William Gibson - Számláló Nullára

— Aha. Oké. Azt hiszem, az ilyesmit hívják védőőrizetnek.

— Helyes — mondta Lucas, ismét munkára fogva az arany fogpiszkálót. — És ameddig itt vagyunk, a derék Ahmed kínálta biztonságban, nem ártana elbeszélgetnünk. Azt hiszem, Beauvoir testvér már mesélt magunkról egyet-mást. Mit gondolsz mindarról, amit hallottál?

— Hát — kezdte Bobby —, nagyon érdekes, de nem vagyok benne biztos, hogy értem.

— Mit az, amit nem értesz?

— Hát, nem ismerem ezt a vudu-izét…

Lucas felhúzta a szemöldökét.

— Úgy értem, a maguk dolga, hogy mire vevők, szóval hogy miben hisznek, érti? De Beauvoir az egyik percben utcatechnóban beszél, üzletről, amilyet addig nem is hallottam, a következőben meg mambókról és szellemekről és kígyókról és…

— És még miről?

— Lovakról — nyelt egyet Bobby.

— Bobby, tudod te, mi az a metafora?

— Egy alkatrész? Olyan, mint egy kondenzátor?

— Nem. Hagyjuk a metaforát. Amikor Beauvoir vagy én a loáról és a lovaikról beszélünk magának, ez utóbbiak alatt azon keveseket értve, akiket a loa lovaglásra kiválasztanak, szóval akkor úgy kell tennie, mintha két nyelven beszélnénk egyszerre. Az egyiket a kettő közül már ismered. Ez az utcatechno nyelve, ahogy te neveznéd. Lehet, hogy más szavakat használunk, de mi is technikáról beszélünk. Lehet, hogy valamit mi Ougou Feraynek hívunk, amit te jégtörőnek neveznél, érthető? De ugyanakkor, ugyanazokkal a szavakkal más dolgokról is beszélünk, és ezt nem érted. Nincs is rá szükséged — tette el a fogpiszkálóját Lucas.

Bobby mély levegőt vett.

— Beauvoir azt mondta, hogy Jackie egy Danbala nevű kígyó lova. Lefordítaná ezt nekem utcatechnóra?

— Természetesen. Gondolj úgy Jackie-re, mint egy deckre, Bobby; mint egy nagyon csinos, szép bokájú cybertér-deckre. — Lucas elvigyorodott, látva, hogy Bobby elpirul. — Danbalát, akit néhány ember a kígyónak nevez, képzeld programnak. Például egy jégtörőnek. Danbala becsusszan a Jackie-deckbe, Jackie megtöri a jeget. Ennyi az egész.

— Oké — mondta Bobby, megragadva a dolog értelmét —, de akkor a mátrix micsoda? Ha Jackie egy deck, és Danbala egy program, akkor mi a cybertér?

— A világ — felelte Lucas.

— Legjobb lesz, ha innét gyalog megyünk — javasolta Lucas.

A Rolls némán, selymes puhasággal megállt. Lucas felkelt, és begombolta a zakóját. — Ahmed túl nagy feltűnést keltene — tette hozzá, s felvette a botját. Az ajtó lágyan kattanva kireteszelte magát.

Bobby Lucas mögött leereszkedett a Sprawl félreismerhetetlen, jellegzetes illatába. Aluljárók áporodott kipárolgása és évszázadok korma vegyült benne a friss műanyag rákkeltő bűzével, s mindezt áthatotta az illegálisan használt ásványi üzemanyagok szénszaga. Magasan a fejük felett az ívlámpák fényében fürdő, befejezetlen Fuller-kupolák egyike takarta el a lazacszínű alkonyati égbolt kétharmadát, fogazott szélével szürke, törött méhsejtet idézett. A Sprawl kupoláinak rendetlen halmaza olykor véletlenszerű mikroklíma-változásokat generált: néhány városi tömbben például állandóan finom páralecsapódás csepegett a pernyétől piszkos falakról, míg néhány magas kupolaövezet statikus kisüléseiről volt hírhedt, amik a villámlás sajátságos, városi megfelelői voltak. Az utcán, ahol Bobby Lucas mögött lépkedett, heves szél fújt; meleg, szitáló fuvallat, ami valószínűleg összefüggött a Sprawl-t behálózó földalatti-rendszer légnyomásváltozásaival.

— Ne felejtsd el, amire tanítottalak! — intette Lucas, s szemét résnyire szűkítette a porvihar miatt. — Akihez megyünk, sokkal több annál, mint aminek látszik. De még ha nem is lenne több, mint a látszat, akkor is elvárhatná a tiszteletet. Ha tényleg cowboy akarsz lenni, itt az alkalom egy kis fejlődésre: most a kereskedelem egyik mérföldkövével fogsz találkozni.

— Egen, rendben. — Bobby szökkent egyet, hogy kicselezzen egy elszürkült nyomtatópapírt, ami orvul a bokájára akart tekeredni. — Tehát ő az, akitől maga meg Beauvoir megvette a…

— Hej! Ki ne mondd! Jusson eszedbe, mit mondtam! Ha a nyílt utcán beszélsz, az ugyanolyan, mintha plakátokon közölnéd a mondanivalódat…

Bobby elfintorodott, aztán bólintott. A francba! Állandóan melléfog. Itt ballag egy híres operátorral, nyakig van valami izgalmas buliban, és még mindig wilsonként viselkedik. Operátor. Igen, ez a kifejezés illik Lucasra, és Beauvoirra is. Azzal a vudu-dumával meg csak kábítják az embereket. A Rollsban Lucas furcsa, hosszú sztoriba fogott Legbáról, akiről azt mondta, hogy a kommunikáció loája, „az utak és ösvények ura”; arról beszélt, hogy a férfi, akivel Bobby találkozni fog, mennyire kedvence Legbának. Bobbynak arra a kérdésére, hogy az illető szintén oungan-e, Lucas nemmel válaszolt. Azt felelte, hogy az az ember egész életében Legbával járt együtt, oly közel hozzá, hogy sosem tudhatta, ott van-e vele egyáltalán. Lehet, hogy a loa a saját részét alkotta, mintha az árnyéka lenne. És ez volt az az ember, mondta Lucas, aki eladta nekik azt a software-t, amit Napi Kettő odakölcsönzött Bobbynak…

Lucas befordult egy sarkon, és megállt; Bobby is, szorosan mögötte. Megfeketült, barna homokkő épület előtt álltak, amelynek ablakait már évtizedek óta rozsdás acéllemezek fedték. A földszinten egykor valamilyen üzlethelyiség lehetett, törött kirakata már elhomályosult a rárakódott szennytől. Két vakon meredő ablak közötti ajtaját ugyanolyan acéllapokkal erősítették meg, mint amilyenekkel az emeleti ablakokat fedték be. Bobbynak úgy rémlett, mintha a bal oldali ablak mögött holmi feliratot látna a félhomályban: élettelen, rézsút megdőlő neonbetűket. Lucas csak állt, szemben az ajtóval, kifejezéstelen arccal; sétabotját gondosan a járdára állította, s két kezét egymásra téve a rézgombra támaszkodott.

— Az első dolog, amit meg kell tanulnod — mondta olyan hangon, mintha egy közmondást idézne —, hogy mindig várni kell…

Bobby mintha valami kaparászást hallott volna az ajtó mögül, amit lánccsörgés követett.

— Lenyűgöző — mondta Lucas —, mintha csak vártak volna bennünket.

Az ajtó jól megkent pántjain tíz centiméternyire kinyílt, és úgy tűnt, megakadt valamiben. A porban és sötétségben támadt résből rezzenéstelen szem nézett rájuk, melyet mintha odaszegeztek volna. Első pillantásra Bobbyt holmi hatalmas állat szemére emlékeztette: a szivárványhártya különös barnássárga árnyalatban csillogott, a fehérjét vörös pettyek és erek tarkították, s alsó szemhéjának hasadéka még vörösebb volt.

— A fekete varázsló — dünnyögte a szemhez tartozó, láthatatlan arc -; a hudu-varázsló és valami szarvakarék. Jézusom…

Fertelmes, szörcsögő hang hallatszott, mintha régesrégi taknyot szippantanának elő rejtett üregekből; aztán a férfi köpött egyet.

— Na, mozogjunk, Lucas! — mondta, és az ajtó újabb súrlódó hang kíséretében kitárult a sötétségbe. — Én elfoglalt ember vagyok…

Ez utóbbi már egy méterrel odábbról hangzott, távolodón, mintha a szem tulajdonosa eliszkolna a nyitott ajtón betóduló fény elől.

Lucas belépett; Bobby szorosan követte, s érezte, hogy az ajtó puhán becsukódik mögöttük. A hirtelen sötéttől karján felborzolódott a szőr. A sötétség elevennek tetszett, zsúfoltnak, sűrűnek, és valahogy érzékenynek hatott.

Aztán gyufa sercent, és egy lámpa köpenyében sziszegve-köpködve fellobbant a gáz. A lámpás mögött felsejlő arc láttán Bobby levegő után kapkodott; a véreres, sárga szem a párjával együtt rájuk bámult valamiből, amiről Bobby buzgón remélte, hogy csak valamilyen maszk.