William Gibson - Számláló Nullára

És Tally-Marly szeme körbepillantott, hogy rácsodálkozzék a zuzmóktól sötétlő síkságra és a helyéről kibillentett katedrális távoli tornyaira…

— Ön elveszítette az eszméletét — hallotta az utaskísérő hangját, aki ujjaival Marly nyaka körül matatott. — Nem ritka eset. Fedélzeti orvosi számítógépünk szerint Ön kitűnő egészségnek örvend. Mindazonáltal dermadiszket alkalmaztunk, hogy ellensúlyozzuk az adaptációs szindrómát, ami esetleg felléphet a dokkolás előtt…

Az utaskísérő viszahúzta a kezét a nyakától.

— Európa, esők után — szólalt meg Marly -; Max Ernst. A zuzmók…

A férfi lenézett rá, arca megfeszült, és hivatásos érdeklődést tükrözött.

— Elnézést, meg tudná ismételni?

— Bocsánat — mondta Marly. — Csak egy álom… Már az állomáson vagyunk?

— Még egy óra — felelte az utaskísérő.

A Japan Air pályán keringő átszállóhelye fehér gyűrűstestet formázott, amelyen kupolák dudorodtak, és palástján sötéttel karikázott ovális dokkolóöblök nyíltak. A Marly gravihálója feletti terminál — bár a „feletti” ideiglenesen elveszítette szokásos jelentését — kiválóan megszerkesztett animációval, forgás közben mutatta be a gyűrűt. Ezalatt hangok sorozata közölte — hét nyelven — a fedélzeten lévőkkel hogy az Orly és az I. Átszálló közti JAL 580-as űrsiklót a lehető leghamarabb bedokkolják; a JAL elnézést kért a késedelem miatt, amely abból adódott, hogy a tizenkét öböl közül hétben javítási rutinmunkálatok folytak.

Marly összekuporodott gyorsulási hálójában, s mindenütt Virek láthatatlan kezét vélte látni.

Nem, gondolta, kell hogy legyen kiút. Abba akarom hagyni, győzködte magát, csak pár órát kérek, mint szabad ügynök, aztán végzek vele… Viszlát, Herr Virek, én visszatérek az elevenek földjére, amit szegény Alain már sohasem tehet, Alain, aki azért halt meg, mert elfogadtam az Ön által kínált munkát… Pislogott, amikor megjelent szemében az első könnycsepp, aztán akár egy gyerek, elkerekedett szemekkel bámulta a pici, lebegő gömböcskét, amivé a könnycsepp változott.

És a Maas?, tűnődött. Azok kicsodák?

Virek azt állította, hogy ők ölték meg Alaint, meg hogy Alain nekik dolgozott. Marlynak derengett néhány róluk szóló műsor; mintha a nevük a legújabb generációs számítógépekkel lett volna kapcsolatos, meg valamiféle nyugtalanítónak hangzó eljárással, amelyben halhatatlan hibrid ráksejtek megtervezett molekulákat okádnak magukból, amiket aztán áramkör-egységekbe építenek be. S most az eszébe villant az is, amikor Paco azt mondta, hogy moduláris telefonjának az álcázó ernyője szintén Maas-termék…

A JAL-toroid belseje annyira jellegtelen, annyira szürke volt, és annyira hasonlított bármelyik másik zsúfolt repülőtérhez, hogy Marlynak nevethetnékje támadt. Ugyanaz a parfümszag, ugyanaz az emberi idegesség, ugyanolyan erőteljesen kondicionált levegő, s a háttérben ugyanaz a mormogó csevegés. A nyolc tizednyi gravitációban könnyebb volt bőröndöt cipelni, de a fekete retikülön kívül Marlynak nem volt más poggyásza. A retikül egyik cipzáras belső zsebéből előszedte a jegyét, és a legközelebbi falképernyőn megkereste a csatlakozó gép számát.

Még két óra az indulásig. Akármit is mondott Virek, Marly biztosra vette, hogy a gépezete már javában ügyködik, beszivárog az űrsikló személyzete közé vagy az utaslisták oldalaira, s a helycserék gördülékenységét pénzcseppekkel olajozza… Egyesek az utolsó pillanatban megbetegszenek, meggondolják magukat, esetleg baleset éri őket…

A retikült a vállára kanyarította, és nekiindult a fehér kerámiaburkolatú, homorú padlón, mintha pontosan tudná, hová kell mennie, vagy mit kell tennie. De minden egyes lépéssel tudatosult benne, hogy fogalma sincs egyikről sem.

Azok a lágy fényű, kék szemek még mindig kísértették.

— Hogy dögölnél meg — kívánta Marly fennhangon, s egy nagy tokájú, sötét Ginza-öltönyös orosz üzletember szipákolt egyet, és arca elé emelte a hírfaxát, kirekesztve Marlyt privát világából.

— Így hát azt mondtam a kurvának: „Figyelj, muszáj hogy kihozd azokat az opto-szigetelőket és a menekülőkapszulákat a Sweet Jane-re, különben tömítőkenőccsel a válaszfalhoz ragasztom a segged…!”

Rekedtes női nevetés harsant, és Marly felpillantott szusival megrakott tálcájáról. Két üres asztal választotta el a három nőtől; az asztaluk szójaszósztól barnálló habszivacstálca-kupacokkal és sörösdobozokkal volt tele. Egyikük hangosan böfögött és hosszat kortyolt rá a söréből.

— No, és erre mit szólt, Rez?

A kérdés valami okból újabb, hosszabb röhögést váltott ki belőlük; az a nő, akire Marly először felfigyelt, leborult az asztalra, és úgy vihogott, hogy a válla is beleremegett. Marly unottan nézte a triót, s futólag eltűnődött, kifélék-mifélék lehetnek. Aztán elcsitult a nevetés; az első nő is felült, és kitörölte szeméből a könnyeket. Marly megállapította, hogy mindhárman tökrészegek, fiatalok és durva külsejűek. Az első törékeny alkatú, markáns arcú nő volt, vékony és egyenes orra felett nagy, szürke szemekkel. Haja az ezüstszínnek valami elképesztő árnyalatában tündökölt, és egészen rövidre vágatta, mint az iskolásfiúkét szokás. Bő vászonmellényt vagy ujjatlan dzsekit viselt, amit teljesen elborítottak a degeszre tömött zsebek, szegecsek, és négyzetes tépőzár-darabok. A ruhadarab szétnyílt, és alatta — Marly helyéről nézve — kicsi, kerek mell látszott, amit valami finom rózsaszín és fekete hálóból szabott melltartóféleség burkolt. A másik kettő idősebb és testesebb volt nála, csupasz karjukon duzzadó izmok határozott körvonalai rajzolódtak ki az átszállóállomás kávézójának szórt fényében. Az első nő vállat vont a nagy mellény alatt.

— Hát nem azt, hogy megcsinálja — felelte. A második nő ismét felröhögött, de már nem annyira szívből jövőn, és a széles bőr csuklószíjára szegecselt időmérőt kezdte tanulmányozni.

— Na, elhúzok! — vetette oda. — El kell fussak Sionra, aztán nyolc tartály algával a svédekhez.

Nagy zajjal hátralökte a székét, felállt, és Marly elolvashatta a fekete bőrmellény vállai közepére illesztett, hímzett címkét:

O'GRADY — WAJIMA

THE EDITH S.

PÁLYAKÖZI VONTATÁS

A nő most már ott állt mellette, és buggyos farmerje övrészét húzogatta.

— Aszondom neked, Rez, ha az a hülye picsa bennehagy a szarban azokkal a menekülőkapszulákkal, az ártani fog a hírednek…

— Bocsánat — szólt közbe Marly, s igyekezett úrrá lenni remegő hangján.

A feketemellényes nő megfordult és rámeredt.

— Egen?

Alaposan végigmérte Marlyt, és már nem mosolygott.

— Láttam a mellényeden azt a nevet, az Edith S-t. Az egy hajó? Egy űrhajó?

— Űrhajó?

A mellette álló nő felhúzta vastag szemöldökét.

— De még mennyire, kisanyám! Egy nagyon frankó űrhajó!

— Vontató — bökte ki a fekete mellényes nő, és elfordult, hogy távozzon.

— Fel akarlak bérelni — mondta Marly.

— Felbérelni engem?

Most már mindhárman őt nézték, üres és mosolytalan arccal.

— Hogy érted ezt?

Marly a brüsszeli retikül aljára kotort, és előhúzta azt a fél kötegnyi új yent, amit Paleologos, az utazásszervező visszaadott neki, miután eltette a saját díját.

— Ezt tudom nektek adni…

A rövid ezüsthajú lány halkan füttyentett.