William Gibson - Számláló Nullára

— Hallottam róluk — hunyta le a szemét Marly. — Andrea mesélte…

— Ja; mindenki hallott róluk, övék volt az egész Szabadpart. Sőt, ők is építették. Aztán feldobták a talpukat, és a többiek eladták. A családi fészket leszedték az orsóról, és másik pályára vontatták, de mielőtt megtették, mindent kitöröltek a magrendszerből, aztán levágták és eladták egy bunyósnak. Az sosem kezdett vele semmit. Azt sose hallottam, hogy valaki ott kushadna, de ott kint ott laksz, ahol éppen tudsz… Azt hiszem, ez mindenkire igaz. Például azt beszélik, Lady 3Jane, az öreg Ashpool lánya, még mindig a régi barlangjukban lakik, és totál hülye…

Rez profi mozdulattal még egy utolsót rántott a gravihálón.

— Oké. Csak lazíts! Harminc percig keményen nyomatni fogom Janet, de hamar ott leszünk vele. És ha jól értettem, pont ezért fizetsz…

És Marly visszasiklott egy csupa dobozból, hatalmas Cornell-alkotásokból épült tájba, ahol esőtől csíkozott, poros üveglapok mögött elrendezve a szerelem és az emlékezet szilárd üledékei látszottak, és a titokzatos Dobozkészítő figurája emberi fogak mozaikjaival kövezett sugárutakon menekült előle; Marly párizsi csizmái tompán kopogtak holmi aranykoronákból kirakott jelek felett. A Dobozkészítő férfi volt, és Alain zöld zakóját viselte, és mindennél jobban rettegett Marlytól.

— Sajnálom — sikoltotta ő, és utána szaladt. — Sajnálom…

— Egen. Therése Lorenz a Sweet Janeről. Kéred a számokat? Hogy micsoda? Ja, hát persze, hogy kalózok vagyunk! Én vagyok a kibaszott Hook kapitány személyesen… Ide hallgass, Jack, hadd adjam meg a számokat, leellenőrizheted… Mondtam már: utassal vagyok. Kérek engedélyt, és a többi szokásos süketséget… Marly Akárki, álmában franciául beszél…

Marly szemhéja megrebbent, kinyílt. Rez előtte ült a gravihálóban, hátán minden izom alaposan ki volt dolgozva.

— Hé! — mondta Rez, megperdülve a hálóban. — Sajnálom. Felvertem neked őket, de eléggé kómásnak hangzanak. Vallásos vagy?

— Nem — felelte zavartan Marly.

Rez grimaszt vágott.

— Nos, remélem, azért kihámozol valami értelmet ebből a locsogásból!

Kiszabadította a vállát a hálóból, és szűk hátraszaltót csinált; Marly arcától pár centiméterre fékezett le. Kezétől optikai szalag vezetett a konzolhoz, és Marly most először vette észre a lány csuklójának bőrébe simuló, finom, égszínkék csatlakozót. Marly jobb fülébe egy fülhallgatót dugott, és megigazította a belőle előkanyarodó áttetsző mikrofoncsövet.

— Nincs joguk rá, hogy zaklassanak bennünket — szólalt meg egy férfihang. — A mi munkálkodásunk Isten műve, és csak mi láttuk az ő valódi arcát!

— Halló? Halló, hallanak engem? A nevem Marly Kruskova, és sürgős üzleti ügyem van magukkal, vagy valakivel ezeken a koordinátákon. Egy kollázs-sorozatról lenne szó, amely dobozokból áll. Ezeknek a dobozoknak az alkotóját rettenetes veszély fenyegeti! Találkoznom kell vele!

— Veszedelem? — köhécselt a férfi. — Egyedül Isten szabja meg az ember sorsát! Mi minden félelem nélkül valók vagyunk… De józan észben nem szűkölködünk…

— Kérem, hallgasson meg! Engem Josef Virek bérelt fel, hogy találjam meg a dobozok készítőjét. De most azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat. Virek tudja, hogy maguk itt vannak, és az ügynökei követni fognak…

Rez mereven bámult Marlyra.

— Be kell hogy engedjenek! Többet is tudok mondani…

— Virek?

Hosszú, statikus zajjal teli szünet következett.

— Josef Virek?

— Igen — felelte Marly. — Az a bizonyos. Maguk egész életükben látták a képét, azt amelyiken az angol királlyal van… Kérem, kérem…

— Kapcsolja ide a pilótáját — mondta a hang, és a tomboló hisztéria átadta a helyét valami másnak, amit Marly még annál is jobban utált.

— Tartalék — mondta Rez, leemelve a sisakot a piros űrruháról. — Megengedhetem magamnak: fizetsz eleget…

— Nem — tiltakozott Marly —, de tényleg, nem kell, hogy… én…

Megrázta a fejét. Rez az űrruha derekán lévő kapcsokat bontogatta.

— Nem mehetsz be űrruha nélkül olyan helyre, mint az — mondta. — Nem tudhatod, miféle légkörük van. Sőt, azt se tudhatod, hogy van-e légkörük egyáltalán! És lehetnek ott akármilyen baktériumok, spórák… Mi a baj? — kérdezte, leengedve az ezüst sisakot.

— Klausztrofóbiám van!

— Ó… — Rez rámeredt. — Hallottam ilyesmiről… Azt jelenti, hogy félsz a dolgok belsejében lenni?

A lány őszintén kíváncsinak látszott.

— Kicsi dolgok belsejében, igen…

— Mint például a Sweet Jane?

— Igen, de…

Marly körbenézett a szűk kabinban, s a feltörő pánikkal viaskodott.

— Ezt még kibírom, de a sisakot nem…

— Na jó — mormolta Rez. — megmondom, mi legyen. A ruhát felveszed, de a sisakot a kezedben tartod. Megmutatom, hogyan kell felcsatolni. Áll az alku? Máskülönben ki nem teszed a lábad a hajómról…

A lány szája egyenes és határozott volt.

— Igen — rebegte Marly —, igen…

— Na, figyelj — mondta Rez. — A zsilipek össze vannak kötve. Ez az ajtó kinyílik, te bemész, én meg bezárom. Aztán kinyitom a másik felét. És akkor benne vagy az odaáti légkörben, akármi legyen is az. Egészen biztosan nem akarod feltenni a sisakot?

— Nem akarom — felelte Marly, és lenézett a sisakra, amit piros űrkesztyűs kezében szorongatott; a tükröző arcvédőben meglátta saját, sápadt tükörképét.

Rez halkan csettintett a nyelvével.

— Hát, a te életed… Ha vissza akarsz jönni, küldj velük egy üzenetet a Sweet Janenek, a JAL átszállón keresztül.

Marly esetlenül elrúgta magát, és előrebucskázott a zsilipbe, amely nem volt nagyobb egy felállított koporsónál. A piros űrruha mellpáncélja keményen nekicsattant a külső ajtónak, és Marly hallotta, hogy a belső szisszenve bezárul mögötte. Feje mellett egy lámpa gyulladt ki, amiről a hűtőszekrények világítása jutott eszébe.

— Viszlát, Therése…

Semmi nem történt. Magára maradt vadul dobogó szívével.

Aztán a Sweet Jane külső zsilipajtaja félrecsúszott. Az egészen apró légnyomáskülönbség elég volt hozzá, hogy Marlyt kiszédítse valami sötétségbe, amelynek olyan szaga volt, akár egy régóta elhagyatott öltözőnek; öreg és szomorúmód emberi szag volt. A levegőben vastag, tisztátlan nyirkosság lebegett, és a kalimpáló Marly látta, ahogy hátul bezáródik a Sweet Jane ajtaja. Fénysugár szökött el mellette, aztán megremegett és visszalendült, majd rátalált Marly pörgő testére.

— Fényt! — kiáltott valaki rekedten. — Fényt a vendégünknek! Jones!

Az a hang volt, amit a fülhallgatóban hallott. Különösen csengett ebben az irdatlan, acélos és üreges kútban, amin keresztül Marly aláhullott. Aztán csikorgó hang hallatszott, és a távolban éles kék fénykarika ragyogott fel, megvilágítva Marlynak az acélból és holdsziklából hegesztett törzs vagy fal távoli görbületét. A fal felszínét gondosan vésett csatornavonalak és mélyített gödröcskék tarkították; egykor valamiféle készülékek lehettek beléjük illesztve. A mélyebb bevágások némelyikében még látszottak a térkitöltő barna habszivacs odatapadt, rücskös csonkjai; a többi elveszett a holt árnyék feketeségében…

— Jobb lenne, ha rákapcsolnál egy kötelet, Jones, mielőtt még betöri a fejét…

Marly űrruhájának vállaira valami nyirkosan cuppanó dolog csapódott, s fejét odafordítva egy fényes, rózsaszínű plasztikcsomót pillantott meg. Vékony, rózsaszín kötelet húzott maga után, amely, miközben nézte, körétekeredve szorosra húzódott. Az elhagyatott katedrális-térséget egy csörlő zihálása töltötte be, és Marlyt egészen lassan bevontatták vele.