszik. Boldogtalan?

— Nem tudom — morogta Turner; nyújtózkodva, testét csavargatva igyekezett kitornászni a fájdalmat a nyakából és a vállából.

— Úgy értem, biztosan az, de nem tudom pontosan, hogy miért. Az emberek néha leragadnak.

— Úgy érti, amikor nincs társuk, aki gondjukat viselné?

A lány beleharapott a saját szendvicsébe.

Turner ránézett.

— Engem okolsz miatta?

A lány csak bólintott, mert tele volt a szája. Aztán lenyelte a falatot.

— Tulajdonképpen igen. Tudom hogy sokan vannak, akik nem dolgoznak a Maasnál, sose is dolgoztak, és sohasem fognak. Maga is egy közülük, meg a bátyja is. De a kérdés igazi volt. Tudja, egészen megkedveltem Rudyt. De úgy néz ki, mint aki…

— Mint aki elbaltázta az életét — fejezte be helyette Turner, még mindig a kezében tartva a szendvicsét. — Leragadt. Azt gondolom, néhány embernek ugrania kell valamikor, és ha nem ugranak, akkor örökre leragadnak ott, ahol vannak… és Rudy sohasem ugrott.

— Ez olyan, mint az, hogy az apám ki akart küldeni a Maastól? Az is egy ugrás?

— Nem. Az olyan ugrásokat magadnak kell elhatároznod. Képzeld el úgy, hogy valahol vár rád valami jobb dolog… — Turner hirtelen elhallgatott; nevetségesnek érezte magát. Beleharapott a szendvicsbe.

— Maga ezt gondolta?

Turner bólintott, s magában találgatta, vajon igaz volt-e.

— Szóval maga elment, Rudy meg ottmaradt?

— A bátyám ügyes volt. Még most is az, és egy rakás képesítést is szerzett azon a vonalon. Húszéves korában szerzett doktorátust Tulane-ban biotechnológiából, meg egy csomó más tárgyból. De sem a szakmai önéletrajzát, sem egyebet nem küldött sehová. Mindig jöttek hozzánk a toborzók mindenfelől, de ő gúnyolódott velük, heccelte őket… Azt hiszem, úgy gondolta, hogy majd elboldogul egymagában. Mint ahogy azokat a csuklyákat is megcsinálta azokra a kutyákra. Gondolom, rengeteg eredeti találmányt rejteget ott, de… Akárhogyan is, de ott maradt. Üzletelni kezdett, szerelési munkákat végzett a környékbelieknek, és profinak számított a megyében. És aztán az anyánk ágynak esett, és hosszú ideig volt beteg, és én nem voltam mellette…

— Hát hol volt?

A lány kinyitotta a termoszt, a kávé illata betöltötte a kabint.

— Olyan messze, amennyire csak lehettem — felelte Turner, megdöbbenve a hangjából kicsendülő dühön. A lány átnyújtotta neki a forró feketével színültig töltött műanyag bögrét. — És mi a helyzet veled? Azt mondtad, sosem ismerted az anyádat.

— Valóban nem. Kicsi voltam még, amikor elváltak. Anyám nem jön vissza, ameddig apám nem egyezik bele, hogy beszálljon valami tőzsdeügyletbe, így szól a szerződés. Vagy legalábbis apám így mondta.