William Gibson - Számláló Nullára

— Azt hiszem, most már soha semmi nem lesz érthető — mondta, és félresöpört néhány csészét és tejmaradékos poharat. — Mi van a Jammernél? Maga a barátja? Ismeri Jackie-t?

— Persze — vágta rá Turner.

— Máma korán itt járt azzal a kis külvárosi wilsonnal. Azt hiszem, felmentek…

— Hova?

— Jammerhez. Azután kezdődtek a furcsaságok.

— Egen?

— Ezek a barrytowni szemétnépek, cukornádfalók meg fehércipősök, elkezdtek bejönni, mintha övék lenne a hely. És mostanra a két felső szint, a fene a húsukat, már az övék is. Egyszerűen megvették az emberektől a boltjukat. Az alsóbb szinteken egy csomóan összepakoltak és elhúztak. Elég furcsa…

— Hányan jöttek?

A kávéfőző gőzt hörgött magából.

— Talán százan. Egész nap be voltam szarva, de nem tudtam elérni a főnökömet. Mindegy, félórán belül bezárok, akármi lesz. A nappalos csaj nem jött meg, vagy lehet, hogy csak bedugta az orrát, megérezte a balhészagot, és lelépett… — A lány elvette a gőzölgő kis csészét, és Angie elé tette. — Jól vagy, kicsikém?

Angie bólintott.

— Nem sejti, hogy mire készülnek ezek a pasasok? — kérdezte Turner.

A lány visszatért a kávégéphez, amely ismét felhördült.

— Azt hiszem, várnak valakire — felelte csendesen, és átnyújtotta Turnernek a feketét. — Valakire, aki megpróbálja elhagyni Jammer klubját, vagy éppen megpróbál bejutni oda…

Turner lepillantott a kávéján kavargó barna habra.

— És senki sem hívta ki a rendőrséget?

— A rendőrséget? Mister, ez itt a Hipercsarnok! Itt nem szokás a rendőrséget hívni…

Angie csészéje csörrenve a márványpultra esett.

— Csak egyenesen előre, felbérelt ember — suttogta a hang. — Ismered az utat. Menj be!

A pultos lánynak tátva maradt a szája.

— Jézusom — mondta —, állatira be lehet lőve… — Ellenséges pillantást vetett Turnerre. — Maga adta neki?

— Nem — felelte Turner —, de a lány beteg. Majd rendbe jön.

Felhörpintette a keserű, fekete kávét. Egy pillanatra úgy rémlett, érzi az egész Sprawl lélegzetét. Öreg és beteg és fáradt zihálás volt, és huzatit kavart az összes állomáson, Bostontól Atlantáig…

— Jézusom, nem tudnátok bekötni, vagy valami? — szólt oda Bobby Jackie-nek. Jammer égési sebei odakozmált sertéshús szagába borították az irodát, amitől Bobbynak felfordult a gyomra.

— Égést nem szoktak bekötözni — vetette oda a nő, és besegítette Jammert a székébe, majd elkezdte kihúzkodni az íróasztal fiókjait, sorban egymás után. — Van fájdalomcsillapítód? Dermád? Akármid?

Jammer megrázta a fejét, hosszú arca sápadt volt, beesett. — Vagy talán… A bárpult mögött van egy készlet…

— Hozd ide! — förmedt Bobbyra a nő. — Nyomás!

— Csak tudnám, mit aggódsz ennyire érte — zsörtölődött Bobby, megbántva Jackie gorombaságától. — Hiszen megpróbálta beengedni ide azokat a Barbárokat…

— Húzzál a dobozért, seggfej! Elgyengült egy pillanatra, ennyi volt az egész. Megijedt. Hozd azt a dobozt vagy mindjárt neked lesz rá szükséged!

Bobby kirohant a bárba, és Beauvoirt azon kapta, hogy rózsaszínű plasztikbomba-rudakat kábelez össze egy sárga műanyag dobozzal, ami nagyon hasonlított egy játékautó vezérlőegységéhez. A rudak az ajtó forgópántjaira és a zár két oldalára voltak felaggatva.

— Mire jó ez? — kérdezte Bobby, miközben átmászott a bárpulton.

— Valakinek esetleg kedve szottyan bejönni — felelte Beauvoir. — Ha igen, kinyitjuk neki az ajtót.

Bobby megállt és megszemlélte a szerkezetet.

— Miért nem simán az üvegre rakta fel, hogy kirobbanjon?

— Ez túl nyilvánvaló — egyenesedett fel Beauvoir, kezében tartva a sárga detonátort. — De örülök, hogy elgondolkodsz ezeken a dolgokon. Ha megpróbálnánk egyenesen kirobbantani, egy része befelé robbanna. Ez a módszer… finomabb.

Bobby megvonta a vállát, és lebukott a pult mögé. Algaostyás zsákokkal teli drótállványokat látott, egy rakásnyi elhagyott esernyőt, nagyméretű szótárt, egy kék női cipőt, és egy fehér műanyagdobozt, körömlakkal rápingált, nyúlós kinézetű vörös kereszttel… Felmarkolta a dobozt, és újra keresztülmászott a bárpulton.

— Hé, Jackie… — szólította meg, s letette az elsősegély-csomagot Jammer deckje mellé.

— Hagyd csak!

A nő felpattintotta a doboz fedelét, és belekotort a tartalmába.

— Jammer, itt több az amilnitrát, mint bármi más!

Jammer bágyadtan elmosolyodott.

— Tessék. Ezek majd segítenek rajtad… — Jackie kigöngyölt egy tekercs piros dermát, lehántotta a hátsó felükről a védőpapírt, és hármat gondosan rásimított a megégett kézfejre. — Most úgyis helyi érzéstelenítőre van szükséged.

— Gondolkodtam — nézett fel Jammer Bobbyra. — Talán most jött el az ideje, hogy kicsit kavarhassál…

— Hogyan? — kérdezte Bobby, a deckkel szemezve.

— Teljesen nyilvánvaló — kezdte Jammer —, hogy akárkik is csődítették ide azokat a barmokat odakint, a telefonokat is lehallgatják.

Bobby bólintott. Beauvoir ugyanezt mondta, amikor kifejtette nekik a tervét.

— Nos, amikor Beauvoir és én úgy döntöttünk, hogy te és én kimegyünk a mátrixba egy kis őrjárat erejéig, akkor én tulajdonképpen másra gondoltam.

Jammer Bobbyra villantotta apró, fehér fogsorát.

— Tudod, én csak azért keveredtem bele, mert jöttem egy szívességgel Beauvoir-nak meg Lucasnak. De vannak, akik nekem jönnek párral, jó régiekkel. Amikért én még sosem nyújtottam be a számlát.

— Jammer — szólt közbe Jackie —, pihenned kell. Ülj csak vissza! Sokkot kaphatsz.

— Milyen a memóriád, Bobby? Lefuttatnék veled egy sorozatot; a deckemen gyakorolnád. Nem kapcsoljuk be, nem csatlakozol be. Oké?

Bobby bólintott.

— Akkor nyomd végig ezt szárazon egy párszor. Belépési kód. Beléptet a hátsó ajtóhoz…

— Kinek a hátsó ajtajához?

Bobby maga elé perdítette a fekete decket, és ujjait a billentyűzetre helyezte.

— A jakuzákéhoz — felelte Jammer.

Jackie rámeredt.

— Hé, mit…

— Mint mondottam volt, ez egy régi szívesség. De tudod, hogy szól a mondás: a jakuza sosem felejt. Ez mindkét szempontból igaz…

Bobby orrát megcsapta egy fuvallat a megperzselt hús felöl, és a fiú arca megrándult.

— Ezt hogyhogy nem mondtad el Beauvoirnak? — kérdezte Jackie, és visszapakolta a fehér doboz tartalmát.

— Édesem — felelte Jammer —, majd rájössz. Vannak dolgok, amiket azért megtanulunk meg, hogy eszünkbe juttassák, hogyan kell felejteni.

— Ide hallgass — mondta Bobby, és Jackie-re szegezte a tekintetét, remélve, hogy sikerül a legkomorabb benyomást keltenie —, ezt én fogom csinálni. Szóval nem kérek a loáidból, mert már az agyamra mennek…

— Nem ő idézi meg őket — mondta Beauvoir, aki az ajtónál kuporgott, egyik kezében a detonátorral, másikban a dél-afrikai smasszerpuskával. — Egyszerűen csak jönnek. Ha jönni akarnak, ott teremnek. Mindazonáltal kedvelnek téged…

Jackie a homlokára illesztette az elektródákat.

— Bobby — mondta —, nem esik bajod. Ne izgulj, csak csatlakozz be.

Levette a fejkendőjét. A haja kukoricaszemek módjára volt befonva, sorai közt átütött fénylő, barna fejbőre. A tincsekben elszórtan belefont, ősrégi ellenállások látszottak: színkód-festékcsíkoktól gyűrűzött, apró barna fenolgyanta-hengerek.