William Gibson - Számláló Nullára

— Bele kéne kukkantanod abba a kéziratba, amin ebben a hónapban dolgozunk.

Marlynak teli volt a szája, csak a szemöldökét húzta fel kérdőn.

— A magas pályán keringő ipari klánok történetéről szól. A Nizzai Egyetemen készítette egy pasas. A te Vireked is benne van, ha jól emlékszem; igen, benne. Ellenpéldaként említik, vagy inkább a párhuzamos fejlődés típusaként. Azt a nizzai ipsét a vállalati korban létező egyedi gazdagság ellentmondása érdekli. Hogy egyáltalán hogyan létezhet; mármint egy nagy vagyon. Ő a magaspályás klánokat, az olyan embereket, mint a Tessier-Ashpool-ok, az arisztokrácia hagyományos mintáiból származó, nagyon kései változatoknak tekinti. Azért késeinek, mert a vállalati felfogás nem igazán kedvez az arisztokráciának. — Andrea a tányérjára tette a csészét, és az egészet a mosogatóhoz vitte. — Valójában most, hogy elkezdtem leírni, már nem is annyira érdekes az egész. Teli van nagyon-nagyon unalmas prózával a Tucatember természetéről. Nagy kezdőbetűvel: Tucatember. Szereti a nagy kezdőbetűket. Nem éppen stílusos. — Andrea megcsavarta a csapokat, s a szűrőegységből víz csobogott elő.

— De mit ír Virekről?

— Ha jól emlékszem erre az egészre, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem, akkor azt, hogy Virek még meglepőbb, mint a pályán keringő ipari klánok. A klánok nemzedékeken át élnek, s ehhez jelentős orvosi segítséget vesznek igénybe: kriogenizálást, génmanipulációt, különféle öregedést gátló eljárásokat. Egy adott klántag halála, legyen az akár valamelyik alapítótag, a klánt mint üzleti entitást rendesen nem sodorja válságba. Valaki mindig akad, aki vár és kész rá, hogy a helyébe lépjen. Mindazonáltal az a különbség egy klán és egy vállalat között, hogy egy vállalatba nem kell szó szerint benősülni…

— De ők betanulási szerződést kötnek…

Andrea vállat vont. — Az olyan, mint egy lízing; ez nem ugyanaz. Ez valójában állásbiztosítás. De amikor a te Herr Vireked végül meghal, amikor már nem tudják hová nagyobbítani a tartályát, vagy akárhogyan, akkor az üzleti érdekeltségei fókusz nélkül maradnak. A mi nizzai emberünk szerint, ennél a pontnál a Virek és Társának vagy a széthullását, vagy az átalakulását figyelhetjük meg. Ez utóbbi esetben a Valamilyen Vállalatot kapjuk eredményül; egy valódi multit, egyben a nagy T-vel írandó Tucatember újabb otthonát.

Andrea elmosta és megtörölgette a tányérját, majd a mosogató alatti fenyőpolcra tette.

— A pasas azt írja, ez elég baj, bizonyos szempontból, ugyanis nagyon kevesen maradnak, akik látják a szélét…

— A szélét?

— A tömeg szélét. Mi a közepében kóválygunk, te és én. Én mindenesetre biztosan.

Andrea átment a konyhán és kezét Marly vállára tette. — Vigyáznod kell ezzel. Az egyik feled máris sokkal vidámabb, de most már látom, ezt én magam is elintézhettem volna. Elég lett volna összehoznom téged meg azt a disznó egykori szeretődet egy kis ebédre. Ami a többi részét illeti, afelől nem vagyok biztos… Azt hiszem, a mi akadémikusunk elméletét romba dönti az a nyilvánvaló tény, hogy Virek és a magafajták már nagyon messze vannak attól, ami emberi. Szeretném, ha vigyáznál magadra…

Aztán megcsókolta Marly arcát, és elindult a munkahelyére. Segédszerkesztőként dolgozott egy nyomtatott könyvekkel foglalkozó, divatosan régies vállalkozásnál.

Marly a délelőttöt Andrea lakásán töltötte; a Braun segítségével megnézte a hét műalkotás hologramjait. A maga módján mindegyik különleges volt, de Marly minduntalan visszatért ahhoz a dobozhoz, amit először Virek mutatott meg neki. Ha nálam lenne az eredeti, merengett, és leszedném az üvegét, aztán egymás után kiszedném belőle a tárgyakat, mi maradna belőle? Haszontalan kacatok, egy bekeretezett üresség, esetleg egy kis porszag.

Elterpeszkedett a kanapén, a Braunt a hasára tette, és a dobozba bámult. Fájdalmat okozott. Marlynak úgy tűnt, hogy az alkotás valamit tökéletesen felkavar, de ennek az érzelemnek nem volt neve. Kezével keresztülnyúlt a fénylő illúzión, végigsimított a barázdált madárcsonton. Biztos volt benne, hogy Virek már megbízott egy ornitológust annak kiderítésével, hogy miféle madár szárnyának csontja lehet az. Feltételezte azt is, hogy mindegyik tárgy a legnagyobb precizitással meghatározható. Mindegyik holokártyában egy terjedelmes jelentést is mellékeltek az összes tárgy eredetéről, de Marly valamilyen belső késztetésre szándékosan figyelmen kívül hagyta valamennyit. Néha legjobb, ha a művészet rejtélyét gyermekként közelítjük meg. A gyermek meglátja mindazt, ami az avatott szemnek túl magától értetődő, túlságosan nyilvánvaló.

Marly letette a Braunt a kanapé melletti alacsony asztalra, és Andrea telefonjához lépett, hogy megnézze, mennyi az idő. Pacóval abban maradtak, hogy egykor találkoznak, és megbeszélik Alain kifizetését. Alain azt mondta, háromkor fogja felhívni Andreánál. Miközben a pontos időt tárcsázta, a képernyőn egy műholdas híradó automatikus ismétlése pergett: egy JAL-űrsikló megsemmisült az Indiai-óceán felett, amikor újra belépett a légkörbe; a Boston-Atlanta Metropolisz-Tengelytől nyomozók vizsgálják egy brutális és értelmetlennek tűnő bombatámadás helyszínét, amely New Jersey egyik szürke külvárosának lakónegyedében történt; új Bonn déli negyedét milicisták felügyelete mellett kitelepítik, mert építőmunkások két fel nem robbant, háborús rakétát találtak, amelyekről feltételezik, hogy biológiai fegyverekkel vannak felszerelve; arizonai hivatalos források tagadják azokat a mexikói vádakat, melyek szerint a Sonora-határ közelében kis hatóerejű vagy nukleáris szerkezetet robbantottak volna… Miközben nézte, az ismétlés elölről kezdődött és az űrsikló-szimuláció újra tűzhalálba torkollt. Marly megrázta a fejét, és rákoppintott a gombra. Dél volt.

Eljött a nyár, Párizs felett az ég forró volt és kék, s Marly mosolyogva szívta be a friss kenyér és a fekete dohány szagát. Az érzés, hogy figyelik, most csökkenőben volt, ahogy a metró felől a Pacótól kapott címre igyekezett. Faubourg St, Honoré. A cím ismerősnek rémlett. Egy galéria lehet, gondolta.

Igen. A Roberts. A tulajdonosa egy amerikai, akinek New Yorkban is van három galériája. Drága, de most már nem olyan elegáns.

Paco egy hatalmas tábla előtt várta. A táblát vastag és egyenetlen lakkréteg fedte, alatta, egymás hegyén-hátán, apró igazolványképek százai, amilyeneket a vasútállomásokon és buszpályaudvarokon látható ódivatú masinákkal szoktak készíteni. Láthatóan mindegyik fiatal lányokat ábrázolt. Marly gépiesen elolvasta az alkotó nevét és a mű címét. Olvass Nekünk A Holtak Nevének Könyvéből.

— Felteszem, maga érti az efféle dolgokat — jegyezte meg savanyúan a spanyol. A párizsi üzleti divat szerint szabott, drágának látszó kék öltönyt viselt, fehér puplininggel, hozzá egy felettébb angolos hatású nyakkendőt, valószínűleg Charvet-től. Most egyáltalában nem látszott pincérnek. Vállán fekete, bordázott gumiból készült, olasz táska lógott.

— Mire gondolsz? — kérdezte Marly.

— A holtak nevére. — Paco a fejével a tábla felé intett. — Maga ilyesmikkel kereskedett.

— Mit nem értesz rajta?

— Néha úgy érzem, hogy ez, ez az egész kultúra úgy, ahogy van, csak trükk. Csak holmi fortély. Egész életemben a Senort szolgáltam, hol ilyen, hol olyan álruhában, érti? És a munkám ki is elégített, s nem volt híjával győzedelmes pillanatoknak sem. De akárhányszor is küldött gazdám a művészet üzleti világába, még sohasem leltem benne örömöm. Gazdám maga a gazdagság. A világban rengeteg a csodaszép dolog. És Senor mégis hajszol egy…