William Gibson - Számláló Nullára

— Hogyan csinálják ezt? — érdeklődött, s óvatosan megtapintotta a lemezt. Mintha vékony acélból lett volna.

— Az egyik új polikarbon-változat segítségével — felelte a fiú. — Maasék egyik új terméke…

A telefon diszkréten felberregett. Paco még gondosabban Marly elé illesztette, majd az asztal távolabbi végéhez állt, és Marlyhoz fordult:

— Ez magának szól. Ne feledje: otthonról beszél! — mondta, s előrehajolva megnyomott egy titánburkolatú kapcsolót.

A kicsiny képernyőt Alain arca és vállai töltötték be. A kép foltossága, rossz megvilágítása nyilvános fülkére utalt.

— Jó reggelt, édesem! — mondta.

— Hello, Alain.

— Hogy vagy, Marly? Bízom benne, hogy nálad van a pénz, amiről beszéltünk!

Marly látta, hogy a férfi valami sötét dzsekit visel, de a részleteit nem tudta kivenni.

— A lakótársnőd vehetne néhány leckét takarításból — csevegett Alain, s úgy tűnt, Marly vállai felett a hátteret kémleli.

— Te még életedben nem takarítottad ki a saját szobádat — felelte Marly.

A férfi vállat vont, és elmosolyodott.

— Mindannyiunknak megvan a maga tehetsége — mondta. — Nálad van a pénzem, Marly?

A nő felpillantott Pacóra, aki bólintott.

— Igen — felelte —, hát persze.

— Ez csodálatos, Marly. Bámulatos. Csak egyetlen apró bibi van…

A férfi továbbra is mosolygott.

— És mi az a bibi?

— Az informátoraim megduplázták az áraikat. Következésképp nekem is kétszeresére kell emelnem az enyémet…

Paco bólintott; ő is mosolygott.

— Rendben van. Természetesen meg kell majd kérdeznem… — mondta Marly, de Alaintól most felfordult a gyomra. Szerette volna már letenni a kagylót.

— És ők természetesen beleegyeznek.

— Ha így lesz, akkor hol fogunk találkozni?

— Ötkor újra felhívlak — mondta a férfi. A képe egyetlen kékeszöld radarpöttyé zsugorodott, aztán az is eltűnt.

— Fáradtnak látszik — jegyezte meg Paco, miközben összecsukta az ernyőt, és visszarakta a telefont a táskájába. — Ha vele beszél, mindig öregebbnek tűnik.

— Valóban?

Marly szeme előtt valamilyen okból ismét felmerült a Robertsnál látott tábla képe, a számtalan arccal. Olvass Nekünk A Holtak Nevének Könyvéből.

Számtalan Marly, gondolta.

Számtalan lány, aki mind ő volt a fiatalság hosszú ideje alatt.

— Hé, seggfej! — bökte oldalba Rhea, nem éppen gyengéden. — Kapd össze magad!

Bobby elszántan küzdött; részint a horgolt takaróval, részint félig alakot öltött, ismeretlen ellenségeivel, anyja gyilkosaival. Ismeretlen volt a szoba is, ahol feküdt. Akárhol lehetett; körben aranyszínű műanyaggal keretezett tükrök és rojtos skarlátvörös tapéta. A tehetősebb Barbároknál is látott ilyen szobadíszítést, sőt, a szüleik egész lakótömböket cicomáztak ki hasonló stílusban. Rhea nagy halom ruhát dobott a habszivacsra, és fekete bőrdzsekije zsebébe süllyesztette a kezét.

A takaró már hurkába gyűrődött Bobby dereka körül. Lepillantott, és észrevette a százlábú ízelt testét, egy ujjnyi széles, friss hegsáv alá temetkezve. Beauvoir azt mondta, hogy a szerkezet felgyorsítja a gyógyulás ütemét. Ujjbegyével tétovázva megtapogatta a fénylő új heget; még érzékeny volt, de ki lehetett bírni. Felnézett Rheára.

— Te meg kapd be! — morogta, és beintett neki.

Néhány másodpercig egymásra meredtek Bobby feltartott középső ujja felett. Aztán Rhea nevetésben tört ki.

— Oké — mondta —, egy-null oda. Leszállok rólad. De szedd fel ezeket a cuccokat, és kapd őket magadra. Valamelyik csak illik rád. Lucas mindjárt itt lesz, hogy elvigyen, és Lucas nem csípi, ha megváratják.

— Egen? Hát nekem pedig tök nyugodt pasinak tűnik!

Bobby kutatni kezdett a ruhakupacban. Félrelökött egy mosásban kifakult, arany félholdmintás fekete inget, talált egy piros szaténholmit, fehér bőrutánzatú ujjszegéllyel, aztán valami áttetsző lemezekkel kivarrt fekete harisnyanadrág-szerűséget…

— Hé! — kiáltott fel undorral Bobby. — Honnét van ez a sok szar? Nem vehetek fel ilyen hányás cuccokat…

— Az öcsém ruhái — közölte Rhea. — Tavalyi modellek, ha éppen tudni akarod, és ajánlom, hogy húzd fel valamelyiket arra a fehér seggedre, mielőtt Lucas ideér. Hé! Az az enyém! — szólt rá, és felmarkolta a harisnyanadrágot, mintha attól félne, hogy Bobby ellopja.

Bobby belebújt a fekete-arany ingbe, és matatni kezdett a fekete gyöngyutánzatú, domború patentkapcsokkal. Talált még egy fekete farmert is: kimunkált ráncok díszítették, de eléggé buggyosnak bizonyult, és egyetlen zsebe sem volt.

— Más nadrágotok nincs?

— Jézusom — sóhajtott fel Rhea. — Láttam, milyen ruhákat hámozott le rólad Pye. Téged senki nem tévesztene össze egy manökennel. Csak öltözz fel szépen, oké? Nem akarok összebalhézni Lucasszal. Az lehet, hogy veled nyugis. De csak azért veszi a fáradságot, hogy az legyen, mert neked van valamid, ami annyira kell neki, hogy megérje. Nekem viszont tutira nincs, ezért velem szemben Lucasnak nincs lelkifurdalása.

Bobby felállt, s az ágyszivacs mellett imbolyogva próbálta felhúzni a farmer cipzárját.

— Nincs cipzárja! — nézett fel csodálkozva a nőre.

— Gombjai vannak. Valahol belül. Ez a stílus része, érted?

Bobby megtalálta a gombokat. Gondos elrendezésben sorakoztak, és átfutott az agyán, hogy mi történne, ha hirtelen vizelnie kellene. Észrevette a fekete nylonsarut is az ágy mellett, és belecsusszant.

— Jackie-vel mi van? — kérdezte, miközben az aranykeretes tükrök elé tipegett, hogy szemügyre vegye magát. — Iránta se érez Lucas lelkifurdalást?

A tükörből figyelte Rheát, és látta, hogy valami átsuhan az arcán.

— Hogy érted ezt?

— Beauvoir mesélte, hogy ő valami ló volt…

— Fogd be a szád! — förmedt rá a nő, s a hangja hirtelen mély lett és riadt. — Ha Beauvoir ilyenekről mesél neked, az az ő dolga. De számodra ezek tabuk, érthető? Nincs róluk duma. Ne tudd meg, milyen durva dolgok vannak köztük! A végén még visszasírod azt, amikor odakint hevertél, szétvágott seggel.

Bobby belenézett Rhea szemeinek tükörképébe; sötétek voltak, s a puha filckalap széles karimája jórészt árnyékba vonta őket. Bár mintha most több fehér látszott volna bennük, mint korábban.

— Oké — bökte ki végül Bobby, némi szünet után. — Köszi.

Gyűrögetni kezdte az ing gallérját, felhajtotta, aztán vissza; próbálgatta, hogyan állna jobban.

— Tudod — szólalt meg Rhea, félrebillentve a fejét —, ha van rajtad néhány cucc, nem is nézel ki olyan rosszul. Leszámítva, hogy olyan a szemed, mintha valaki két lyukat pisált volna egy hóbuckába…

— Lucas — szólította meg Bobby, amikor már a liftben voltak —, tudják, hogy ki volt az, aki elintézte a mutteromat?

Ezt a kérdést ugyan nem tervezte be, de kibukott belőle, mint egy hirtelen feltörő mocsárgáz-buborék.

Lucas jóindulatú pillantást vetett rá, hosszú fekete arcán nyugalom ült. Csodálatos szabású, fekete öltönyét mintha frissen vasalták volna. Olajjal bekent, vaskos fabotján feketén és vörösen kanyarogtak az erek, markolatául hatalmas, fényes rézgomb szolgált. Ebből ujjnyi peckek futottak le, belesimulva a bot szárába.

— Nem, nem tudjuk. — Egyenes vonalat alkotó ajkai nagyon komolyak voltak. — Pedig mi is nagyon szeretnénk tudni…