William Gibson - Számláló Nullára

Mikor felébredt, négykézláb előremászott a harmattól súlyos, alacsony ágak között. Végül egy tisztásra ért, előrebukott, és hanyattgurult, megadón széttárt karokkal. Magasan felette valami kicsi szürkeség rugaszkodott el egy ágról, elkapott egy másikat, egy pillanatig ott lengedezett, majd elmászva eltűnt Turner szeme elől.

Feküdj nyugton, szólt hozzá egy hang évek távolából. Csak terülj el és ernyeszd el magad; nagyon hamar el is felejtkeznek rólad, ottfelejtenek a szürke, hajnali harmatban. Élelemért mennek, táplálkozni és játszani, és az agyuk nem sokáig képes két üzenettel megbirkózni…

Turner hanyatt feküdt, a bátyja mellett, mellén a nylon-agyú Winchesterrel, amely új réz és fegyverolaj szagát árasztotta; hajában megült tábortüzük füstje. És a bátyjának mindig igaza volt a mókusokkal kapcsolatban. A mókusok eljöttek. Megfeledkeztek a halál foltozott bársonyba és kék acélba írt, világosan látható jeléről. Csak jöttek, versenyt futottak az ágakon, meg-megállva beleszimatoltak a reggeli levegőbe — aztán Turner .22-ese szárazon dörrent, s egy szürke test összecsuklott és lebukfencezett. A többiek szétrebbentek, eltűntek, és Turner átadta a puskát a bátyjának. Aztán csak vártak; várták, hogy a mókusok ismét megfeledkezzenek róluk.

— Olyanok vagytok, mint én — mondta Turner a mókusoknak, felriadva álmából. Az egyik mókus hirtelen felegyenesedett egy vastag ágon, és egyenesen ránézett.

— Én is mindig visszatérek…

A mókus elugrált.

— Akkor is csak visszatértem, amikor elfutottam a hollandustól. Akkor is, amikor Mexikóba repültem. Akkor is visszafelé igyekeztem, amikor megöltem Lynch-t.

Hosszú ideig hevert még ott, a mókusokat figyelve, miközben az erdő felébredt, s a reggel megmelegedett körülötte. Bereppent egy varjú, bedőlt és lefékezett; szétmeresztett tollai olyanok voltak, akár a rugóra járó ujjak. Azt jött megnézni, hogy Turner halott-e.

Turner felderült, elvigyorodott, ahogy a varjú odábbállt.

Nem. Még nem az.

Visszakúszott a buja bokrok alatt. A lány már felült a pilótafülkében. Bő, fehér pólót viselt, amit keresztbevágott a MAAS-NEOTEK embléma. A trikó mellét friss vérrombuszok pettyezték; a lánynak megint vérzett az orra. Fényes kék szemei zavartan rebbentek ide-oda; körülöttük sárgásfekete monokli, mintha csak valami egzotikus smink lenne.

Fiatal, eszmélt rá Turner, nagyon fiatal.

— Te Mitchell lánya vagy — szólította meg, s a biosoft-dossziéból a lány neve is beugrott -; Angela.

— Angie — javította ki a lány gépiesen. — És maga kicsoda? Vérzik az orrom — tartotta fel véres csomóba gyűrt zsebkendőjét.

— Turner. Az apádra számítottam.

Turnernek hirtelen eszébe jutott a fegyver; a lány másik kezét eltakarta a pilótafülke pereme.

— Tudod, hogy hol van az apád?

— A fennsíkon. Úgy gondolta, megbeszélheti velük a dolgot; megmagyarázhatja. Mert szükségük van rá.

— Kikkel beszélheti meg? — Turner egy lépést tett előre.

— A Maas-szal. Az Igazgatótanáccsal. Nem engedhetik meg maguknak, hogy bántsák. Ugye nem?

— Miért akarnák bántani? — lépett még egyet Turner.

A lány az orrát nyomkodta a vörös zsebkendővel.

— Amiért kiküldött engem. Meg azért, mert apám tudta, hogy engem bántani fognak, talán meg is ölnek. Az álmok miatt.

— Az álmok miatt?

— Maga azt hiszi, hogy bántani fogják?

— Nem, nem, nem tesznek ilyet. Most felmászom oda. Oké?

A lány bólintott. Turnernek ki kellett tapogatnia a törzsbe süllyesztett, üreges kapaszkodókat; az álcabevonat leveleknek, zuzmóknak és gallyaknak mutatta őket… Aztán feljutott a lány magasságába, és megpillantotta a fegyvert a lány szandálba bújt lába mellett.

— De hát nem ő maga akart kijönni? Én őt vártam, az apádat…

— Nem. Mi sosem terveztünk ilyet. Csak az az egy gépünk volt. Nem mondta el magának? — A lány reszketni kezdett. — Semmit sem mondott?

— Mondott épp eleget — felelte Turner, s kezét a lány vállára tette. — Apád épp eleget mondott nekünk. Minden rendben lesz…

Átlendült a peremen, lehajolt, félretolta a Smith Wessont a lány lábától, és kezébe akadt az összekötő kábel. Kezét továbbra is a lányon tartva felemelte, és becsatlakoztatta a füle mögé.

— Add meg a törlési eljárást mindarra, amit az elmúlt negyvennyolc órában rögzítettél! — utasította a gépet. — Ki akarom dobni a Mexikóvárosba vezető útvonaltervet, a te utadat a parttól, mindent…

— Mexikóvárosba irányuló útvonal nem került beprogramozásra — közölte a hang, illetve annak közvetlen hallóidegi bemenete.

Turner a lányra meredt, és megdörzsölte az állát.

— Akkor hová indultunk?

— Bogotába. — A vadászgép kiírta annak a helynek a koordinátáit, ahol le kellett volna szállniuk.

A lány Turnerre pislogott, szemhéja ugyanolyan feketére volt zúzódva, mint a környező bőr.

— Maga meg kivel beszél?

— A géppel. Megmondta Mitchell, hogy szerinte hová kell menned?

— Japánba…

— Van ismerősöd Bogotában?

— Nincs.

— Anyád hol él?

— Azt hiszem, Berlinben. Nem igazán ismerem…

Turner kitörölte a gép memóriaegységeit, megsemmisítve Conroy programozásából mindazt, amihez hozzáférhetett: a berepülést Kaliforniából, a bázis azonosítási adatait, s az útvonaltervet, amelynek alapján egy kijelölt leszállóhelyre érkeztek volna, Bogota városmagjától háromszáz kilométerre. Elvégre megtalálhatják a gépet… Turner a Maas műholdas felderítő rendszerére gondolt, meg arra, hogy ért-e valamit a lopakodó-menekülő program, amit lefuttatott. Rudynak felajánlhatta volna ugyan a vadászgépet, cserébe a segítségért, de nemigen hitte, hogy Rudy szívesen belekeveredne az ügybe. Bár Turner felbukkanása a farmon Mitchell lányával máris belerántja, nyakig. De más kiút nem volt; csak Rudynál juthat hozzá azokhoz a dolgokhoz, amikre most szüksége van.

Négyórás gyalogút várt rájuk a félig elfeledett ösvények mentén, majd végig az elgazosodott, kétsávos aszfaltút kanyargós szalagján. Turner úgy találta, a fák megváltoztak; aztán belegondolt, milyen sokat nőhettek azóta, hogy évekkel ezelőtt utoljára itt járt. Az út mellett, egymástól szabályos távolságra faoszlopok szedertől és lonctól benőtt csonkjai meredeztek; valaha telefondrótok feszültek közöttük, de a drótokat már hetven éve leszaggatták a réz miatt, a kátrányos oszlopokat meg kivágták és eltüzelték… Az út menti virágos réten méhek dongtak…

— Van ennivaló ott, ahová megyünk? — kérdezte a lány; csoszogva baktatott a viharvert aszfalton, fehér szandáljának talpa felverte a port.

— Persze — biztosította Turner. — Amit csak kívánsz.

— Most leginkább vizet kívánnék — felelte a lány, s kisimította napbarnította arcából sima szálú barna hajának egy odahullott tincsét. Turner észrevette, hogy egyre jobban sántít, és valahányszor a jobb lábával lép, mindig megvonaglik az arca.

— Mi a baja a lábadnak?

— Azt hiszem, a bokámmal történt valami, amikor odavágtam a sárkányt… — A lány elfintorodott, de ment tovább.

— Pihenünk egyet.

— Nem. Oda akarok érni, akárhová…

— Azt mondtam, pihenünk — mondta Turner, és a lányt kézenragadva az út széléhez vezette. A lány grimaszt vágott, de leült a férfi mellé, s jobb lábát óvatosan maga elé nyújtotta.

— Nagy fegyver — jegyezte meg. A zubbonyhoz már túlságosan meleg volt; Turner a csupasz testére szíjazta a válltokot, s fölébe húzta az ujjatlan munkásinget. Be sem gyűrte a végét, így az szabadon verdesett körülötte.