William Gibson - Számláló Nullára

A levegőben a sugárhajtómű elszivárgó üzemanyagának szaga érződött. Az utasfülke polikarbon burája széttört, akár egy tojáshéj. Turner ráfogta a Smith Wessont, s hüvelyével kétszer megpöccintette a xenonkapcsolót. A könyörtelen fény két néma villanásában véres, kicsavarodott végtagokat pillantott meg a szilánkokra zúzott műanyag mögött. Turner várt, aztán felkattintotta a zseblámpát. Ketten voltak belül. Közelebb lépett, a zseblámpát régi megszokásból jó messze eltartotta magától. Semmi sem moccant, csak a szivárgó üzemanyag szaga erősödött. Turner piszkálni kezdte a behorpadt ajtót, és az kinyílt. Mindkét támadójuk képerősítő szemüveget viselt. A lézer kerek, üres szeme most egyenesen az éjszakai égre meredt, és Turner lehajolt, hogy megtapintsa a halott birkabőr bomberdzsekijének kifakult gallérját.

A pasas szakállát borító vér nagyon sötétnek, majdnem feketének hatott a zseblámpa sugarában. Oakey volt az.

Turner balra lendítette a fénysugarat és látta, hogy a másik egy japán; ő volt a pilóta. Elkapta róla a fényt, vissza Oakey-re, és a lába mellett lapos, fekete palackot vett észre. Felvette, belegyömöszölte a zubbony egyik zsebébe, és visszasietett a légpárnáshoz. A kútépület romjai között, az eső dacára, narancsszínű lángok csaptak fel. Turner átmászott a légpárnás ütközőin, fel a motorház tetejére, és visszabújt a tetőnyílásba.

— Mi történt? — kérdezte Angie, mintha Turner el se ment volna. — Mi történt?

Turner az ülésbe roskadt, s a rögzítőhámmal nem is vesződve, felbőgette a turbinát.

— Az a Hosaka egyik helikoptere volt — mondta, miközben körbefordultak. — Biztosan követtek bennünket. Lézer volt náluk. Megvárták, amíg letérünk az országútról. Nem akarták, hogy a zsaruk ott kint megtaláljanak minket. Amikor ide beálltunk, úgy döntöttek, hogy elkapnak minket, de biztos azt hitték, hogy az a szegény fickó is hozzánk tartozik. Persze lehet, hogy csak a tanúktól akartak megszabadulni…

— A feje — nyögte a lány remegő hangon —, a feje…

— A lézer — magyarázta Turner, visszakormányozva a légpárnást a szervizútra. Az eső alig esett, már csak szitált. — Gőznyomás. Az agy elpárolog és a koponya szétrobban…

Angie kétrét görnyedt és hányni kezdett. Turner egyik kezével a kormányt tartotta, a másikkal Oakey palackját. Fogával lefeszítette a rápattintott kupakot, és jót húzott Oakey „Wild Turkey”-jéből.

Ahogy elérték az országút útpadkáját, a Honda elszivárgó üzemanyaga is elérte a rombadőlt benzinkút lángjait, és a szétfreccsenő tűzgömb látványa ismét felidézte Turnerben a piactér felett libegő világítórakétákat és az elfehéredő égboltot, amikor a vadászgép felszállt s meglódult a sonorai határ felé…

Angie felegyenesedett, keze fejével megtörölte a száját, és reszketni kezdett.

— El kell pucolnunk innét — dünnyögte Turner, és ismét keletnek fordult. A lány nem szólt semmit. Turner gyors pillantást vetett rá, és látta, hogy Angie merev, kifeszült tagokkal ül a helyén. A lány szeme kifordult, fehérje megcsillant a műszerfal gyenge fényében, arca üres volt, kifejezéstelen. Ugyanilyennek látta akkor is, amikor Sally behívta őket Rudy hálószobájába. És ugyanannak a nyelvnek a szavai peregtek az ajkairól, lágyan csivitelve; talán valamilyen francia tájszólás lehetett. De Turnernek sem magnója, sem ideje nem volt, hogy rögzítse, és az útra kellett figyelnie…

— Tarts ki! — biztatta a lányt, miközben felgyorsított. — Nem lesz semmi bajod…

A lány egészen biztosan nem hallotta egyetlen szavát sem. A fogai vacogtak; Turner a turbina zajában is jól hallotta. Meg kéne állni, gondolta, annyi időre, hogy valamit a lány foga közé tegyen, a tárcáját, vagy egy összehajtott ruhadarabot. Angie keze görcsösen tépkedte a rögzítőhám szíjait.

— Beteg gyermek fekszik a házamban.

Turner kishíján az árokba fordult a légpárnással, amikor meghallotta a lány szájából jövő, mély, lassú és furcsamód nyúlós hangot.

— Hallom, amint kockát vetnek, kié legyenek véres göncei. Mert ma éjjel számos kéz ás néki sírgödröt, és néked is. Az ellenségek a halálodért fohászkodnak, felbérelt ember. Verejtékezve imádkoznak érte. Lázas imájuk folyamként hömpölyög…

És valami károgás hallatszott, ami akár nevetés is lehetett. Turner megkockáztatott egy újabb pislantást, s látta, hogy a lány merev ajkairól ezüstös nyálfonal csurran le. Arcának mély izmai olyan maszkba torzultak, amit Turner sosem látott.

— Ki vagy te?

— Én vagyok az Utak Ura.

— Mit akarsz?

— E gyermeket akarom lovamnak, s azt, hogy az emberek városaiban vándoroljon. Helyesen teszed, hogy keletnek tartasz. Vidd el őt a városodba! Majd ismét meg fogom lovagolni. És Samedi veled lovagol, muskétás ember. Ő a szél, amelyet markodban tartasz, ám szeszélyes ő, a Sírkertek Ura, s nem számít, hogy jól szolgáltad-e…

Turner odanézett, és látta, hogy a lány elhanyatlik a rögzítőhámban, feje a mellére bukik, és a szája lefittyed.

— Itt a Finn telefonprogramja beszél — hangzott a képernyő alatti hangszóróból. — A Finn momentán nincs itt. Ha le akarsz tölteni valamit, tudod a kódot. Ha üzenni akarsz, akkor mondjad!

Bobby rábámult a képernyőn látható arcra, és megcsóválta a fejét. A legtöbb telefonprogramhoz kozmetikai alprogramok is tartoztak, amelyeket arra szántak, hogy a tulajdonos videoképét összhangba hozzák a szélesebb körben ismert egyéni szépségmodellekkel. Eltűntették az apróbb szabálytalanságokat, és az arcvonásokat az ideális statisztikai mintákhoz igazították. De a Finn groteszk vonásaira rászabadított kozmetikai program a legbizarrabb látványt produkálta, amiben Bobbynak valaha is része volt. Mintha valaki egy döglött hörcsögöt próbált volna megörökíteni, egy temetkezési vállalkozó összes festékét és paraffininjekcióját felhasználva.

— Ez nem természetes — mondta Jammer, skót whiskyjét kortyolgatva.

Bobby bólintott.

— A Finn tériszonyban szenved — magyarázta Jammer. — Kiütést kapna, ha ki kellene mozdulnia a zsúfolt odújából. És bolondja a telefonnak: egyszerűen képtelen lenne nem felvenni, ha csörög. Kezdem elhinni, hogy a ringyónak igaza volt, Lucas tényleg meghalt, és itt valami nagy szarkavarás folyik…

— A ringyó ezt már tudja — szólt oda Jackie a bárpult mögül.

— Tudja, tudja — bólogatott Jammer, s a poharát letéve a csokornyakkendőjét kezdte babrálni. — Konzultált a mátrixban egy hudu-varázslóval, így most már tudja…

— Hát, Lucas nem felel, és Beauvoir sem; szóval lehet, hogy igaza van — mondta Bobby. Amikor felsípolt a rögzítő jelhangja, a telefonhoz nyúlt, és kikapcsolta.

Jammer pliszírozott inget és fehér szmokingot viselt, hozzájuk szaténcsíkos fekete nadrág; Bobby úgy vélte, ez a szerelés nyilván a munkaruhája a klubban.

— Senki sincs itt — nézett Bobbyra, majd Jackie-re. — Hol van Bogue és Sharkey? Hol vannak a pincércsajok?

— Bogue és Sharkey kicsoda? — kíváncsiskodott Bobby.

— A csaposaim. Nem tetszik ez nekem.

Felkelt a székéből, az ajtóhoz ment, és lágyan félrehúzta az egyik függönyt.

— Mi a keserves faszt keres ez a sok szarrágó odakint? Hé, Grófom, úgy látszik, ezek a te fajtád. Gyere csak ide…

Bobby felállt s eltelve bizonytalansággal — nem merte megmondani Jackie-nek vagy Jammernek, hogy Leon meglátta, mert nem akart wilsonnak látszani — odalépett a klubtulajdonos mellé.