William Gibson - Számláló Nullára

Bobby kényelmetlenül toporgott. Feszélyezte a lift. Akkora volt, mint egy mikrobusz, s bár nem volt tele, de ő volt az egyetlen fehér. Miközben fáradhatatlanul fürkészte a lift belsejét, megállapította, hogy fluoreszcens lámpák alatt a feketék nem néznek ki élőholtaknak, mint a fehérek általában.

Útba lefelé a lift háromszor is megállt valamelyik szinten, és várakozott; egyszer közel negyedóráig. Amikor első ízben álltak meg, Bobby kérdőn nézett Lucasra.

— Valami van az aknában — magyarázta Lucas.

— Micsoda?

— Egy másik lift.

A lifteket a lakótömb szívébe építették, aknáik együtt futottak a víz- és szennyvízvezetékekkel, hatalmas villanykábelekkel, és szigetelt csövekkel, amikről Bobby úgy gondolta, hogy a Beauvoir által leírt geotermikus rendszer részei. Bárhol is nyíltak ki az ajtók, mindenütt látszottak. Minden nyersen közszemlére volt téve, mintha az építők láttatni akarták volna, hogy pontosan hogyan működnek a dolgok, és mi merre megy. És minden tenyérnyi szabad felületet összegubancolódó graffitiháló borított, olyan sűrűn és annyi átfedéssel, hogy szinte képtelenség volt bármiféle szöveget vagy jelet felismerni benne.

— Sosem jártál még idefent, igaz, Bobby? — kérdezte Lucas, amikor az ajtók végre ismét becsapódtak, és ők folytatták az útjukat lefelé.

Bobby megrázta a fejét.

— Hát, az elég nagy kár — dörmögte Lucas. — Természetesen érthető, de akkor is szégyen. Napi Kettő azt mondja, nem rajongsz túlzottan Barrytownért. Igaz ez?

— De még mennyire — helyeselt Bobby.

— Azt hiszem, ez szintén érthető. Úgy találom — folytatta emelt hangon —, hogy maga egy képzelőerővel és kezdeményezőkészséggel egyaránt megáldott fiatalember. Ezzel egyetértene? — Lucas a tenyerével dörzsölgetni kezdte a sétabot fényes rézgombját, és áthatóan nézett Bobbyra.

— Azt hiszem, igen. Ki nem állhatom ezt a helyet. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy, izé… soha nem történik semmi, tudja? Illetve történnek dolgok, de mindig ugyanazok, újra és kurvára újra, mintha az egész egy ismétlés lenne, minden nyár olyan, mint a tavalyi… — S Bobby hangja elbicsaklott, nem lévén biztos afelől, mit gondol róla Lucas.

— Igen — felelte Lucas. — Ismerem ezt az érzést. Meglehet, hogy ez Barrytownra kicsivel igazabb, mint más helyekre, de ugyanez ugyanilyen könnyen tapasztalható New Yorkban vagy Tokióban.

Ez úgysem igaz, gondolta Bobby, de mindenesetre bólintott, mert fülébe csengett Rhea figyelmeztetése. Lucas nem tűnt fenyegetőbbnek Beauvoirnál, de hatalmas tömege önmagában figyelmeztető volt. S Bobby az emberi viselkedésnek egy új elméletén rágódott. Egészében még nem építette fel, de egy része arra épült, hogy az igazán veszedelmes embereknek egyáltalán nincs rá szükségük, hogy hencegjenek ezzel a ténnyel; s a képesség, hogy el tudják rejteni a bennük bujkáló fenyegetést, még veszedelmesebbé tette őket. Ez homlokegyenest ellenkezett a Nagy Játszótéren uralkodó felfogással, ahol a kölykökben nem rejlett erő, dacára a sok kínlódással erőltetett krómszegecses vadságnak. Ami persze a hasznukra vált, legalábbis a helyi ügyek esetében. De az nyilvánvaló volt, hogy Lucasnak semmi köze a helyi ügyekhez.

— Látom, kételkedsz — mondta Lucas. — Nos, feltehetőleg elég hamar megtapasztalod, de ez nem fog máról holnapra menni. Amerre most az életed elkanyarodik, arrafelé a dolgok meglehetősen sokáig újnak és izgalmasnak hatnak.

A liftajtó csattanva kinyílt, és Lucas kilépett, maga előtt terelve Bobbyt, akár egy kisgyereket. Kikövezett csarnokba léptek ki, amely a bódék, a ruhákkal teliaggatott fülkék, és a földre terített, holmikkal telepakolt pokrócok mellett guggoló emberek között a végtelenbe látszott nyúlni.

— Csak semmi ácsorgás! — mondta Lucas, és lapátkezével nagyon gyengéden meglökte Bobbyt, mikor az megtorpant egy software-zsibvásár előtt. — Barátom, te a Sprawlba mégy, és úgy fog utazni, ahogy az egy Grófhoz illik.

— Hogyan?

— Egy limuzinban.

Lucas kocsija arannyal pettyezett, káprázatos, fekete karosszériával, és tükörfényes rézdíszítéssel dicsekedhetett, ezenkívül cifra szerkentyűk gyűjteményével, amelyeknek célját Bobby csak találgatni tudta. Az egyiket tányérantennának vélte, bár inkább azokra az azték naptárkorongokra hasonlított; aztán már be is szálltak, és Lucas hagyta, hogy a széles ajtó lágyan becsapódjék mögöttük. Az ablakok mélysötét színezésén keresztül éjszakainak tetszett a külvilág; mintha nyüzsgő éjszaka lett volna, amelyben a Lakótelep-beli tömegek intézik fényes nappal szokásos dolgaikat. A jármű belseje egyetlen hatalmas tér volt, élénk színű szőnyegekkel és halvány bőrpárnákkal kibélelve; kimondott ülés nem akadt benne. Kormánykerék sem; a műszerfal bőrrel kárpitozott fal volt, simaságát semmiféle műszer nem szakította meg.

Bobby Lucasra nézett, aki meglazította fekete nyakkendőjét:

— Hogyan vezeti ezt?

— Ülj le valahová! Nagyjából így vezetem: Ahmed, húzzál el velünk New Yorkba, az alsó keleti felébe!

A kocsi finoman elkanyarodott a járdaszegély mellől, és Bobby egy puha szőnyeghalomra huppant.

— Az ebéd harminc perc múlva tálalva, uram, hacsak nem óhajt hamarább valamit — szólalt meg egy hang. Lágy volt és dallamos, és nem lehetett meghatározni, pontosan merről jön.

Lucas felnevetett.

— Damaszkuszban aztán igazán tudták, hogyan kell kocsikat gyártani — mondta.

— Hol?

— Damaszkuszban — ismételte Lucas, miközben kigombolta a zakóját, és hátradőlt a halvány párnák öblébe. — Ez egy Rolls. Régi példány. Azok az arabok jó kocsikat csináltak, amíg megvolt rá a pénzük.

— Lucas — kérdezte Bobby, hideg rántottcsirkét falatozva —, miért tart ennek másfél óráig, hogy New Yorkba érjen? Hiszen nem vánszorgunk kimondottan…

— Azért — Lucas szünetet tartott, és ismét kortyintott a hideg fehér borból —, mert ennyi ideig tart odaérni. Ahmed minden gyári extrával rendelkezik, többek között egy elsőosztályú ellen-megfigyelő rendszerrel is. Az úton guruló Ahmed figyelemreméltóan magas fokú egyedüllétet biztosít. Sokkal nagyobbat, mint amekkorát New Yorkban a pénzemért rendszerint kapok. Ahmed, van olyan érzésed, hogy valaki esetleg ránkszállt, megpróbál lehallgatni vagy ilyesmi?

— Nem, uram — válaszolta a hang. — Nyolc perccel ezelőtt az azonosító táblánkat infrával leolvasta egy helikopter a Taktikaiaktól. A helikopter száma MH-kötőjel-3-kötőjel-848, a pilótája Roberto ezredes…

— Oké, oké! — intette le Lucas. — Rendben. Ne törődj vele! Látja, grófom? Ahmed többet tud a Taktikaiakról, mint azok rólunk.

Kezét egy vastag, fehér szalvétába törölte, és a zakózsebéből arany fogpiszkálót húzott elő.

— Lucas — kérdezte Bobby, miközben Lucas óvatosan kotorászott a nagy lapátfogai közti résekben —, mi történne, ha mondjuk arra kérném magát, hogy vigyen a Times Square-re, és engedjen ki?

— Á! — eresztette le a fogpiszkálót Lucas. — A város legpezsgőbb negyede. Miről van szó, Bobby, narkó-problémáról?

— Á, nem, csak kíváncsi voltam.

— Mire? A Times Square-re akarsz menni?

— Nem, csak éppen ez jutott elsőre eszembe. Azt akartam kérdezni vele, hogy elengedne-e.

— Nem — felelte Lucas. — Hogy egészen őszinte legyek, nem. De ne tekintsd magát fogolynak; inkább vendégnek. Megbecsült vendégnek.

Bobby savanyúan mosolygott.