William Gibson - Számláló Nullára

— Miért hallgatóztál?

— Mert ez a munkám. Felküldtem egy nőt az övével szemközti toronyba, a huszonegyedik emeletre, egy parabolikus mikrofonnal. A lakás telefonja süket volt, különben azt használhattuk volna. A nő felment, feltört egy üres lakást a torony nyugati oldalán, és épp időben célzott oda a mikrofonnal, hogy hallja, amint maga azt mondja: „Ne csináld ezt velem”. Egyedül volt?

— Igen.

— Ő meg halott?

— Igen.

— Akkor miért mondta ezt?

— Nem tudom.

— Mit érzett, ki csinál magával valamit?

— Nem tudom. Talán Alain.

— Mit csinált?

— Holtan hevert? Bajt kevert? Mondd meg, ha tudod!

— Nehéz egy nő maga.

— Engedj kiszállni!

— Elviszem magát a barátnője lakására…

— Állítsd meg a kocsit!

— Elviszem magát a…

— Gyalog megyek.

Az alacsony, ezüstszínű kocsi a járdaszegély mellett siklott.

— Felhívom magát, a…

— Jó éjt!

— Biztos benne, hogy nem kívánkozik valamelyik üdülőhelyre? — kérdezte Mr. Paleologos. Fehér panamazakójában vékonynak és elegánsnak hatott, akár egy imádkozó sáska. Haját, mely szintén fehér volt, különös gonddal fésülte hátra homlokából. — Kevesebbe kerülne, és egy jó üzlet már fél boldogság. Magácska nagyon csinos kislány…

— Tessék? — kérdezte Marly, visszaterelve utcára kalandozó figyelmét az esőtől csíkozott üvegen túlról. — Mi vagyok?

A férfi nehézkesen, lelkesedve, furcsán hajlítva beszélte a franciát.

— Egy nagyon csinos kislány — mosolygott mesterkélten. — Nem töltené szívesebben a szabadságát egy mediterrán halmazon? Olyan korúakkal, mint magácska? Magácska zsidó?

— Hogy tetszik mondani?

— Hogy zsidó-e magácska…

— Nem.

— Kár — sajnálkozott a férfi. — Olyan arccsontjai vannak, mint bizonyos elegáns fiatal zsidó nőknek… Fantasztikus árkedvezménnyel tudnék kínálni tizenöt napot az ősi Jeruzsálemen. Csodaszép környezet azért az árért, amiben bennefoglaltatik az űrruhakölcsönzés, napi háromszori étkezés, és közvetlen űrsikló a JAL-gyűrűről.

— Űrruhakölcsönzés?

— Az ősi Jeruzsálemen a légkört még nem mindenütt alakították ki — közölte Mr Paleologos, s egy kupac rózsaszínű másolópapírt tologatott íróasztala egyik feléről a másikra. Apró irodafülkéjének falait Poros és Macao hologram-látképei díszítették. Marly azért választotta az ő ügynökségét, mert lerítt róla a bizonytalanság, és ide úgy tudott beosonni, hogy nem kellett elhagynia az Andrea lakásához legközelebbi metróállomás kicsiny kereskedelmi központját.

— Nem — felelte. — Nem érdekelnek az üdülőhelyek. Ide akarok menni — koppintott rá a Gauloise-csomag gyűrött kék csomagolópapírján álló írásra.

— Nos — hümmögött Mr. Paleologos —, természetesen ez is lehetséges, de nincs róla szálláslistám. A barátaihoz megy látogatóba?

— Üzleti út — mondta Marly türelmetlenül. — Azonnal el kell indulnom!

— Nagyon helyes, nagyon helyes — mormogta Mr. Paleologos, és az asztala mögötti polcról olcsó küllemű kéziterminált emelt le. — Megkaphatnám a hitelkódját, kérem?

Marly benyúlt fekete bőrtáskájába és egy vastag új yenes köteget húzott elő. Paco táskájából emelte el, amíg a fiú a lakást vizsgálgatta, ahol Alain meghalt. A pénzköteget áttetsző, rugalmas vörös szalag övezte.

— Készpénzben kívánok fizetni.

— Ó, jaj! — szólt Mr. Paleologos, és kinyújtott, rózsaszín ujjhegyével megérintette a legfelső bankjegyet, mintha attól tartana, hogy az egész mindjárt eltűnik. — Világos. Nos, meg kell értenie, hogy általában én nem így bonyolítom le az üzleteimet. De azt hiszem, tehetünk valamit…

— Gyorsan! — sziszegte Marly. — Nagyon gyorsan!

A férfi rátekintett.

— Értem. Elárulná, kérem — s ujjai mozgásba lendültek a kéziterminál felett —, hogy milyen név alatt kíván utazni?

Turner arra ébredt, hogy a csendbe burkolódzó ház körüli, elburjánzott gyümölcsösben, az almafákon dalolnak a madarak. A törött díványon aludt, amit Rudy a konyhában tartott. Vizet vett a kávéhoz: a tetőtartály műanyag csövein pöfögve zubogott keresztül, megtöltve a kannát; Turner a propánégős tűzhelyre tette a kannát, és kisétált a tornácra.

Rudy nyolc járgánya már ott sorakozott a kavicsos udvaron, harmattal borítva. Az egyik őrkutya beügetett a kapun, mikor Turner lejött a lépcsőn; fekete csuklyája lágyan kattogott a reggeli csendben. Megállt, nyálát csorgatta, és ide-oda csóválta a fejét, aztán átevickélt a kavicson és szem elől veszett a tornác sarka mögött.

Turner megállt egy fakóbarna Suzuki dzsip motorháza mellett. Hidrogéncellás, átalakított modell volt, Rudy valószínűleg maga csinálta. Négykerék-meghajtású, jókora kerekekkel, terepjáró-kampókkal, amikre rászáradt a rárakódott folyóiszap. Kicsi, lassú, megbízható, de az úton nem sok hasznát lehet venni…

Ellépett két, rozsdapettyes Honda szedán előtt; egyformák voltak, mindkettő azonos évjáratú és típusú. Rudy az egyikről rakhatott át alkatrészeket a másikra; egyik sem indulna el. Turner szórakozottan elvigyorodott, amikor meglátta a makulátlanul fényes-barnára dukkózott, 1949-es Chevrolet mikrobuszt. Eszébe jutott, hogyan hurcolta haza Rudy Arkansasból a rozsdás kocsiszekrényt, egy bérelt, platós teherkocsin. A jármű még mindig benzinnel ment, s motorterének belső részei ugyanolyan tisztán ragyogtak, akár a kézzel fényesre dörgölt, csokoládészínű re lakkozott lökhárítói.

Aztán volt ott egy félig összerakott, légpárnás Dornier gép, szürke műanyagponyvák alatt, meg egy darázsforma, fekete Suzuki versenymotor, házilag barkácsolt tréleren. Turner futólag eltűnődött rajta, vajon mennyi ideje indult Rudy utoljára egy tisztességes versenyen. A motor trélerének szomszédságában, egy másik ponyva alatt régi hójáró lapult. És aztán ott volt a háborúból megmaradt, mocskos, szürke légpárnás. Tömzsi, ék alakú, acélpáncélos teste a turbinában használt kerozintól bűzlött, hálóval megerősített légzsákja löttyedten terült szét a kavicson. Ablakai inkább csak vastag, ütésálló műanyaggal fedett rések voltak. A jármű faltörő ütközőire ohiói lemezeket szegecseltek. Most is használnak ilyesmit.

— Tudom, mire gondol — szólalt meg Sally, és Turner megfordult. A nő a tornác korlátjánál állt, kezében a gőzölgő kávéskannával. — Rudy azt mondja, hogy ha valami felett nem tud átjutni, akkor keresztülmegy rajta.

— Gyors gép? — tapintotta meg Turner a légpárnás oldallemezét.

— Persze, de ha egy órát mész vele, eldobhatod a gerincedet.

— És mit szól hozzá a törvény?

— Hát nem mondhatnám, hogy különösebben rajonganak érte, de útvonalengedélye van. Olyan szabályról nem tudok, ami a páncélzatot tiltaná.

— Angie már jobban van — mondta Sally, ahogy Turnerrel a nyomában belépett a konyhába. — Ugye, drágám?

Mitchell lánya felemelte tekintetét a konyhaasztalról. Monoklijai lelohadtak, akárcsak Turneréi, mindössze vastag, halvány vesszők maradtak utánuk, mint odafestett, kékesfekete könnycseppek.

— Az én barátom itt orvos — szólította meg Turner. — Megvizsgált, mialatt nem voltál magadnál. Azt mondja, már egész jól vagy.

— Ő a maga bátyja. És nem orvos.

— Bocs, Turner — szólt oda Sally a tűzhely mellől —, de én eléggé őszinte szoktam lenni.