William Gibson - Számláló Nullára

— Paco vállat vont.

— Akkor tudod, hogy mi tetszik neked — mosolygott rá Marly. — Miért ezt a galériát választottad a megbeszélésünkre?

— Senor ügynöke itt vette az egyik dobozt. Nem olvasta el a leírásokat, amiket Brüsszelben kapott tőlünk?

— Nem — felelte Marly. — Megzavarhatná a megérzéseimet. Herr Virek a megérzéseimért fizet.

Paco felhúzta a szemöldökét. — Most bemutatom Picard-nak, a vezetőnek. Talán ő segíthet a maga megérzéseinek.

Átvezette Marlyt a termen, majd egy ajtón. Őszülő, testes, gyűrött kordbársony öltönyös francia férfit találtak mögötte, aki épp telefonált. A telefon képernyőjén Marly betű- és számoszlopokat látott: a napi New York-i piac árfolyamait.

— Ah! — fordult feléjük a férfi. — Estevez. Bocsássanak meg. Egy pillanat az egész. — Bocsánatkérően elmosolyodott, és visszatért a beszélgetéshez.

Marly böngészni kezdte az árfolyamokat. Pollock-é ismét esett. Marly számára a művészet ilyetén megközelítését volt a legnehezebb megemésztenie. Picard, ha ugyan így hívták, egy New York-i tőzsdeügynökkel éppen arról tárgyalt, hogy egy különleges művész alkotásának mekkora összegű „pontját” vegye meg. Egy „pont” számos módon kifejezhető volt, a vonatkozó médiumtól függően; de az majdnem bizonyos volt, hogy Picard sosem fogja látni az általa megvett műalkotásokat. Ha az alkotó megütötte a megfelelő mércét, az eredetik nagy valószínűséggel egy raktárba kerültek ládákba csomagolva, ahol senki sem láthatta őket. Napok vagy évek múltán Picard felvette ugyanazt a telefonkagylót, és utasította az ügynököt, hogy adja el őket.

Marly galériája eredetikkel kereskedett. Ez viszonylagosan szerényebb üzletnek számított, de volt némi ösztönös, érzelmi vonzereje. No és természetesen megvolt rá az esély, hogy meggazdagszik rajta az ember. Amikor Alain a Cornell-hamisítvány felbukkanását csodálatos véletlen rábukkanásnak állította be, Marly szentül hitte, hogy hallatlan szerencse mosolygott rá. Cornell is szerepelt a tőzsdeügynök listáján, méghozzá igen drága „pontokkal”.

— Picard — szólt rá Paco, akárha csak egy szolgához fordult volna —, a hölgy Marly Kruskova. Senor bevonta az ismeretlen dobozok ügyébe. Esetleg lenne néhány kérdése magához.

— El vagyok ragadtatva! — mosolygott melegen Picard, de Marly mintha valami felvillanást látott volna a barna szemekben. Nagyon olyan volt, mintha Picard egy nem is oly régi botránnyal igyekezne összekapcsolni az imént hallott nevet…

— Ha jól tudom, az önök galériája intézte a tranzakciót annakidején.

— Úgy van — felelte Picard. — A művet kiállítottuk New Yorki bemutatótermeinkben, és számos árajánlatot kaptunk rá. Mindamellett úgy döntöttünk, Párizsban is bemutatjuk — sugárzott Picard —, és az Ön munkaadója által e döntésünk bizonyult a legértékesebbnek. Herr Virek hogy van, Estevez? Már jó pár hete nem láttuk őt…

Marly gyorsan Pacóra pillantott, de a fiú sötét arca nyugodt volt, teljesen fegyelmezett.

— Úgy hiszem, Senor nagyon jól érzi magát — felelte.

— Pompás! — lelkendezett Picard, valahogy túlságosan is, majd Marlyhoz fordult: — Csodálatos ember! Valóságos legenda! Nagy patrónus és hatalmas tudós!

Marlynak úgy rémlett, Paco felsóhajt.

— Meg tudná mondani, kérem, hogyan jutott az önök New York-i fiókja a szóban forgó műtárgyhoz?

Picard-nak leesett az álla. Pacóra nézett, majd vissza Marlyra. — Hát nem tudja? Nem mondták el Önnek?

— Megtudhatnám, kérem?

— Nem — válaszolta Picard. — Nagyon sajnálom, de nem mondhatom meg. Az a helyzet, hogy nem tudjuk.

Marly rámeredt. — Elnézést, de nem egészen értem, hogy ez hogyan lehetséges…

— A hölgy nem olvasta el a beszámolót, Picard. Mondja el neki maga. Jót fog tenni a megérzésének, ha a maga szájából fogja hallani.

Picard furcsa pillantást vetett Pacóra, aztán összeszedte magát.

— Természetesen — mondta. — Örömmel…

— Gondolod, hogy ez igaz? — kérdezte Marly Pacótól, amikor kiléptek a nyári napfényben fürdő Faubourg St. Honoré-ra. A tömeg tele volt japán turistákkal.

— Magam utaztam el a Sprawl-ba — mondta Paco —, és minden érintettel beszéltem. Roberts semmilyen feljegyzést nem hagyott a vételről, noha rendesen nem volt titkolódzóbb a szomszéd műkincskereskedőnél.

— És a halála baleset volt?

A fiú feltett egy Porsche tükörnapszemüveget.

— Csak annyira volt baleset, mint az efféle elhalálozások általában — felelte. — Sosem tudjuk meg, mikor és hogyan szerezte meg a művet. Mi nyolc hónapja bukkantunk rá itt, és akárhogyan próbáltuk visszanyomozni, mindig csak Robertsig jutottunk; ő meg már egy éve halott. Picard azt el sem mondta, hogy az alkotás majdnem kicsúszott a markukból. Roberts a vidéki házában tartotta, egy csomó egyéb dologgal együtt, amiket a hátramaradt rokonai merő kuriózumoknak tekintettek. Kevés híja volt, hogy az összeset elárverezzék. Néha azt kívánom, bárcsak megtették volna.

— Ezek az egyéb dolgok — Marly felvette a lépést a fiúval — mifélék voltak?

Paco elmosolyodott. — Gondolja, hogy nem nyomoztuk le egyesével valamennyit? Lenyomoztuk. A tárgyak — s a fiú grimaszt vágott, eltúlozva az erőfeszítést, hogy visszaemlékezzen — jobbára a kortárs népművészet jellegtelen példái voltak…

— Roberts ismert volt arról, hogy érdeklik az ilyesmik?

— Nem — felelte Paco —, de tudjuk, hogy körülbelül egy évvel a halála előtt itt Párizsban tagságért folyamodott az Institut de L'Art Brut-hoz, és támogatója lett a hamburgi Aeschmann Gyűjteménynek.

Marly bólintott. Az Aeschmann Gyűjtemény kizárólag az elmebetegek alkotásaival foglalkozott.

— Meglehetősen bizonyosak vagyunk abban — folytatta Paco, miközben könyéken ragadta Marlyt, és bekanyarodott vele egy mellékutcába —, hogy meg sem próbálta felhasználni ezt a két forrást, hacsak nem közvetítő útján, de ezt nem tartjuk valószínűnek. Senor természetesen többtucatnyi tudóst bízott meg azzal, hogy átfésüljék mindkét intézmény feljegyzéseit. De hiába…

— Mondd csak — mondta Marly —, Picard miért hitte, hogy nemrégiben találkozott Herr Virekkel? Hogyan lett volna ez lehetséges?

— Senor gazdag. Senor a megtestesülés minden eszközét birtokolja.

A fiú most egy tükröktől, palackoktól, és videojátékoktól csillogó, krómmal cifrázott hodályon vezette keresztül. A tükrök csalókán nagyobbnak mutatták a helyiséget; a hátsó falnál Marly a járda tükörképét látta, benne a gyalogosok lábait, s a napfény villanását egy dísztárcsán. Paco odabiccentett a fásult képű csaposnak, és Marlyt kézenfogva átvezette a kerek műanyag asztalok sűrűjén.

— Innen fogadhatja Alain hívását — közölte. — A barátnője vonalát átkötöttük ide.

Automatikus udvariassággal kihúzta Marlynak a széket. Marly fején átvillant, hogy valaha valóban pincér lehetett. Paco ezután lerakta a táskáját az asztalra.

— De meg fogja látni, hogy nem ott vagyok — tiltakozott Marly. — Ha pedig kikapcsolom a videót, akkor gyanút foghat.

— De nem azt fogja látni. Készítettünk magáról és a szükséges háttérről egy digitális képet. Ezt ráillesztjük az itteni telefonra.

Paco elegáns moduláris egységet szedett elő a táskából, és Marly elé helyezte. Az egység tetejéről papírvékony polikarbon-ernyő tekeredett le simán, és azonmód megszilárdult. Marly egyszer megfigyelt egy kikelő lepkét, és látta, hogyan alakulnak át megszáradó szárnyai.