William Gibson - Számláló Nullára

Bobby már fel is illesztette az elektródáit; ránézett Jackie-re.

— Csatlakoztál már be párosan?

Bobby megrázta a fejét.

— Oké. Becsatlakozunk, de én a bal vállad mögött leszek. Ha azt mondom, lépj ki, akkor lépj ki! Ha bármi furát észlelnél, az azért van, mert én is veled vagyok, világos?

Bobby bólintott.

A nő a kalapja hátuljánál kikapcsolt két hosszú, ezüstfejű tűt, és leemelve a fejéről, az asztalra tette, Jammer deckje mellé. Az elektródákat áthúzta a narancsszínű selyem fejkendő felett, és az érintkezőket a homlokára simította.

— Gyerünk! — mondta.

Most és örökkön ott száguldottak; Jammer deckje nagyon magasan, a neon csúcsmagok felett lépett be, olyan adatkörnyezetbe, amit Bobby nem ismert. Hegymagasra tornyosuló, éles anyagtömörülés volt a cybertér nem-terében.

— Lassítsd le, Bobby — szólalt meg mögötte a semmiben Jackie mély és édes hangja.

— Jézus Krisztus, ez az izé csúszik!

— Egen, de fékezd le! Ha rohanunk, azzal nem érünk el semmit. Cirkálni akartál. Tarts bennünket idefent, és lassítsd le…

Bobby visszavette a sebességet, amíg lavírozásig le nem lassultak. Balra fordult, arra számítva, hogy megpillantja a nőt, de nem volt ott semmi.

— Itt vagyok — nyugtatta meg Jackie. — Ne aggódj…

— Ki volt az a Quine?

— Quine? Jammer valamelyik cowboy-ismerőse. Fénykorában ismerte valamennyit.

Bobby találomra bekanyarodott jobbra egy sarkon; simán elfordult a rács metszéspontjánál, tesztelve a deck érzékenységét. Elképesztő mértékű volt, semmihez sem fogható, amit korábban a cybertérben érzett.

— A szentséges faszát ennek a gépnek! Ehhez képest egy Ono-Sendai csak gyerekjáték…

— Pedig valószínűleg vannak benne O-S áramkörök. Jammer szerint azokat szokták volt használni. Vigyél bennünket egy kicsivel feljebb!

Erőfeszítés nélkül felemelkedtek, át a rácson, az adatok messzire távolodtak alattuk.

— Idefent nincs valami rohadt sok látnivaló — panaszkodott Bobby.

— Tévedés. Ha elég sokáig lógsz kinn az üres részekben, érdekes dolgokat láthatsz.

A mátrix szövedéke remegni látszott, pontosan az orruk előtt.

— Uhh, Jackie…

— Állj meg itt! Tartsd! Így, oké. Bízz bennem…

Valahol messze Bobby keze a szokatlan kiosztású billentyűzet felett matatott. Most feltartotta, s a cybertér egy része elmosódott, szürkés tejszínűvé változott.

— Mi a…

— Danbala ap monte! — szólalt meg a hang, és Bobby vér ízét érezte a szájában. Danbala lovagol a nőn. Bobby valahogy tudta, mit jelentenek a szavak, de a hang vasként dörgött a fejében. A tejszerű szövedék kettévált, megdagadni látszott, s két duzzadó, szürke folttá alakult.

— Legba — mondta Jackie —, Legba és Ougou Feray, a háború istene, Ougou Papa! St. Jacques Majeur! Viv la Vyéj!

Vaskemény nevetés töltötte be a mátrixot, s keresztülfűrészelte Bobby fejét.

— Map kite tout mizé ak tout giyon — szólalt meg egy másik hang; folyékony volt és hideg, akár a higany.

— Nézd, Papa, visszajött ide, hogy ellökje magától a balszerencséjét!

És a másik hang is felnevetett, és Bobby csak nehezen küzdötte le a rátörő hisztéria tiszta hullámát, amikor az ezüstös nevetés átbuborékolt rajta.

— Balszerencsés lenne Danbala lova? — mennydörgött Ougou Feray érces hangja, és Bobbynak egy pillanatra úgy rémlett, hogy egy alakot lát villódzni a szürke ködben.

A hang szörnyű nevetése ismét felharsant.

— Úgy ám! Úgy ám! De ő ezt nem tudja! Ő nem az én lovam, nem bizony, különben kikúrálnám a szerencséjét!

Bobby sírni akart, meghalni, akármit, csak elmenekülhessen a hangok elől, a teljesen lehetetlen szél elől, ami most fújni kezdett a szürke résekből; forró, nyirkos szél volt, s olyan dolgok szagát hozta, amiket Bobby nem bírt azonosítani.

— És a Szűz dicshimnuszát zengi! Halld szavamat, húgocskám! La Vyéj nagyon közel jár!

— Igen — szólt a másik —, most az én tartományomon vonul át, az enyémen, aki az ösvények és az országutak ura vagyok.

— De én, Ougou Feray, mondom neked, hogy ellenségeid szintén a közelben ólálkodnak! Eredj a kapuhoz, húgom, és légy óvatos!

És ekkor a szürke területek kifakultak, elsorvadtak, összezsugorodtak…

— Lépjünk ki — szólalt meg Jackie kicsiny és távoli hangja. Aztán hozzátette:

— Lucas meghalt.

Jammer egy palack skót whiskyt vett elő a fiókjából, és egy műanyag whiskyspohárba hat centit töltött ki a folyadékból, szinte komikus óvatossággal.

— Szarul nézel ki — mondta Jackie-nek, s Bobbyt meglepte a férfi hangjából kicsendülő gyengédség. Már jó tíz perce volt, hogy kicsatlakoztak, és még egyikük sem szólt egy szót sem. Jackie összeroppantnak látszott, és az alsó ajkát harapdálta állandóan. Jammer szomorúnak vagy bosszúsnak látszott — Bobby nem tudta eldönteni, melyiknek.

— Miért mondtad azt, hogy Lucas meghalt? — kérdezte merészen Bobby, mert már úgy tetszett, hogy a Jammer szűk irodájában felgyülemlő csend szinte fojtogatja őket.

Jackie odanézett, de szemei nem fókuszáltak Bobbyra.

— Nem így jöttek volna hozzám, ha Lucas még él — felelte. — Vannak szerződések, egyezmények. Először mindig Legbát szólítják, de neki Danbalával kellett volna jönnie. Az ő személyisége attól a zálogtól függ, amivel megtestesül. Lucas biztosan halott…

Jammer az asztalon keresztül eléje tolta a whiskyvel töltött poharat, de Jackie megrázta a fejét; az elektródakészlet krómos-fekete nylonszálai még mindig a homlokán libegtek. A férfi felháborodott arcot vágott, visszahúzta a poharat, és felhajtotta maga.

— Mennyi baromság! A dolgoknak sokkal több értelmük volt, mielőtt a magadfajták piszkálni kezdték őket!

— Ezeket nem mi hoztuk ide, Jammer — mondta Jackie. — Ezek már ott voltak, és ránk találtak, mert mi megértettük őket!

— Ez is ugyanakkora ökörség — mondta fáradtan Jammer. — Bármik is legyenek, bárhonnan is jöttek, egyszerűen csak felöltötték azt az alakot, amit egy csomó eszement boxos mindenáron látni akart! Tudsz követni? Az nem létezik, hogy odakinn lenne bármi, amihez ezen a rohadt bozót-haitin kellene gagyogni! Ti meg az egész vudu-szekta csak azokat láttátok, meg az általuk kreált jeleneteket; és Beauvoir meg Lucas meg a többi „elsősorban üzletember”. És az az istenverte dolog érti az üzletelés módját! Mindez természetes!

Jó szorosan visszacsavarta a palack kupakját, és visszatette a fiókba.

— Tudod, édes, lehet, hogy ez csak egy nagyon nagy valaki, akinek sok gorillája van a rácson, és csak meghintáztatnak egy kicsit. Kivetítik elétek azokat a dolgokat, a sok szart… És tudod, hogy ez lehetséges, igaz? Igaz, Jackie?

— Szó sincs róla — jelentette ki hideg, nyugodt hangon Jackie. — De amennyit tudok róla, azt nem tudom megmagyarázni.

Jammer előhúzott egy fekete plasztikdobozt a zsebéből, és borotválkozni kezdett.

— Hát persze — dünnyögte. A borotva az állkapcsa mentén zümmögött. — Én a cybertérben éltem nyolc éven át, stimmt? Nos, hát elég jól tudom, hogy semmi sem volt odakint, akkor még legalábbis… Mindegy. Akarod, hogy felhívjam Lucast, hogy így vagy úgy, de megnyugodj? Megvan neked a Rolls-ának a száma?

— Nem — felelte Jackie —, ne fáradj. Legjobb, ha ledőlünk, amíg meg nem jön Beauvoir.

Felállt, lehúzta az elektródákat, és felvette a kalapját.