William Gibson - Számláló Nullára

Mitchellre.

A parkoló a sodródó rakéták alatt olyan volt, akár egy kivilágított futballpálya. A sárkány bedőlt, és olyan lusta kecsességgel fordult, hogy Turnernek üvölteni támadt kedve. A bázishatáron túlról fehér ívben nyomkövető lövedékek spricceltek elő. Egy sem talált.

Tedd már le! Tedd már le!

Turner rohant, átugrálva a bokrok csonkjait, amik belekaptak a bokájába, s a zubbonya szegélyébe.

A rakéták. A fény. Mitchell szemüvege most hasznavehetetlen volt, nem láthatta a kézmelegítők infravörös izzását. A kijelölt sávot messze elhibázva jött be; az orrkerék beleakadt valamibe, a sárkány felbukfencezett, s összetaposott, megszaggatott lepkeként elterült önnön fehér porfelhőjében.

Turnernek úgy tetszett, a robbanás fénye egy villanásnyival hamarabb elérte, mint a hangja, s árnyéka a lába elé vetült, a sápadt bokrokra. A detonáció ereje felkapta és földhöz csapta. Ahogy elzuhant, meglátta a sárga tűzgolyóvá változott, széttört műtőmodult, s tudta, hogy Webber használta a tankelhárító rakétát. Aztán feltápászkodott, s már rohant is tovább, a pisztollyal a kezében.

Amikor elérte Mitchell sárkányának roncsait, épp kihunyt az első világítórakéta. A semmiből újabb rakéta ívelt fel, s kibomlott odafent. A tüzelés most már folyamatos volt. Turner átkúszott egy rozsdás, összegörbült bádoglemezen, és rábukkant a pilótára. Kezét-lábát szétvetve hevert, arcát és szemét eltakarta a házilag barkácsolt sisak és az otromba szemüveg-készülék. A szemüveget kifakult, ócska szalagcsíkokkal erősítették a sisakra. A kicsavarodott végtagokat fekete ruharétegek párnázata óvta. Turner nézte, amint a keze tépni kezdi a szalagot, odakap a szemüveghez: mintha távoli lények lennének, önálló életet élő fakó tengermélyi állatok holmi iszonyú csendes-óceáni árok fenekéről. Csak nézte, hogyan szaggatják őrjöngve a szalagot, a szemüveget, a sisakot.

Végül mindet lecibálta, s a hosszú, barna, verejtéktől csatakos haj előrehullott a lány fehér arcába, szétkenve rajta az egyik orrlyukból szivárgó vékony vércsíkot. A lány szeme kinyílt, látszott kifordult fehérje, és Turner valahogy felrángatta, tűzoltófogásba kapta, és tántorogva elindult vele, amerre a vadászgépet remélte.

Vászoncipője talpa alatt megrendült a föld a második robbanáskor, és felködlött előtte a Ramirez cybertér-deckjén terpeszkedő plasztiktömb idétlen vigyora. Fény nem lobbant fel, csak a rázkódás hangja és hulláma terjedt szét a parkoló betonján.

Aztán a pilótafülkében találta magát. Hosszúláncú monomerek friss szaga érződött, akárcsak az új kocsikban: a nemrég alkotott technika ismerős illata. A lány mögötte volt; esetlen babaként tespedt el egy magassági háló ölelésében. Ezt Conroy egy San Diegó-i fegyverkereskedővel szereltette be a pilóta rögzítőhálója mögé. A gép remegett, akár egy eleven lény. Turner mélyebbre gubódzott a saját magassági hálójába, miközben az összekötő kábel után kotorászott. Megtalálta, a mikrosoftot kitépte a füle mögötti aljzatból, és a helyére csúsztatta kábel csatlakozóját.

Az ismeretek videojátékként csaptak le rá, tudata belecsúszott a vadászgép rendszerébe. Érezte, a hajlékony burkolat hogyan formálja át magát az elemelkedéshez, miközben a simán zümmögő szervómotorok lehajtották a pilótafülke tetejét. A magassági háló felfúvódott körülötte, merevvé rögzítve a végtagjait; a fegyver még mindig a kezében volt.

— Indulj, te rohadék!

De a gép már tudta, mit akar, s a hirtelen fellépő gyorsulás belepréselte Turnert a sötétségbe.

— Elvesztette az eszméletét — közölte a gép. Chiphangja távolról Conroyéra hasonlított.

— Mennyi időre?

— Harmincnyolc másodpercre.

— Hol vagyunk?

— Nagos felett. — A kivetítős üveglemez felfénylett: az Arizona-Sonora-vonal vázlatos térképét mutatta, alatta folyamatosan változó számjegyek peregtek.

Az égbolt elfehéredett.

— Mi volt ez?

Csend.

— Mi volt ez?

— Az érzékelőim robbanást jeleztek — szólalt meg a gép. — Nagyságrendje alapján taktikai nukleáris robbanófejre következtetek, de elektromágneses pulzálást nem tapasztaltam. A pusztítás epicentruma a kiindulási helyünk volt.

A fehér izzás elhalványult és elenyészett.

— Töröld az útvonalat — utasította Turner.

— Útvonal törölve. Kérem az új pályaadatokat.

— Azokat én is szeretném tudni — morogta Turner. Nem tudta hátrafordítani a fejét, hogy megnézze a lányt maga mögött. Csak töprengeni tudott, vajon él-e még.

Marly Alainról álmodott.

Az alkonyati, vadvirágos réten a férfi magához ölelte a fejét, s cirógatta, majd hirtelen eltörte a nyakát. Marly ott hevert mozdulatlanul, de tudatában volt, hogy Alain mit csinál. Végigcsókolgatta, tetőtől talpig; aztán elvette a pénzét és a szobakulcsát. A csillagok óriásira nőttek, mozdulatlanul ragyogtak a fénylő mezők felett, s Marly még mindig érezte a férfi kezét a nyakán…

Felébredt a kávéillatú reggelben, és látta, ahogy a napfény szögletes foltjai végigkúsznak az Andrea asztalán fekvő könyveken. Andrea ismerős köhécselése is behallatszott; épp a reggeli első cigarettára gyújtott rá a tűzhely elülső gázrózsájáról. Marly lerázta magáról az álom sötét színeit, felült Andrea kanapéján, s a térde köré csavarta a sötétvörös takarót. A Gnass-eset, a rendőrség és a riporterek özöne után még sosem álmodott vele. Vagy ha mégis, gondolta, akkor valahogyan öncenzúrázhatta saját álmait, és kitörölte őket, mielőtt felébredt. Megborzongott, bár meleg volt a reggel, és a fürdőszobába sietett. Nem akart többé Alainról álmodni.

— Paco azt mondta nekem, hogy Alainnél fegyver volt a randink idején — mondta, amikor Andrea átnyújtotta a kávéval teli, kék zománcbögrét.

— Alainnél? Fegyver? — Andrea kettévágta a rántottát, és felét Marly tányérjára csúsztatta. — Micsoda bizarr ötlet! Olyan, mintha… mintha egy pingvinnek adnánk fegyvert!

Mindketten nevettek.

— Alain nem az a típus — folytatta Andrea. — Keresztüllőné a saját lábát, amikor épp valami izgalmas módon akarja meghatározni a művészet helyét és a vacsorája árát. Alain egy nagy rakás szar, bár ezzel nem mondok újat. Viszont ezzel a Pacóval a helyedben óvatosabb lennék. Mitől vagy olyan biztos benne, hogy tényleg Vireknek dolgozik? — Andrea vett egy falatot a rántottából, és a só után nyúlt.

— Láttam. Benne volt Virek érzékszervi környezetében.

— Csak valami hozzá hasonlót láttál; csak egy képet, egy gyerek képét.

Marly nézte, ahogy Andrea befalja a fél rántottát; a sajátját hagyta kihűlni a tányéron. Hogyan mesélhetne arról az érzésről, amit a Louvre-tól eljövet érzett? A bizonyosságról, hogy valami körülvette, és nyugodt precizitással figyeli; s arról, hogy Virek birodalmának legalább egy részében ő lett a középpont.

— Ő nagyon gazdag ember — kezdte.

— Virek? — Andrea a tányérra tette a kését és a villáját, és felemelte a kávét. — Szerintem is gazdag. Ha hihetünk az újságíróknak, ő korunk leggazdagabb egyedülálló embere. Gazdagsága felér egy zaibatsuéval. De pont ebben rejlik a csapda: tényleg egyedülálló-e? Egyedülálló-e abban az értelemben, mint ahogy te az vagy, vagy én az vagyok? Nem. Nem akarod megenni?

Marly gépiesen vagdosni kezdte a rántottát, és villájára szúrta a falatokat, mialatt Andrea tovább beszélt: