William Gibson - Számláló Nullára

A cigaretta parazsa átívelt a korlát felett, és az udvart borító kavicsszőnyegre hullott.

— Az ivás volt az oka?

— Az is, meg amiket összefőzött magának a laborban. Tudja, ez a pasi szinte mindenhez hozzá tud szagolni egy keveset. Megyeszerte vannak még barátai. Hallottam őket a régi történetekről beszélgetni, amikor maga meg ő még kölykök voltak, s maga még nem ment el.

— Neki is el kellett volna mennie.

— Gyűlöli a várost — mondta a nő. — Azt szokta mondani, hogy eljön az ide magától is, tehát minek mennénk oda?

— Én azért mentem el, mert itt semmi sem történt. Rudy mindig le tudta magát kötni. Ahogy elnézem, most is.

— Jobb lett volna, ha kapcsolatban maradtak volna egymással. Szerette volna, ha itt van, amikor haldoklott az anyjuk.

— Akkor Berlinben voltam, és nem hagyhattam ott, amit csináltam.

— Elhiszem. Én sem voltam itt. Én csak később jöttem. Az jó nyár volt. Rudy meg egy csomó vidéki fiú egyszerűen bejött abba a koszlott memphisi klubba, és kihúzott onnét. Másnap már itt voltam, és nemigen tudtam, valójában miért. Csak azt tudtam, hogy aranyos volt akkoriban, és jópofa, és hozzájuttatott a lehetőséghez, hogy lecsillapodjam. Még főzni is tanított — nevetett fel a nő. — Tetszett is a dolog, leszámítva azokat az istenverte tyúkokat ott hátul… — Felkelt és nyújtózkodott; az öreg szék megreccsent, s Turner ráébredt a nő hosszú, napbarnította lábára, s az illatára, amely körüllengte. A nyár heve sütött belőle.

A nő a vállára tette a kezét. Turner szeme egy vonalba került a nő hasának barna csíkjával, az alacsonyan hordott sort dereka felett, s a lágy árnyéknak látszó köldökével. S ahogy eszébe jutott Allison a fehér, üreges szobában, Turner szerette volna odaszorítani az arcát, hogy érezze az egészet… Úgy tetszett, a nő könnyedén meginog, de Turner nem volt biztos a dolgában.

— Turner — szólalt meg a nő —, néha olyan itt vele lenni, mintha egyedül lennék…

Erre Turner is felállt. Az öreg hinta lánca megcsörrent a tornác tetejének eresztékeibe tekert gyűrűscsavaroknál, amiket az apja negyven évvel ezelőtt húzhatott meg. S aztán megcsókolta a nő szétnyíló száját, megrészegülve a beszélgetéstől, a szentjánosbogaraktól, és az emlékek tudatalatti rugóitól. És ahogy tenyere felsiklott a nő meztelen hátán, a fehér póló alatt, Turner úgy érezte, hogy az életében szereplő emberek nem események láncolatára fűzött gyöngyszemekként követik egymást, hanem mindahányan egyetlen halmazt alkotnak; tehát ugyanolyan jól ismeri ezt a nőt, mint ahogy Rudyt vagy Allisont vagy Conroyt, vagy akár a gyereket. Mitchell lányát.

— Hé — suttogta a nő, kiszabadítva a száját. — Most már menjünk fel…

Alain ötkor hívta fel, és Marly megnyugtatta, hogy az általa kívánt összeg hozzáférhető; közben igyekezett leküzdeni a férfi kapzsisága miatt rátörő rosszullétet. A címet gondosan leírta egy kártya hátoldalára, amit még Picard íróasztaláról csent el a Roberts Galériában. Andrea tíz perccel később jött haza a munkából, és Marly örült, hogy barátnője nem volt tanúja Alain telefonhívásának.

Nézte, ahogy Andrea kitámasztja a konyhaablakot a hatodik kiadású, kék fedelű Rövidített Oxfordi Angol Szótár szamárfüles második kötetével. Andrea egy furnérpolcot ékelt a kőpárkányra, ami épp elég széles volt, hogy elférjen rajta a kis hibacsi-serpenyő, amit a mosogató alatt szokott tartani; aztán néhány fekete faszén-kockát rendezett csinosan a rácsra.

— Ma beszéltem valakivel a munkáltatódról — csevegett Andrea, miközben a furnérlemezre helyezte a hibacsit, és tűzhely szikrapisztolyával fellobbantotta a zöldes gyújtókenőcsöt.

— Bent járt az akadémikusunk Nizzából. Zavarba jött, amikor megtudta, hogy pont Josef Virek érdekel, de vén, kanos kecske lévén, örömmel leállt velem beszélgetni.

Marly odaállt melléje, és a széndarabokat nyaldosó, alig látható lángnyelveket figyelte.

— Állandóan előrángatta a Tessier-Ashpoolokat — folytatta Andrea —, meg Hughes-t. Hughes amerikai volt, és a XX. század vége felé élt. Ő is szerepel a könyvben, mint afféle elő-Virek. Nem is tudtam, hogy a Tessier-Ashpoolok széthullóban voltak…

Andrea visszament a pulthoz, és kicsomagolta a hat hatalmas garnélarákot.

— Ők azok a francia-ausztrálok? Valami dereng egy dokumentumfilmből, azt hiszem. Nem az övék valamelyik nagy üdülőhely?

— Szabadpart. De a professzorom azt mondja, hogy már eladták. Úgy látszik, hogy az öreg Ashpool egyik lányának sikerült személyes ellenőrzése alá vonnia a teljes üzleti egységet, aztán egyre hóbortosabbá vált, és a klán befolyása semmivé foszlott. Mindez az elmúlt hét év alatt történt.

— Nem értem, mi köze mindennek Virekhez — mondta Marly, s nézte, ahogy Andrea a rákokat egy-egy hosszú bambusznyársra tűzi.

— Én ugyanúgy nem értettem, mint te. A prof amellett kardoskodik, hogy Virek és a Tessier-Ashpoolok egyaránt döbbenetes anakronizmusok. Szerinte a megfigyelésük által közelebb kerülhetünk a vállalati fejlődés megértéséhez. Mindenesetre eléggé megbízik a vezető szerkesztőinkben…

— De mit mondott Virekről?

— Azt, hogy Virek tébolya más alakban jelenik meg.

— Tébolya?

— Tulajdonképpen óvakodott így nevezni. De Hughes nyilvánvalóan sültbolond volt, az öreg Ashpool szintén, a lánya meg végképp dilis. A prof azt mondta, hogy az evolúciós nyomások rákényszerítik Vireket arra, hogy valahogy „ugorjon”. „Ugorjon”, így mondta.

— Evolúciós nyomások?

— Igen — felelte Andrea, és a hibacsihoz vitte a nyársra húzott rákokat. — A prof úgy beszél a vállalatokról, mintha valamiféle állatok lennének.

Vacsora után sétára indultak. Marly időnként megfeszítette érzékeit, hogy felfedezze Virek felügyeletének elképzelt gépezetét, de Andrea betöltötte az estét szokásos melegségével és józanságával, s Marly hálás volt neki, hogy sétájuk idejére a város visszavedlett egyszerű és egyértelmű mivoltába. Mert Virek világában ugyan mi lehetne egyszerű? Marlynak eszébe jutott a Duperey Galéria rézkilincse, s hogy milyen leírhatatlan módon tekergett az ujjai között, ahogy elragadta őt Virek modellált Parque Güell-jébe. Vajon Virek örökké ott volt Gaudi parkjában, morfondírozott Marly, a soha véget nem érő délutánon? Senor gazdag. Senor a megtestesülés minden eszközét birtokolja. Marly megborzongott a langyos esti levegőben, és közelebb húzódott Andreához.

Egy szimstim környezetben mindig ott lappangott annak a baljós, fenyegető sejtése, hogy bármilyen környezet valószínűtlenné válhat; akár azok a kirakatok is csak káprázatok lehetnek, amelyek előtt Andreával most elhaladt. Valaki egyszer azt mondta, hogy a tükrök alapjában véve veszedelmesek; Marly úgy vélte, a szimstim-modellek sokkal inkább azok.

Andrea megállt egy bódénál, megvegye az Elle legfrissebb számát, és mellé egy csomaggal kedvenc angol cigarettájából. Marly a járdán álldogált, magányos szigetként a gyalogosok folyamában; diákok, üzletemberek és turisták arcai suhantak el mellette. Feltette, hogy köztük evickélnek Virek gépezetének Pacóval összekötött alkatrészei is. A mandulaszemű, könnyed komolyságú Pacóval, akinek puplininge alatt csak úgy táncolnak az izmai. Pacóval, aki egész életében a Senornak dolgozott…

— Mi a baj? Úgy festesz, mint aki épp lenyelt valami szörnyűt — lépett mellé Andrea, és lehántotta a celofánt a húsz Silk Cutot rejtő dobozról.