William Gibson - Számláló Nullára

— Nem — felelte Marly, és megborzongott. — De úgy érzem, majdnem…

És hazafelé menet, dacára Andrea csacsogásának és melegségének, a kirakatok egytől egyig dobozokká változtak, olyan szerkesztett alkotásokká, mint Joseph Cornell vagy a Virektől keresett titokzatos dobozkészítő művei. S a könyvek és a szőrmék és az olasz pamutáruk névtelen vágyat formáló alakzatba rendeződtek.

És aztán újra felébredt. Felemelte arcát Andrea kanapéjáról, s a piros takarót összehúzta a válla körül. Kávéillat lengedezett; Andrea a szomszéd szobában öltözködött, s valami tokiói popdalt dudorászott hozzá, s odakint szürke reggelt köszöntött a párizsi eső.

— Nem — mondta Pacónak Marly —, magam megyek. Így szeretném.

— Nagy összegű pénzről van szó — mondta Paco, lepillantva a kávéház közöttük álló asztalkájára, amin az olasz táska pihent. — Ez veszélyes, nem érti?

— Senki sem fogja tudni, mit viszek, nem igaz? Csak Alain. Alain és a barátaid. És nem azt mondtam, hogy egyedül akarok menni, csak éppen nem vágyom társaságra.

— Talán rosszul csináltam valamit? — Paco szája sarkában megjelentek a komoly, mély ráncok. — Felbosszantottam?

— Csak azt akartam mondani, hogy magamban szeretnék lenni. Te és a többiek, akárkik is legyenek, nyugodtan követhettek és figyelhettek. Ha netán szem elől vesztenél, amit nemigen hiszek, akkor is biztosan odatalálsz.

— Ez igaz — felelte a fiú. — De az, hogy maga jó pár millió új yennel mászkál egyedül Párizsban… — Vállat vont.

— És ha elveszíteném? Senor egyáltalán elkönyvelné a veszteséget? Vagy rögtön teremne egy másik táska, újabb négymillióval? — Marly a táska vállszíja után nyúlt és felállt.

— Természetesen kapna egy újabb táskát — közölte Paco. — Noha részünkről némi utánjárást igényel, hogy ennyi készpénzt összeszedjünk. És a Senor nem „könyvelné el” a veszteséget abban az értelemben, ahogy maga mondta; engem megbüntetne, amiért értelmetlenül vesztegettem el egy kisebb összeget. A nagyon gazdag emberek közös vonása, hogy ügyelnek a pénzükre; majd meglátja.

— Mindazonáltal magam megyek. Nem egyedül, de hagyjatok magamra a gondolataimmal!

— A megérzéseivel?

— Pontosan.

Ha követték, ahogy Marly ezt biztosra vette, akkor most is, mint mindig, láthatatlanok maradtak. Egyébként az is biztos, hogy Alain-t sem hagyják ki a megfigyelésből. A címet, amit reggel bediktált neki, azok már javában kémlelhetik, akár ott van Alain, akár nincs.

Ma új erőt érzett magában. Sikerült felülkerekednie Pacón. Tán azért, mert előző éjszaka feltámadt benne a gyanú, hogy Paco, a maga humorával, férfiasságával és megnyerő művészettagadásával esetleg ott várja majd valahol. Marlynak eszébe jutottak Virek szavai, miszerint többet tudnak az életéről, mint saját maga. S akkor mi a legkönnyebb mód, ami által besatírozható a Marly Kruskova életének rácsán még üresen maradt néhány mező? Paco Estevez. A tökéletes idegen. Túlontúl tökéletes. A mozgólépcső a metró mélye felé siklott vele, s ő rámosolygott a kék falakon tükröződő képmására. Elégedett volt sötét frizurájával, és reggel vett fekete Porsche szemüvege divatosan puritán titánkeretével.

Az ajkaim se rosszak, gondolta, sőt egyáltalán nem rosszak!

A felfelé tartó mozgólépcsőről fehér inges, fekete bőrdzsekis, vékony fiú mosolygott vissza rá. Hóna alatt hatalmas fekete irattáskát cipelt.

Párizsban vagyok, gondolta Marly. Nagyon hosszú idő után most először derült fel azon, hogy egyedül van. És ma odaadok az én gusztustalan bolonddá lett régi szeretőmnek négymillió új yent, és cserébe kapok tőle valamit. Egy nevet, vagy egy címet, esetleg egy telefonszámot…

Első osztályra szóló jegyet vett; az ilyen kocsikban kisebb a tömeg, és elütheti az időt azzal, hogy megpróbál rájönni, melyik utastársa tartozik Virekhez.

Az Alaintől kapott cím egy komor északi külvárosban volt, az egyik betontoronyban, amely huszadmagával emelkedett ki a múlt század közepéről ittfelejtett, spekulációs telek betonsíkjából. A kitartóan szakadó eső amolyan összeesküvés-hangulatot kölcsönzött az egész napnak, s végiggyöngyözött az elegáns gumitáskán, amiben az Alain-re váró vagyon lapult. Milyen különös érzés ezen a borzasztó környéken milliókkal a hóna alatt csatangolni, hogy megjutalmazhassa gonoszul hűtlen kedvesét ezzel a sok köteg új yennel!

Megnyomta a lakás számával ellátott kaputelefon-gombot, de a zümmögésre nem érkezett válasz. A mocskos táblaüvegen túl teljesen csupasz, sötétes hall derengett. Olyan hely volt, ahol az ember belépéskor felkattintja a világítást, és az magától kikapcsol, mindig a lift érkezése előtt; s az ember aztán csak várhat a pállott levegőt megülő fertőtlenítőszagban. Marly ismét csengetett.

— Alain?

Semmi válasz.

Marly megpróbálkozott az ajtóval. Nem volt zárva. A hallban senkit nem látott, csak egy elhagyatott videokamera bámult rá porréteggel fedett, halott szemével. A kinti betonsivatagról nedves délutáni fény szűrődött be. A barna kőlapokon csattogó csizmasarkokkal Marly a liftekhez sietett, és megnyomta a 21-es gombot. Üregesen visszhangzó, tompa csattanás hallatszott, amit fémes morgás követett; aztán az egyik lift megindult lefelé. Az aknaajtók feletti műanyag kijelző továbbra is sötét maradt. A fülke fáradt szisszenéssel érkezett meg, magas hangú sivítása is elhalt.

— Cher Alain, te aztán szépen lecsúsztál! Ez a hely szemétdomb a javából!

A félrecsusszanó ajtó a fülke feltáruló sötétjére nyílt. Marly beletúrt az olasz táskába, s az alján lapuló brüsszeli retiküljében kezdett kotorászni. Végül megtalálta azt a kis zseblámpát, amit a Párizsban töltött első hetek óta magával hordott; lapos, zöld bádogburkolatának elején a Pile Wonder oroszlánfejes védjegye domborodott. Most előhúzta; a párizsi lifteknél sosem lehet tudni, mi vár az emberre odabent: egy rabló, esetleg egy kupac még gőzölgő kutyaszar…

És a gyenge fénysugár olajosan csillogó, ezüstszínű kábelekre vetült, amelyek lágyan lengtek a tátongó aknában. Marly jobb csizmájának orra már pár centire túlnyúlt a talpa alatti kőlap összekarcolt peremén. Keze gépiesen lefelé lendítette a fénykévét, és iszonyodva pillantotta meg a fülke poros, szeméttel teleszórt tetejét, két emelettel lejjebb. A néhány másodperc alatt, amíg zseblámpája fénye a liftfülkén reszketett, Marly hihetetlen sok részletet látott meg. A bágyadt fényfolt mintha apró tengeralattjáróként bukott volna alá holmi tengermélyi hegyvonulat szirtjei közé, úgy siklott végig az évszázadok óta háborítatlanul halmozódó üledékfoltokon. Régesrégi pernye bolyhos medre látszott, benne kiszikkadt, szürkés, használt óvszer hevert, körülötte cinklemez-forgácsok ragyogó szemei kacsintottak felfelé, kicsit odébb egy inzulinos fecskendő törékeny, szürke hengere, a fehér dugattyúval együtt… Marly úgy szorította az ajtó szélét, hogy belesajdultak az ízületei. Nagyon lassan hátrahelyezte a testsúlyát, eltávolodva az aknától. Még egyet lépett hátra, és lekattintotta a lámpáját.

— Te rohadt! — szakadt fel belőle a rémület. — ó, Jézusom!

A lépcsőház ajtajához ment, ismét felkattintotta a kis zseblámpát, és megindult felfelé. Nyolc emelettel feljebb már lemállott róla az ólmos zsibbadtság, és reszketett; lecsorgó könnyei tönkretették a sminkjét.

Újra dörömbölni kezdett az ajtón. Préselt lemezből volt, rémes rózsafautánzat lapokkal fedve; a kőnyomatú szemcsék alig látszottak a hosszú folyosón pislákoló egyetlen biofluoreszcens csík fényénél.