William Gibson - Számláló Nullára

— Elég sokára ért ide — mondta a hang. — Kíváncsi voltam rá, ki lesz az első, és erre Virek az… Mammon…

És már el is kapták, és körbeforgatták. Marly majdnem elveszítette a sisakot; elsodródott tőle, de egyik házigazdája visszalökte a kezei közé. A retikülje, az összehajtogatott dzsekivel és a csizmákkal együtt, saját röppályáját írt le a vállszíja körül, és oldalról a fejének ütődött.

— Ki maga? — kérdezte Marly.

— Ludgate! — hörögte az öregember. — Wigan Ludgate, ahogy azt maga nagyon jól tudja… Ki mást akart volna rászedni? Ki máshoz küldte volna magát?

Ráncos, foltos arcát simára borotválta, de szürke, torzonborz, hínárszerű haja szabadon lebegett az áporodott léghuzatban.

— Sajnálom — felelte Marly. — Nem azért jöttem, hogy becsapjam. Már nem dolgozom Vireknek… Azért jöttem, mert… Szóval először is, nem tudom biztosan, miért jöttem ide, de rájöttem, hogy a dobozok készítője veszélyben van. Ugyanis Virek úgy hiszi, valami mást is őriz, ami Vireket megszabadíthatná a ráktól…

A Wigan Ludgate-ből sugárzó, szinte tapintható tébolytól Marlynak elcsuklott a hangja, és azt is észrevette, hogy az öregember egy régi munkaűrruha repedezett páncélját viseli, és a megkopott acél sisakrögzítő gyűrűt nyakláncként veszik körül a ráragasztott olcsó fémfeszületek. Arca nagyon közel volt; Marly még az odvas fogak bűzét is érezte.

— A dobozok!

Ajkairól a newtoni fizika elegáns törvényének engedelmeskedve, apró nyálgyöngyök váltak le.

— Te szajha! A dobozok Isten kezei!

— Csak nyugalom, Lud! — szólalt meg egy második hang. — Megijeszti a hölgyet. Csak nyugodtan, hölgyem; az öreg Ludnak nem sok látogatója szokott lenni. Eléggé felizgatják, amint látja, de alapjában véve ártalmatlan öreg bolond…

Marly odafordította a fejét; nyugodt, nagy, kék szempár tekintett rá, egy nagyon fiatal arcból.

— Jones vagyok — mutatkozott be a fiú. — Szintén itt lakom…

Wigan Ludgate hátraszegte a fejét és felvonított. A hang vadul zengett az acél- és kőfalak között.

Marly Jones nyomában kapaszkodott a bogokkal telicsomózott kötélen, amely kifeszítve húzódott végig a végtelennek tetsző folyosón.

— Tudja, általában elég nyugis — mesélte Jones. — Csak a hangjaira, fülel, tudja. Önmagához beszél vagy talán a hanghoz, nemt'om; aztán megszállja valami varázslat, és ilyen lesz tőle…

Amikor Jones elhallgatott, Marly még mindig hallotta Ludgate távolról visszhangzó vonítását.

— Talán maga úgy vélné, kegyetlenség a részemről, hogy így hagyom, de ilyenkor ez a legjobb, higgye el. Hamar belefárad. Megéhezik. És akkor megkeres engem, tudja, kell neki a finom papi…

— Te ausztrál vagy? — kérdezte Marly.

— Új-Melbourne-i — felelte a fiú. — Vagy legalábbis az voltam, mielőtt feljöttem a kúton.

— Nem haragszol, ha megkérdem, mit keresel itt? Úgy értem, itt ezen a… izé… Mi is ez?

A fiú felnevetett.

— Én rendesen úgy hívom, hogy a Hely. Lud sokféleképpen nevezi, de leginkább Királyságnak. Azt hiszi, megtalálta Istent. Ha úgy vesszük, meg is találta. Ha jól tudom, korábban valami konzolos ürge volt, mielőtt feljött volna a kúton. Gőzöm sincs, hogyan lyukadt ki ide, csak azt tudom biztosan, hogy itt jól elvan a vén csibész… Én inkább futottam mint jöttem, érti? Nem akarom nagyon ragozni, valahol belekeveredtem valamibe, és elhúztam onnét a csíkot. Eljutottam ide — ez is egy jó hosszú történet — és a nyavalyás Ludgate itt épp az éhhalál küszöbén fetrengett. Néha kötött néhány üzletet, eladta azt, amit összeguberált, meg azokat a dobozokat, amiket maga keres, de akkor már jó ideje semmi nem jött be neki. A vevői egy évben úgy háromszor szoktak jönni, de azokat is elzavarta. Nos, gondoltam magamban, itt ugyanolyan jól dekkolhatok, mint bárhol másutt, így aztán beálltam hozzá segíteni. Hát, kábé ennyi…

— El tudnál vezetni oda, a művészhez? Itt van egyáltalán? Rendkívül sürgős az ügy…

— Odavezetem, ne féljen. De ezt a Helyet nem igazán az embereknek építették, és nem arra tervezték, hogy mászkáljanak benne. Úgy értem, jókora út lesz… Egyáltalán nem olyan, mintha csak odamenne akárhova. Nem kezeskedhetem, hogy magának is fog dobozt csinálni. Tényleg Vireknek dolgozik? Annak a legendás öreg szivarnak a tévében? Ő fritz, ugye?

— Néhány napig valóban neki dolgoztam — felelte Marly. — Ami a nemzetiségét illeti, azt hiszem, Herr Virek az egyetlen polgára annak a nemzetnek, amely Herr Virekből áll…

— Tudom, mire gondol — mondta Jones vidáman. — Azt hiszem, ezek a gazdag öreg faszik mind egyformák, de még mindig érdekesebb őket nézni, mint egy rohadt zaibatsut… Egy zaibatsu sosem szokott különös véget érni, nem igaz? Vegyük például az öreg Ashpoolt — a földim volt —, aki megépítette mindezt; azt beszélik, a saját lánya vágta el a torkát, aki most ugyanolyan süsü, mint az öreg Lud, és ott gubbaszt valahol a családi kastélyban. A Hely valamikor annak a része volt, tud róla?

— Rez… szóval a pilótám mondott valami ilyesmit… És egy párizsi barátnőm nemrégen megemlítette a Tessier-Ashpool nevet… A klánnak már bealkonyult?

— Bealkonyult? Uramatyám! Inkább úgy mondanám, hogy a pöcegödör alján vannak. Gondoljon csak bele: maga meg én, itt mászunk keresztül azon, ami valamikor az ő központi adatbank-magrendszerük volt. Valami pakisztáni vállalkozó megvette az egészet; a törzse még használható, és az áramkörökben jó sok arany is akad, bár nem olyan olcsó kitermelni, mint gondolnánk… Azóta idefenn kering, és amíg én meg nem jöttem, csak az öreg Luddal szórakoztatták egymást. Gondolom, egy napon feljönnek a pakisztáni bontók, és szétkapják… De muris, hogy még mindig mennyi része működik, legalábbis időnként. Az egyik sztori szerint, ami miatt először itt kerestem menedéket, a T-A család totál leirtotta a magrendszert, mielőtt leválasztották volna…

— De azt mondod, még mindig működőképes?

— Istenemre, az ám. Kábé úgy, mint Lud, ha azt működőképességnek lehet titulálni. És mit gondol, mi a maga dobozkészítője?

— Mond neked valamit az, hogy Maas Biolabs?

— Mosz bá'-Jób-lesz?

— Maas Biolabs. Biochipeket gyártanak…

— Jaa, azok? Hát, én is csak ennyit tudok róluk.

— Ludgate nem emlegeti őket?

— Szokta. De nem mondhatnám, hogy nagyon figyelnék arra, mit mond. Lud sokat fecseg…

Járműtetemek rozsdás halmaitól szegélyezett sugárutakon mentek keresztül, roncsszállító daruk és fekete kohótornyok között. Egyre beljebb nyomultak a Sprawl nyugati felébe, és Turner igyekezett a mellékutcákban maradni. Végigrobogott egy téglakanyonban, a páncéllemezek szikrát hánytak, s a végén egy koromlepte, sűrített szeméthalom falába vágódott. Hulladéklavina zúdult alá, majdnem betemetve a járművet. Turner elengedte a vezérlőkarokat, s az előre-hátra lengő-forgó habszivacs dobókockákat figyelte. A kerozinjelző a legutolsó tizenkét háztömb óta a nullán állt.

— Mi történt ott? — kérdezte a lány. Arccsontjait zöld fénybe vonta a műszerek izzása.

— Lelőttem a helikoptert, de inkább csak véletlenül sikerült eltalálnom. Szerencsénk volt.

— Nem arra gondoltam, hanem arra, ami utána volt. Én… álmodtam valamit.

— Miről álmodtál?

— A nagy dolgokról, ahogy mozognak…

— Valamilyen roham jött rád.