William Gibson - Számláló Nullára

— A fene essen beléd! Alain! Alain!

Az ajtóba épített kémlelőüveg vaksi halszeme üresen, semmitmondóan nézett vissza Marlyra. A folyosón kóvályító bűz terjengett: szintetikus fedőanyag és illatosítóval elnyomott konyhaszag keveréke.

Végül megragadta a kilincset, és lenyomta. A hitvány réz zsíros tapintású volt és hideg; a pénzzel teli táska hirtelen súlyosnak tűnt, szíja belevágott a vállába… Az ajtó könnyedén kitárult. Rövid, narancsszínű szőnyeget pillantott meg, rajta szabálytalan, négyszögletes, lazacvörös foltokkal. A rárakódott évtizedes koszrétegbe a lakók és látogatóik ezrei jól látható ösvényt tapostak…

— Alain?

Fekete francia cigaretták szinte otthonos illata…

És megtalálta a férfit. A szobában ugyanaz a nedves, ezüstös fény derengett, az ablak négyszögén túl a többi jellegtelen toronyház tört a sápadt, esős égbolt felé. Alain ott hevert összegörbedve, mint egy gyerek, a förtelmes narancssárga szőnyegre bukva. Gerince kérdőjellé görbült palackzöld velúrzakójának szűk háta alatt; bal keze széttárt ujjakkal a fülére tapadt, körme alatt halványkék elszíneződés sötétlett.

Marly letérdelt, és megtapintotta a nyakát. Tudta. Az ablak mögött csak csorgott, csorgott az eső, szakadatlanul. Lábát szétvetve felemelte a férfi fejét, s ringatta; az állatias fájdalom betöltötte a szoba csupasz terét… Aztán egyszerre csak valami éles dolgot érzett a tenyere alatt: egy rozsdamentes, nagyon finom, nagyon merev drótszál végét, ami a férfi füléből meredt elő, kihűlt ujjai között.

Ocsmány, ocsmány; mennyire ocsmány módja a halálnak!

A dühtől Marly felpattant, keze karommá görbült. Nekilátott átkutatni a szobát, ahol Alain meghalt. Semmi sem utal rá benne, csak a rongyos aktatáskája. Kinyitva Marly két spirál jegyzettömböt talált, tiszta és vadonatúj lapokkal, aztán egy olvasatlan, de felettébb divatos regényt, egy skatulya gyufát, és egy félig üres, kék Gauloise-os dobozt. A Brownstól való, bőrkötésű napló eltűnt. Végigtapogatta a férfi zakóját, ujjaival benyúlt a zsebekbe is, de sehol sem lelte.

Nem, gondolta magában, amúgy sem írtad volna oda, ugye? De sose tudtál megjegyezni egyetlen számot vagy nevet sem, nem igaz? Ismét körbepillantott a szobában, s furcsa higgadtság szállta meg. Muszáj volt leírnod a dolgokat, de titkolódzó voltál, és nem bíztál az én kis Browns-féle könyvecskémben, de nem ám! Ha randiztál egy lánnyal, rendesen egy gyufaskatulyára vagy valami fecnire írtad fel a számát, és meg is feledkeztél róla, aztán hetekkel később megtaláltam és rendbe tettem a dolgaidat…

Átment a kicsiny hálószobába. A berendezése egy élénkpiros, összecsukható székből és egy ágyként szolgáló, olcsó, sárga habszivacs matracból állt. A matracon menstruációs vér pillangómintája éktelenkedett. Marly megemelte, de nem volt alatta semmi.

— Megijeszthettek — szólalt meg, s hangjában olyan szenvedély remegett, amelyet meg sosem próbált megérteni. Kezét, amely most hidegebb volt, mint Alainé, végigfuttatta az arannyal csíkozott piros tapétán; meglazult szegély, rejtekhely után kutatott.

— Te szegény, ostoba marha! Te szegény, ostoba, halott marha…

Sehol semmi. Visszatért a nappaliba, és valahogy furcsállotta, hogy a holttest nem mozdult meg. Alain-tól azt várta volna, hogy felpattan, hellózva és pár centi kamu drótot lengetve. Lehúzta a férfi cipőit. Megértek már a talpalásra és a sarkalásra. Marly beléjük kukkantott, s megtapogatta a bélést. Semmi.

— Ne csináld ezt velem…

Újra visszament a hálószobába, majd a szűk mellékhelyiségbe. Félresöpörte a rendetlen kupacba hányt, olcsó fehér műanyag vállfákat, s a vegytisztító petyhüdt műanyagtakaróját. Aztán áthurcolta a foltos matracot, és ráállt; sarkai belesüppedtek a habszivacsba. Kezével végigmatatott a falemez polcon, és a távolabbi sarokban megtalálta a kicsi, keménypapírból hajtogatott, kék csomagot. Miközben megállapította, hogy oly gondosan kilakkozott körmei teljesen letöredeztek, kihajtogatta a papírt, és megpillantotta a számot, amit Alain zöld filctollal firkantott fel rá. Egy üres Gauloise-os doboz volt.

Kopogtak.

Aztán Paco hangja hallatszott:

— Marly? Hello? Mi történt?

Marly a farmere övrészébe gyömöszölte a számot, és megfordulva Paco nyugodt, komoly szemébe nézett.

— Alain — mondta. — Halott.

Bobby akkor látta utoljára Lucast, a Madison Avenue egyik nagy, régi áruháza előtt. Azután már csak ez az emlékkép maradt róla: a fekete, jól vasalt öltönyt viselő, nagydarab fekete férfi, ahogy épp beszállni készül hosszú fekete kocsijába; egyik lágy fényű fekete cipője már Ahmed belsejének buja szőnyegére hág, a másik még a járdaszegély omlatag betonján nyugszik.

Jackie odaállt Bobby mellé. Arcát beárnyékolta aranyholmikkal teleaggatott filckalapjának széles karimája; nyakát hátul megkötött, narancsszínű selyem fejkendő takarta.

— Mostantól te viseled gondját a mi fiatal barátunknak — mondta Lucas, botja gombjával a nőre mutatva. — A mi grófunknak megvannak a maga ellenségei.

— Kinek nincsenek? — kérdezte Jackie.

— Én majd vigyázok magamra — mondta Bobby, felháborodva arra a gondolatra, hogy Jackie erre alkalmasabbnak látszik; de ugyanakkor tudta, hogy a nő szinte biztosan alkalmasabb is.

— Hát persze, hogy vigyázol — fordult feléje Lucas, s a gomb Bobby szeme elé lendült. — A Sprawl városa cseles hely, barátom. A dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak.

Állításának illusztrálására Lucas igazított valamit a boton, s a markolat alatti hosszú rézpeckek egy pillanatra finoman széttárultak, mint egy esernyő bordái; mindegyik borotvaélesen és tűhegyesen csillogott. Aztán visszasimultak a helyükre, és Ahmed széles ajtaja páncéllemez-szerű dobbanással bezárult.

Jackie felnevetett.

— Lássad-e! Lucas még mindig magával hordja ezt a gyilokbotot. Hiába nagymenő jogtanácsos, az utca rajtahagyta a bélyegét. Azt hiszem, ez nem is baj…

— Jogtanácsos?

A nő ránézett.

— Ne is törődj vele, édes! Csak gyere velem, csináld azt, amit mondok, és semmi bajod se lesz.

Ahmed beleolvadt a gyér forgalomba; egy riksasofőr hasztalanul tülkölt kézi dudájával a távolodó réz lökhárító után.

Aztán egy ápolt, aranygyűrűs kéz nehezedett Bobby vállára, s a nő átsietett vele a járdán, elhaladtak néhány összebújva alvó, rongyokba bugyolált átutazó mellett, és bevették magukat a Hipercsarnok lassan ébredező világába.

Tizennégy szint, mondta Jackie, és Bobby füttyentett.

— Mind olyan, mint ez?

A nő bólintott, és egy kanálnyi barna kristálycukrot szórt a kávéspoharának tetején úszó barnás habba. Kacskaringós, öntöttvas székeken ültek, egy kis fülke márványpultjánál. A pult mögött Bobbyval egykorú lány serénykedett; festékkel bemosott és belakkozott haja hátuszonyra emlékeztetett. Szorgosan húzogatta a kallantyúkat és emeltyűket egy jókora, régi masinán, ami tele volt réztartályokkal és gőzkúpokkal és égőfejekkel és kiterjesztett szárnyú krómsasokkal. A pult eredetileg valami más volt; Bobby látta, hogy a végét egy hosszú, görbe vonal mentén lecsapták, hogy beférjen a két zöldre festett acéloszlop közé.

— Tetszik, mi? — A nő egy régimódi szóróüvegből fahéjat hintett a habra. — Olyan messze van ez Barrytowntól, mint te voltál, bizonyos értelemben.