William Gibson - Számláló Nullára

— És milyennek találod apádat?

Turner belekortyolt a kávéba, aztán visszaadta.

A lány ránézett a piros plasztikbögre karimája felett; szeme karikás volt Sally sminkjétől.

— Ezt mondja meg nekem maga — felelte. — Vagy kérdezzen meg húsz év múlva. Tizenhét éves vagyok, honnan a nyavalyából tudhatnám, milyen?

Turner felnevetett.

— Kezded magad jobban érezni?

— Azt hiszem. A körülményekhez képest.

És Turner egyszerre ráérzett a lány jelenlétére, úgy, ahogy korábban még sosem. Zavartan a vezérlőegység felé nyúlt.

— Helyes. Még hosszú út áll előttünk…

Aznap éjjel a légpárnásban aludtak, egy rozsdás acélrácsozat mögött parkolva, amely valaha egy dél-pennsylvaniai autós mozi vásznát tartotta. Turner leterítette a zubbonyát a padló páncéllemezeire, a turbina hosszú hasa alá. A lány az utasülés feletti négyzetes fedélnyílásban üldögélt, felhajtotta az utolsó korty kihűlt kávét, s nézte a sárgult mező felett repkedő szentjánosbogarakat.

Valahol Turner álmaiban — amelyekben még mindig fel-felvillantak az apa dossziéjának színes emlékszikrái — a lány odagurult hozzá, puha és meleg melleit Turner meztelen hátának nyomta a vékony pólón keresztül; és aztán a karja is átnyúlt rajta, és simogatni kezdte Turner hasának kidolgozott izmait. De a férfi nyugodt maradt, mély alvást színlelt, és hamarosan egyre mélyebbre lopakodott Mitchell biosoftjának sötét járataiba, ahol különös dolgok elegyedtek saját legrégebbi félelmeivel és fájdalmaival. És hajnalban arra ébredt, hogy a lány a tetőnyílásban ül, s lágy hangon énekel magában:

„Apám jóképű ördög, s kincse egy

Kilenc mérföldnyi, hosszú lánc;

Felfűzve reája

Temérdek leányszív,

Megtörte mindet a csalfa románc.”

Jammer bárjáig további tizenkét lerobbant mozgólépcső-szakaszt kellett megmászniuk; a bár a legfelső szint hátulsó harmadát foglalta el. Leon klubját leszámítva Bobby még sosem járt éjszakai bárban, és Jammerét izgalmasnak és ugyanakkor ijesztőnek is találta. Izgalmasnak, mert lenyűgözte a hely mérete és a berendezés kivételesnek tűnő minősége, de ijesztőnek is, mert egy éjszakai bár nappal valahogy eredendően természetellenesnek, ördöginek hat. Bobby, hüvelykujját új farmerének farzsebébe akasztva körülkémlelt, mialatt Jackie suttogó társalgásba merült egy lóarcú, kék overallos fehér pasassal. A teremben kerek fekete asztalok álltak, körülöttük sötét ultravelúr padokkal, köztük pedig tucatszám álltak a díszes, lyuggatott falemezek. Minden egyes asztalt egy-egy kis fentről jövő fénysugár világított meg, amely a koromfeketére festett mennyezet sötétjéből csapott elő. Középen színpad állt, amit most fényesen megvilágítottak a sárga lengőkarokon csüngő munkalámpák; a színpad közepén cseresznyepiros, akusztikus dobfelszerelés terpeszkedett. Nem tudta pontosan, hogy miért, de megborzongott tőle; valami félig-élet féloldalas érzete csapta meg, mintha valami a látómezeje szélén felkerekedni készülődne…

— Bobby — mondta Jackie —, gyere, ismerkedj meg Jammerrel!

Bobby minden higgadtságát összeszedve keresztülvágott a széles, sötét szőnyegen, és szembenézett a hosszú arcú férfivel: ritkuló, sötét haja volt, overallja alatt fehér estélyi inget viselt. Összehúzott szemekkel nézett Bobbyra, beesett arcát egynapos borosta árnyékolta.

— Szóval — szólalt meg — cowboy akarsz lenni?

Közben Bobby pólóját tanulmányozta, amitől Bobbynak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a pasas mindjárt kiröhögi.

— Jammer zsoké volt — magyarázta Jackie. — Sokak szerint csúcs. Nem igaz, Jammer?

— Így mondják — szerénykedett Jammer, és továbbra is Bobbyt nézte. — Jó rég volt már, Jackie. Hány órát töltöttél eddig, buliba kötve? — kérdezte Bobbytól.

Bobby elvörösödött.

— Hát, azt hiszem, egyet.

Jammer felhúzta bozontos szemöldökét.

— Valahol el kell kezdeni…

Elvigyorodott; apró, természetellenesen szabályos fogai voltak, s Bobbynak úgy rémlett, talán több is, mint kellene.

— Bobby — szólt közbe Jackie —, miért nem kérdezed meg Jammert arról a Wig nevű alakról, akiről a Finn mesélt neked?

Jammer a nőre pillantott, aztán Bobbyra.

— Te ismered a Finnt? Vagány létedre eléggé benne vagy a sűrűjében, he?

Kék, műanyag belégzőkészüléket húzott elő az oldalzsebéből, a bal orrlyukába illesztette, majd szippantott belőle, és zsebre vágta.

— Ludgate. A Wig. Finn beszélt a Wigről? Úgy látszik, kezd szenilis lenni.

Bobby nem értette, hogy ezzel mire célzott, de az idő nem tűnt alkalmasnak a kérdezősködésre.

— Nos — kockáztatta meg Bobby —, ez a Wig valahol földkörüli pályán él, és időnként cuccokat ad el a Finnek…

— Frankón? Ha engem kérdeztetek volna, csak azt tudtam volna mondani, hogy a Wig vagy halott, vagy habzik a szája. Dilisebb az, mint a szokásos cowboyaitok; tudod, mire gondolok… Lószar. Megnyekkent. Évek óta hírét se hallottam.

— Jammer — mondta Jackie —, azt hiszem, a legjobb lesz, ha Bobby elmondja neked az egész sztorit. Beauvoir ma délután idejön. Lesz hozzád pár kérdése, úgyhogy jobb, ha tudod, hogy állnak a dolgok…

Jammer ránézett a nőre.

— Nos, értem. Mr. Beauvoir most behajtja rajtam azt a szívességet, igaz?

— Nem beszélhetek a nevében — felelte Jackie —, de én erre tippelek. Biztonságos helyet kell keresnünk a Grófnak.

— Miféle Grófnak?

— Nekem — szólalt meg Bobby -; én vagyok az.

— Óriási! — jegyezte meg Jammer, a lelkesedés legcsekélyebb jele nélkül. — Na, gyertek hátra az irodába.

Bobby nem bírta levenni a szemét a cybertér-deckről, ami Jammer antik tölgyfa íróasztalának egyharmadát elfoglalta. Mattfekete, egyedi darab volt; márkajelzés sehol. Napi Kettőről és a behatolási kísérletről beszélt Jammernek, meg hogy milyen volt az a lány-érzet, és hogyan halt meg anyja a robbanásban; de közben állandóan a deck felé nyújtogatta a nyakát. A legcsúcsabb külsejű deck volt, amit valaha is látott, és eszébe jutott, hogy Jackie azt mondta, Jammer a maga idejében nagyon menő cowboy volt.

Amikor Bobby befejezte a mondókáját, Jammer visszahanyatlott a székébe.

— Nem akarod kipróbálni? — kérdezte. Fáradtnak tűnt a hangja.

— Kipróbálni?

— A decket. Azt hiszem, szeretnéd kipróbálni. Legalábbis úgy fészkelődsz azon a széken. Vagy a decket szeretnéd kipróbálni, vagy pisálnod kell, de nagyon.

— A francba, egen. Izé, szóval igen, köszi, szeretném…

— Miért is ne? Úgysem tudja senki se kiszúrni, hogy az te vagy, és nem én, nem igaz? És te, Jackie, miért ne csatlakoznál be vele együtt te is? Hogy sínen tartsd a fiút… — Jammer kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és két elektródakészletet szedett elő. — De ne csinálj semmit, rendben? Úgy értem, csak kerülj egyet, és nyomás vissza! Ne próbálj feltörni egyetlen bázist sem! Sáros vagyok egy szívességgel Beauvoirnak és Lucasnak, és úgy néz ki, hogy viszonzásképpen segítek nekik megvédeni téged…

Az egyik elektródakészletet Jackie-nek, a másikat Bobbynak nyújtotta.

— Rajta. El fogsz tőle sülni. Tízéves darab, de még most is szinte bármit képes lemosni. Az Automatic Jack nevű pofa rakta össze, egyenesen a szemétből. Valamikor ő volt Bobby Quine hardware-művésze. Ők ketten együtt égették le a Blue Lights-ot, de ez még azelőtt lehetett, hogy megszülettél…