William Gibson - Számláló Nullára

Bobby pislogott, s várakozóan fészkelődött a tábori szék kemény ülőlapján.

— Nem is hallottam róla, mígnem úgy egy évvel később fel nem bukkant egy fickó, egy magaspályás spekuláns, aki lejött a kúton, hogy pihenjen egy csöppet, és volt eladó software-je. Nem volt nagy durranás, de elég érdekes. Azt mondta, a Wigtől való. Nos, az meglehet, hogy a Wig bedilizett, és már jó ideje kiszállt a ringből, de a fasza dolgokat még mindig kiszúrja. Így hát megvettem. Mindez talán tíz éve lehetett, stimmt? És azóta átlag évente előkerülnek olyan fickók, akik azzal hoznak valamit, hogy „A Wig azt mondta, erre te vevő lennél”. És rendszerint vagyok is. A cuccok sosem voltak különleges darabok, de elmentek. És a Wigtől sohasem jött kétszer ugyanaz az ember.

— És a cuccok csak software-ből álltak, Finn? — kérdezte Lucas.

— Egen, leginkább abból, leszámítva azokat a fura szobrocskákat vagy miket; egészen kimentek a fejemből. Úgy gondoltam, a Wig csinálta őket. Amikor egy fickó először állított be ilyesmivel, megvettem a nála lévő software-eket, aztán megkérdeztem, hogy hát az meg mi a rosseb? „A Wig azt mondta, érdekelne téged”, felelte a fickó. Erre azt mondtam: „Mondd meg neki, hogy tisztára elment az esze!”; a fickó meg csak röhögött. „Tartsd csak meg,” mondta, „én ugyan vissza nem cipelem magammal ezt az istenverte vacakot!”. Ez a dolog ugyanis kábé akkora volt, mint egy deck, egy csomó szemét és szirszar egy dobozba tömve… Szóval, az egészet eldugtam egy ócskavassal teli Coke-láda mögé, és nagy ívben elfeledkeztem róla. Egészen addig, amíg az öreg Smith, aki akkoriban kollégám volt, és főleg művészettel és gyűjteményekkel foglalkozott, meg nem látta és meg nem kívánta. Bagóért megalkudtunk, és ő azt mondta: „Ha látsz még belőlük, Finn, csapj le rájuk! Van pár felsővárosi seggfej, aki ilyesmire hajt.” Így aztán a Wig következő küldöncétől a doboz-szobrocskát is megvettem, és rásóztam Smithre. Bár egyikért sem kaptam valami sokat… — vont vállat a Finn — …egészen a múlt hónapig. Egy srác behozta azt, amit maguk megvettek. A Wig küldte. „Idehallgasson,” mondja a srác, „ez biosoft, méghozzá törő; a Wig szerint sokat ér.”. Leellenőriztem, és rendjén valónak tűnt. Tudják, érdekesnek találtam. A maga partnere, Beauvoir megvette tőlem. Itt a mese vége. — A Finn előkotort egy cigarettát, de az ketté volt törve. — A francba! — morogta. Ugyanabból a zsebből rózsaszín cigarettapapírokkal telt, megfakult csomagot húzott ki. Kiemelte az egyik törékeny levelet, szorosan a törött cigaretta köré tekerte, mintegy sínbe pólyálva azt. Amikor lenyálazta a szélét, Bobby egy villanásnyira meglátta a Finn nagyon hegyes, szürkés-rózsaszín nyelvét.

— És hol lakik ez a Mr. Wig, Finn? — kérdezte Lucas; hüvelykujjait álla alá támasztotta, hatalmas ujjaiból süveget formált az arca előtt.

— Gőzöm sincs róla, Lucas. Valahol föld körüli pályán. És nem valami nagy lábon, ha még a tőlem befolyó pénz is fontos volt neki. Tudja, hallottam róla, hogy odafent vannak helyek, ahol ha valaki beilleszkedik a gazdaságba, akkor nincs szüksége pénzre; kevéssel is sokáig ki lehet húzni. De ne engem kérdezzen, nekem tériszonyom van.

A Finn gonoszul Bobbyra mosolygott, aki próbálta kiverni a fejéből annak a nyelvnek a látványát.

— Tudja — pislantott aztán Lucasra —, akkoriban kezdtem hallani arról, hogy a mátrixban különös dolgok történnek.

— Mint például? — kérdezte Bobby.

— A kis pöcs maradjon ki ebből — mondta a Finn, továbbra is Lucashoz intézve szavait. — Ez még azelőtt volt, hogy maguk, az új hudu-csoport, felbukkantak. Ismertem egy nőt, egy utcai szamurájt, aki egy Különleges Alakulatos pofához szegődött. A pasashoz képest a Wig a józan értelem szobra volt. Ez a nő, meg a cowboya, akit Chibából vakartak elő, ezekkel történt valami hasonló. Talán rátaláltak arra a dologra. Isztambulban láttam őket utoljára. Egy pár éve a nő még Londonban lakott, úgy hallottam… Ki a fene tudja? Hét vagy nyolc éve történt…

A Finn egyszerre fáradtnak tűnt — és öregnek, nagyon öregnek. Bobby szemében nagy, összeaszott patkánynak látszott, amit rugók és rejtett huzalok mozgatnak. Törött üvegű, zsíros bőrszíjra fűzött karórát vett elő, és hosszasan tanulmányozta.

— Jézusom! Nos, ez minden, amit mondani tudok magának, Lucas. Húsz perc múlva néhány barátom érkezik egy szervbankból, hogy kössünk egy kis üzletet…

Bobbynak a fent heverő holttestek villantak az eszébe. Reggel óta ott vannak…

A Finn leolvasta az arcára kiülő iszonyatot.

— Hé, a szervbankok legideálisabbak rá, hogy megszabaduljunk bizonyos dolgoktól! Én fizetek nekik. Azok az anyátlan seggfejeknek odafent nem sok eladható szervük maradt…

És felnevetett.

— Azt mondja, hogy közel állt… Legbához? És Legbáról mondta maga és Beauvoir, hogy besegített a mázlimnak, amikor letámadtam a fekete jeget?

A táj méhsejtszerű peremén túl az égbolt világosodni kezdett.

— Igen — felelte Lucas. Láthatólag mélyen elmerült a gondolataiban.

— De úgy tűnt, hogy egyáltalán nem hisz az egészben…

— Az nem számít — mondta Lucas, mikor megpillantották a Rolls-ot. — Ő akkor is mindig közel állt a dolog szelleméhez.

A gép patakzó víz közelében ért földet.

Turner lázálmában is hallotta, miközben a magassági háló ölelésében hánykolódott, az egyik legősibb dallamot: a kövön csobbanó víz hangját. A beépített álcázási ösztönnek köszönhetően a gép olyan ügyes volt, akár egy jól idomított kutya. Turner érezte, ahogy futóművén imbolyogva előrekúszik a sűrű éjszakában, s a sötét kabintetőn ágak sepernek végig. A gép a mélyzöld árnyak közé furakodott, és térdre ereszkedett. Burkolata nyikorogva, recsegve kilaposodott, hasát az iszapos gránitra engedte, mint egy homokra terülő rája. A szárnyait és a törzsét fedő álcázó polikarbonréteg foltossá vált és elsötétült, felvéve a holdfényben csillogó kövek és az erdei talaj színeit, mintázatát. Végül elcsendesedett, és a patakmeder felett már csak a víz loccsanásai hallatszottak.

Turner gépiesen felébredt, de nyitott szeme előtt változatlanul Lynch halálának emlékképe lebegett, a vörös villanás a Smith Wesson rögzített célgömbjén túl. Feje felett a kabintető ívét levelek és ágak álcázó utánzata csipkézte. Odakint hajnal derengett, rohanó víz csobogott. Még mindig Oakey kék munkásinge volt rajta. Kesernyés izzadságtól bűzlött, az ujjait meg még előző napon alaposan megszaggatta. A fegyver a lábai között feküdt, csövével a vadászgép fekete botkormányára célozva. A magassági háló petyhüdten fityegett a csípője és a vállai körül. Turner hátracsavarta a testét, és meglátta a lányt, ovális arcát, és az orrlyuka alatt megalvadt, barna vércsíkot. Még mindig ájult volt, izzadt, ajkai szétnyíltak, akár egy játékbabáé.

— Hol vagyunk?

— Tizenöt méternyire dél-délkeletre az ön által megadott landolási koordinátáktól — válaszolta a gép. — Ön ismét elveszítette az eszméletét. Álcázás mellett döntöttem.

Turner hátranyúlt és kihúzta az összekötő dugaszt az aljzatából, megszakítva a géppel való kapcsolatot. Kábán körbetekintett a pilótafülkében, aztán rátalált a kabintető kézi nyitószerkezetére. A szervómotoroktól hajtott tető egy sóhajjal kitárult, mozgása közben meglebbentek a polikarbon levélcsipkék. Turner egyik lábát átvetette a fülke oldalán, s kezével megkapaszkodott a pilótafülke hátsó peremében. A polikarbon bevonat az egyik közeli sziklatömb szürkés színét öltötte fel; miközben nézte, a tenyere alatt lassan kialakult rajta egy hússzínű, tenyérnyi folt. Kihúzta a másik lábát is, és a pisztolyt az ülésen felejtve lecsusszant a földre, elterült a hosszú szálú, dúsan nőtt fűben, és álmodni kezdett a patakzó vízről.