William Gibson - Számláló Nullára

— Nem hiszem, hogy várt bennünket, igaz, Finn? — kérdezte Lucas.

— Ha tudni akarja — felelte az arc, és kivillantotta hatalmas, szögletes, sárga fogait —, éppen valami ennivalóért indultam.

Bobby el tudta volna képzelni, hogy házigazdájuk penészlő szőnyegekből álló diétán is ellenne, vagy türelmesen átrágná magát azoknak a nyirkosságtól duzzadt könyvek barna, fás pépén, amelyek vállmagasságnyi kupacokban álltak az őket körülvevő alagút mindkét oldalán.

— Ki ez a kis fos, Lucas?

— Tudja, Finn, Beauvoirnak és nekem gondjaink vannak valamivel, amit jóhiszeműen vettünk magától.

Lucas kinyújtotta a botját, és óvatosan belebökött egy veszélyesen ingatag, morzsálódó könyvtoronyba.

— E pillanatban is? — A Finn gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. — Ne baszogassa azokat az első kiadásokat, Lucas! Ha ledönti őket, megfizettetem magával valamennyit.

Lucas visszahúzta a botot, melynek fényes abroncsa megvillant a lámpás fényében.

— Tehát — mondta a Finn. — Gondjaik vannak. Mókás dolog ez, Lucas, kibaszottul mókás dolog. — Szürkés arcán mély, átlós ráncok húzódtak. — Nekem is vannak gondjaim, méghozzá három is. Ma reggelig egy sem volt. Gondolom, néha egyszerűen ilyen az élet.

A sziszegő lámpást egy kibelezett acél iratszekrényre tette, majd belenyúlt az oldalsó zsebébe valaminek, ami egykoron egy tweedzakó lehetett, és előhalászott egy elgörbült, szűrő nélküli cigarettát.

— Az én három gondon odafenn van. Esetleg szeretnének vetni rájuk egy pillantást…

A lámpás talpán végighúzott egy gyufaszálat, és rágyújtott. A levegőt fekete kubai dohány torokkaparó bűze ülte meg körülöttük.

— Tudják — mondta a Finn, átlépve az első testen —, hosszú ideje vagyok már itt. Mindenki ismer. Tudják, hogy itt vagyok. Ha a Finntől vásárolsz, legalább tudod, kitől kapod az árut. És én mindig jótálltam az áruimért…

Bobby lepillantott a halott férfi felfelé néző arcára, elhomályosult szemeire. A fekete ruhás torzó rendellenes pozícióban hevert a földön. Kifejezéstelen japán arc, halott szemek…

— És ezalatt a hosszú idő alatt — folytatta a Finn —, tudják, hány olyan bolond akadt, aki megpróbált volna kicsinálni? Egy sem! Egyetlen egy sem, egészen ma reggelig; és most egyszerre három rohadék akadt! Na persze — és ellenséges pillantást vetett Bobbyra —, ez a fura kis szarrágónak semmit sem mond, gondolom, de…

Vállat vont.

— Ez eléggé beesettnek látszik — jegyezte meg Bobby, még mindig az első hullát bámulva.

— Azért, mert belül fasírttá van zúzva — vigyorodott el a Finn.

— A Finn gyűjti az egzotikus fegyvereket — magyarázta Lucas, és botjának hegyével meglökte a második holttest csuklóját. — Megnézte, hogy nincsenek-e bennük beültetések, Finn?

— Egen. De csak púp volt a hátamra. Le kellett cipelnem őket a hátsó szobába. A várhatón kívül semmit nem találtam. Ez a trió csak egy halálbrigád. — Hangosan szívott egyet a fogán. — De miért akarna bárki pont engem elintézni?

— Talán eladott nekik egy nagyon drága árut, ami nem működött — találgatta Lucas.

— Remélem, hogy ezzel nem azt akarja mondani, hogy maga küldte őket, Lucas — mondta a Finn színtelen hangon. — Mert ha igen, akkor közelről is bemutatom magának a fasírtos trükköt!

— Mondtam olyat, hogy maga eladott nekünk valamit, ami nem működik?

— „Gondjaink vannak”, így mondta. És mi egyebet vásároltak tőlem maguk, fiúk, így mostanában?

— Sajnálom, Finn, de nem mi küldtük őket. Ezt maga is tudja.

— Egen, azt hiszem, tudom. Szóval, mi a lófasz hozta magát errefelé, Lucas? Tudja, hogy arra a cuccra, amit maguk vettek, nem vonatkozik a szokásos jótállás…

— Tudják — szólalt meg a Finn, miután végighallgatta Bobby félbeszakadt cybertér-akcióját —, valami kurvára különös dolog van ott kinn… — S megcsóválta keskeny, furcsán hosszúkás fejét. — Nem mindig volt ez így — pillantott Lucasra. — Maguk tudják, ugye?

A földszinten ültek, a bolt hulladékkal zsúfolt előrésze mögötti fehér szobában, négyzetes, fehér asztal körül. A padlót csúszásgátló mintázattal ellátott, kopott kórházi csempe fedte, a falakat pedig széles, piszkosfehér műanyagtömbök alkották, amelyeknek mélyén vastag lehallgatáselhárító áramkörszendvicsek rejtőztek. A bolt előterével ellentétben a fehér szobában patikai tisztaság uralkodott. Az asztal körül absztrakt szobrokként álltak az érzékelőktől és keresőműszerektől roskadozó, háromlábú fémötvözet állványok.

— Mit kéne tudnunk? — érdeklődött Bobby. Minél többször számolt be a kalandjáról, annál kevésbé érezte magát wilsonnak. Inkább fontosnak.

— Nem neked, te taknyos — vetette oda fáradtan a Finn. — Neki. A nagy varázslónak, a hudu-embernek. Ő tudja. Tudja, hogy ez nem ilyen… Csak nemrég változott meg. Én mindig benne voltam az üzleti életben; már régesrégóta. Már a háború előtt is; már azelőtt is, mielőtt egyáltalán bármilyen mátrix lett volna, sőt mielőtt az emberek egyáltalán tudták volna, hogy lesz! — És a Finn most egyenesen Bobbyra nézett. — A cipőm is öregebb nálad. Mi a faszt várhatnék tőled, leszámítva a hülye kérdéseket? Cowboyok azóta vannak, amióta a számítógépek. Ők építették az első példányokat, hogy feltörjék vele a fritzek jegét, stimmt? Ők még kódfeltörők voltak. Szóval, ha úgy jobban tetszik, jég már a számítógépek előtt is létezett.

A Finn rágyújtott aznap esti tizenötödik cigarettájára, és a füst kezdte betölteni a fehér szobát.

— Lucas tudja, egen. Az elmúlt hét vagy nyolc évben mókás kis dolgok estek meg odakint a cowboyok környékén. Az új zsokék dolgokkal kötik az üzleteket, ugyebár, Lucas? Egen, elhiheti, hogy tudom; a hard és a soft még mindig fontos nekik, és még mindig gyorsabbaknak kell lenniük, mint a jégen sikló kígyó, de mindegyiküknek, akik igazán ismerik a dörgést, vannak szövetségeseik, nemde, Lucas?

Lucas kivette a zsebéből az arany fogpiszkálót, és az egyik hátsó zápfogán kezdett vele munkálkodni. Arca sötét és komoly maradt.

— Trónok és uralmak — dünnyögte sötéten a Finn. — Egen, vannak dolgok odakint. Szellemek, hangok. Miért is ne? Az óceánokban sellők lakoznak, meg más marhaságok, és nekünk itt a szilíciumtenger, he? No persze, ez csak amolyan megkurtított hallucináció, amit mindnyájan elfogadtunk, a cybertér, de bárki aki becsatlakozik, kurvára tudja, hogy ez egy teljes univerzum. És minden évben egy kicsivel zsúfoltabb lesz, mintha…

— Számunkra — szólt közbe Lucas — a világ mindig is így működött.

— Egen — mondta a Finn —, szóval maguk erre is könnyen rá tudtak állni; és azt mondhatták az embereknek, hogy azok, amikkel üzleteket hoznak össze, nem mások, mint a régi bozót-istenek…

— Isteni Lovasok…

— Úgy, úgy. Lehet, hogy maguk hisznek is benne. De én elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzem rá, milyen volt mindez, amikor még nem így nézett ki. Ha tíz évvel ezelőtt valaki a Gentleman Loser-ben azt próbálta volna bedumálni a topzsokéknak, hogy szellemekkel csevegett a mátrixban, hát biztosan lököttnek nézték volna.

— Wilsonnak — szúrta közbe Bobby, mert kezdte úgy érezni, hogy kireked a társalgásból és rohamosan csökken a fontossága.

A Finn üres arccal feléje fordult.

— Micsodának?

— Wilsonnak. Egy kétbalkezesnek. Ez amolyan vagány-duma, azt hiszem…