William Gibson - Számláló Nullára

— Krisztusom — szólalt meg Buschel, megpillantva öt. — Turner. Sajnálom, öregem. Ma reggel jöttem le. Mocskos, rohadt üzlet! — Zakója zsebéből lucskos zsebkendőt vett elő, és megtörölte az arcát. — Mocsok meló. Ilyet még sosem kellett csinálnom, mielőtt…

— Mi van abban a táskában, Buschel? — Turner most közelebb állt hozzá, noha nem vette észre, hogy előrelépett volna. Még a pórusokat is látta Buschel lebarnult képén.

— Jól van, öregem? — Buschel hátralépett. — Rosszul néz ki.

— Mi van abban a táskában, Buschel? — Öklével belemarkolt a hullámkrepp zakóba, ízületei fehérek voltak és reszkettek.

— Hagyjon már a francba, Turner! — A férfi kitépte magát, és most már mindkét kezével megmarkolta a táska fülét. — A szemek… alig sérültek meg. Csak az egyik szaruhártyán esett néhány apróbb karcolás. Azok a rögzítők a Net tulajdonát képezik. Ez is benne volt a lány szerződésében, Turner.

És ő elfordult, zsigerei csomóba rándultak a nyolc tisztán lehúzott whisky körül; küzdött a rátörő hányingerrel. És sikeresen küzdött ellene kilenc éven át, egészen addig, amíg a hollandustól eljövet rá nem szakadt minden emlék. Londonban, a Heathrow-n zuhant rá, s ő előrehajolt, s míg továbbmasírozott egy újabb folyosón, belehányt a kék szeméttartóba…

— Gyerünk, Turner! — hallotta Webbert. — Húzzon bele egy kicsit! Mutassa meg nekünk, hogy megy ez!

A modul ismét előrenyomult, a sivatagi növények kátrányos illatfelhőjén át.

— Itt készen vagyok — szólalt meg Ramirez távoli és nyugodt hangja. Turner megérintette a gégemikrofont:

— Küldök magának egy kis társaságot.

Elvette ujját a mikrofonról.

— Nathan, itt az ideje. Maga és Davis menjenek vissza a bunkerbe!

Davis a jeladót kezelte, ez volt az egyetlen olyan kapcsolatuk a Hosakával, amit nem a mátrixon keresztül tartottak. Nathan volt a Mr JavítsdMeg.

Lynch az utolsó biciklikereket is félregurította, be a parkolón túli bokrok közé. Webber és Compton a modul mellé térdelt, és rögzítették a vonalat, amely Hosaka sebészeit a harcálláspont Sony biomonitorával összekötötte. Most, hogy kerekeitől megfosztották, leengedték, és négy ékre felbakolták, a mozgó műtő Turnernek ismét a francia üdülőmodult juttatta eszébe. Arra az útra csak jóval később került sor, négy évvel azután, hogy Conroy beszervezte Los Angelesben.

— Hogy haladnak? — érdeklődött Sutcliffe a hírközlőn keresztül.

— Prímán — felelte Turner, megérintve a mikrofont.

— Magányos itt egyedül — panaszkodott Sutcliffe.

— Compton — szólt Turner —, Sutcliffe nem boldogul egyedül a bázishatár biztosításával. Szüksége van a segítségére. És a magáéra is, Lynch.

— Elég nagy kár — felelte Lynch a sötétből. — Azt reméltem, látni fogom az akciót.

Turner keze a tokjába dugott Smith Wesson markolatára csúszott, a zubbony nyitott szárnya alatt.

— Nyomás, Lynch! — Ha Lynch volt Connie besúgója, akkor vagy itt akar maradni, vagy a bunkerbe akar menni.

— A kurva életbe! — fakadt ki Lynch. — Senki sincs odakint, maga ezt jól tudja! Ha nem akarja, hogy itt legyek, akkor bemegyek és Ramirezt fogom nézni…

— Helyes — felelte Turner; kihúzta a pisztolyt, és benyomta a xenonprojektort aktiváló gombot. Az első fénysugár egy meggörbült kaktuszra vetült, tüskéi szürke szőrcsomóknak látszottak a kegyetlen fényességben. A második Lynch övcsatjának tüskés koponyáját fogta éles peremű, ragyogó fénykörbe. A lövés és a becsapódáskor felrobbanó lövedék hangja egybeolvadt, s rendülés ereje láthatatlan, táguló gyűrűkben terjedt szét, akár a mennydörgés.

Az ezt követő néhány másodpercben egyetlen hang sem hallatszott, még a denevérek és a bogarak is várakozón elnémultak. Webber a cserjésbe vetette magát, s Turner valahogy megérezte, hogy a nő most ott van mögötte. Tudta azt is, hogy már a pisztolyát is előkapta, s most barna, ügyes kezében tartva, halálos nyugalommal rászegezi. Compton eltűnt, fogalma sem volt, hová. Aztán Sutcliffe hangja tört elő a fülhallgatón keresztül, szinte a koponyájába hasítva:

— Turner! Mi volt ez?

A csillagfénynél most már ki tudta venni Webber alakját. A nő ott ült, térdére támasztott könyökkel, kezében a lövésre kész pisztollyal.

— Conroy vamzere volt — szólalt meg Turner, magyarázólag, s leengedte a Smith Wessont.

— Úristen! — mondta Webber. — De hiszen én vagyok Conroy vamzere!

— Volt kapcsolata kifelé. Már ismerem az ilyet.

A nőnek még kétszer el kellett ismételnie, míg meggyőzte.

Sutcliffe hangja a fejében, aztán Ramirezé:

— Megcsíptük a szállítmányt. Nyolcvan kilométer és közeledik… Minden más tisztának látszik. Húsz kilométerre dél-délkeletre parkol egy léghajó, Jaylene azt mondja, személyzet nélküli, menetrend szerinti teherszállító. Más semmi. Mi a faszról sipákol Sutcliffe? Nathan azt mondja, lövést hallott. — Ramirez be volt csatlakozva, s érzékrendszerének legnagyobb részét lekötötte a Maas-Neotek deck bemenete. — Nathan készen áll az első jelsorozattal…

Turner most már hallotta a bedőlő vadászgép hangját, ahogy fékez az országúti leszálláshoz. Webber már felállt, és feléje közeledett, fegyverével a kezében. Sutcliffe ugyanazt kérdezgette, újra és újra.

Turner felnyúlt és megérintette a gégemikrofont:

— Lynch meghalt. Itt a vadászgép. Ennyi.

És a sugárhajtású gép már ott is volt, mint egy föléjük boruló árnyék; iszonyú alacsonyan jött, fények nélkül. Felvillantak a fékrakéták; a gép úgy szállt le, hogy abba egy hús-vér pilóta belehalt volna, aztán különös nyikorgás hallatszott, amint utánállította burkolata csuklós lemezeit. Turner megpillantotta a műszerek zöld izzásának visszfényét a műanyag fülketető íve alatt.

— Elbaszta, Turner! — sziszegte Webber.

A nő mögött felpattant a műtőmodul oldalának csapóajtaja, keretében zöld fertőzésvédő kreppruhás, maszkos figura jelent meg. A mögüle kicsapó vakító, kékesfehér fényben torz árnyékot vetett a gép leszállásakor felkavart, s most a parkoló felett lebegő vékony porfelhőre.

— Becsukni! — üvöltött fel Webber. — Ez még nem az!

Amint az ajtó becsapódott és elnyelte a fényt, mindketten meghallották a könnyű sárkány motorhangját.

A vadászgép dübörgése után ez csak egy szitakötő zümmögésének hatott. A döngicsélés szaggatott volt, ahogy hallgatták, hol elhalkult, hol felerősödött.

— Fogytán az üzemanyaga — dünnyögte Webber —, de már közel van…

— Megjött — nyomta meg Turner a gégemikrofont. — Első jelsorozat.

Az apró gép elcsettegett felettük, mint a csillagokra vetülő fekete háromszög. Csendes elhaladtában hallották, hogy valami csapkod a szélben, talán Mitchell egyik nadrágszára.

Ott vagy fent, gondolta Turner, tök egyedül, a legmelegebb ruhádban, fejeden a magad fabrikálta infraszemüveg, és most keresed vele a számodra kirakott kézmelegítők kettős pontsorát…

— Te őrült marha — mondta hangosan, s szíve különös csodálattal telt meg —, te tényleg nagyon ki akarsz jutni!

S ekkor vidám kis pukkanással felröppent az első világítórakéta, és a fehér magnéziumfény lassan kezdett alászállni a sivatagra. Szinte azonnal követte két másik, és a piactér nyugati végéből hosszan felugattak a géppuskák. Turner a szeme sarkából látta, hogy Webber a bunker felé botladozik a bokron át, de tekintetét az élénk narancs-kék szárnyain alákanyargó sárkányrepülőre szegezte, meg a törékeny, háromszögletű futómű feletti, nyitott fémkeretben kuporgó, szemüveges alakra.