William Gibson - Számláló Nullára

Angela Mitchellé jóval a normális felett volt. Legalábbis valamikor.

Kivette a biosoftot az aljzatából, és szórakozottan pörgetni kezdte a hüvelyk- és mutatóujja között. A szégyen. Mitchell és a szégyen és az iskola…

Képesítés, gondolta Turner. A csibész bizonyítványait akarom. Látni akarom a másolataikat!

Újra betette a dossziét.

Semmi. Megtalálta, de nem volt ott semmi…

Nem. Még egyszer.

És újra…

— A szentségit! — mondta, látva az anyagot.

Kiborotvált fejű tinédzser pillantott rá a szomszédos széksorból, aztán visszafordult, hogy tovább hallgassa a barátja szóáradatát:

— Megint nyomatják a meccset, fent a dombon, éjfélkor. Mi kimegyünk, de csak lógunk, nem szállunk be, csak letejelünk, és hagyjuk, hogy széttapossák egymás seggét, meg jót röhögünk, megnézzük, kiket rugdosnak agyon, mert Susannak a múlt héten kikészült a karja, figyelsz? És az marha vicces volt, mert Cal el akarta vinni a kórházba, de be volt lőve, és azzal a szaros Yamahájával átborult a fekvő zsarun…

Turner visszanyomta a biosoftot az aljzatába.

Ezúttal, mikor végetért, nem szólt semmit. Visszadugta Angie nyaka alá a karját és elmosolyodott; az ablakban meglátta a mosolyát: fülig érő, magzati vigyor volt.

Mitchell iskolai feljegyzései jók voltak, nagyon jók. Elsőrangúak. De az ív hiányzott belőlük. Turner megtanulta, hogy a tudósok dossziéjában mindig keresni kell az ívet, a zsenialitás egyfajta görbe jelét. Turner ugyanúgy felismerte az ívet, ahogy egy gépészmester a köszörűről pattogó szikrákból felismeri a fémet. És Mitchellnél hiányzott.

A szégyen. A kollégiumi hálóterem. Mitchell tudta, hogy nem fogja megcsinálni. Aztán, valahogyan, mégis megcsinálta. De hogyan? Ez nem került bele a dossziéba. Mitchell valahogy rájött, hogyan javíthat bele a Maas biztonsági gépének átadott adatokba. Máskülönben már leleplezték volna… Valaki vagy valami rátalált a posztgraduális mocsárba süllyedt Mitchellre, és elkezdte feltáplálni, tanácsokkal, útmutatásokkal. És Mitchell feljutott a csúcsra, s az ív, amely oda juttatta, akkor már tökéletesen erős volt, és fennen ragyogott…

De ki? Vagy mi?

Turner a metrólámpák remegő fényében alvó Angie arcát nézte.

Faust.

Mitchell megalkudott. Turner talán sohasem fogja megtudni az egyezség részleteit, vagy Mitchell árát, de azt tudta, hogy az alku másik oldalát megértette. Amit Mitchellnek kellett cserébe tennie.

Legba, Samedi, a lány lefittyedt ajkáról nyálka csurran le.

És a vonat az éjféli levegő fekete robajával besüvített a régi Unionre.

— Taxit, uram?

A férfi fürgén forgatta szemeit az olajosan kavargó polikrómmal futtatott szemüveg mögött. Keze fején lapos, ezüstös sebhelyek csillantak. Turner közelebb lépett, és menet közben elkapta a pasas felkarját, majd a csomagmegőrzők szürke sorai közti fal karcos csempéinek lökte.

— Készpénz — sziszegte Turner. — új yennel fizetek. Ne kavarj semmit a sofőrrel. Világos? Nem vagyok balek. — és szorított egyet a fogásán. — Ha megpróbálsz átbaszni, akkor visszajövök és vagy kinyírlak, vagy a végén azt kívánod, bárcsak megtettem volna!

— Világos az ábra, uram. Értem. Igenis, meg tudjuk csinálni, uram. Hová akar menni, uram?

A férfi elnyűtt vonásai eltorzultak a fájdalomtól.

— Felbérelt ember! — A rekedtes, suttogó hang Angie felöl jött. Aztán követte egy cím. Turner látta, hogy a felhajtó szeme idegesen cikázik a színforgatag mögött.

— Az a Madison? — krákogta. — Egenisuram. Kerítünk Önnek egy taxit, egy pompás taxit…

Turner előrehajolt, és benyomta a BESZÉD gombot a hangszóró acélrácsa mellett.

— Miféle hely címét adtuk meg magának? — kérdezte a sofőrtől.

Statikus recsegés hallatszott.

— A Hipercsarnokét. Az éjszakának ebben a szakaszában legnagyobbrészt zárva van. Valami konkrét dolgot keresnek ott?

— Nem — felelte Turner. A hely ismeretlenül hangzott a számára. Próbálta maga elé idézni Madisonnak azt a részét. Leginkább lakónegyedek. Számtalan lakóhelyet alakítottak ott ki a kereskedelmi épületek héjában, amelyek még abból az időből maradtak fenn, amikor a kereskedelem a központi területre zsúfolt alkalmazottak fizikai jelenlétét igényelte. Néhány épület olyan magas volt, hogy átbökte volna egy kupola tetejét…

— Hová megyünk? — kérdezte Angie, Turner karjára téve a kezét.

— Ne izgulj — felelte a férfi. — Minden oké.

— Uramisten! — szakadt fel a lányból a kiáltás, amikor felnézett a rózsaszínű neonból formált HIPERCSARNOK feliratra, amely kettévágta az öreg épület gránithomlokzatát.

— Régebben, még a fennsíkon, álmodtam New Yorkról. Volt egy grafikus programom, amivel bejárhattam az utcákat, a múzeumokat, egyebeket. A világon mindennél jobban vágytam rá, hogy idejöhessek…

— Nos, a vágyad teljesült. Itt vagy.

A lány zokogni kezdett, szorosan átkarolta Turnert, arcát a férfi csupasz mellkasához szorította, és remegett.

— Félek, úgy félek…

— Minden oké lesz — nyugtatgatta Turner, megsimogatva a haját, és szemét a főbejáratra szegezte. Holott semmi oka nem volt azt hinni, hogy oké lesz itt bármi, akármelyikük számára. Úgy tűnt, a lánynak fogalma sem volt arról, hogy az őket idevezérlő szavak az ő szájából hangzottak el. De akkor, gondolta Turner, nem is ő mondta ki őket… A Hipercsarnok bejáratának mindkét oldalán hálózsákos emberhalmok hevertek, lapos rongykupacok, melyek teljesen belesimultak a járda árnyalatába. Turnernek úgy tetszett, hogy magából a sötétes betonból bontakoznak elő lassanként, hogy aztán a város mozgó végtagjaivá váljanak.

— Jammer's — szólalt meg a mellkasától letompított hang, és Turner hideg visszatetszést érzett -; egy klub. Keresd meg Danbala lovát!

És a lánynak ismét eleredtek a könnyei. Turner kézenfogta, majd elsiettek az alvó átutazók mellett, és a megkopott, aranycifrás szalagékítmény alatt beléptek az üvegajtón. Turner bezárt bódé- és sátorsorokat pillantott meg; közöttük egy presszógép állt, meg egy fekete tarajos lány, aki a pultot törölgette.

— Kávét — mondta. — És kaját. Gyerünk. Enned kell.

Rámosolygott a lányra, miközben Angie letelepedett az egyik székre.

— Készpénz jó lesz? — kérdezte. — El szoktátok fogadni?

A lány rábámult, aztán vállat vont. Turner elővett egy húszast Rudy táskájából, és odamutatta neki.

— Mit akar?

— Kávét. Meg valami kaját.

— Ez van csak? Nincs kisebb?

Turner megrázta a fejét.

— Sajnálom. Nem tudok visszaadni.

— Nem is kell.

— Megbolondult?

— Nem, de kell az a kávé.

— Ezt nevezem borravalónak, mister! Egy hét alatt se jön be ennyi…

— A magáé.

A lány arcán harag futott át.

— Maga azokhoz a seggfejekhez tartozik odafent. Tartsa meg a pénzét! Bezárok.

— Senkihez sem tartozunk — mondta Turner. Könnyedén áthajolt a pulton, s a szétnyíló zubbony alatt a lány megláthatta a Smith Wessont. — Egy klubot keresünk. Jammer klubjának nevezik.

A lány Angie-re pislantott, majd Turnerre.

— Beteg a kiscsaj? Vagy be van lőve? Mi akar ez lenni?

— Tessék a pénz — mondta Turner. — És kérjük a kávénkat. Ha kell a visszajáró, árulja el, hol találom Jammer klubját! Nekem megér ennyit. Érthető?

A lány eltűntette a gyűrött bankjegyet, és a presszógéphez lépett.