William Gibson - Számláló Nullára

— Amikor kilősz a Kosárlabda mellett — magyarázta Jammer Bobbynak —, akkor három klikkre jobbra húzol, és megcélzod a padlót; úgy értem, mész egyenesen lefelé…

— Micsoda mellett?

— A Kosárlabda, azaz a Dallas-Forth Worth-i Napsáv SegédProsperitás gömbje mellett; onnan lefordulsz és mész végig, ahogyan mondta, úgy húsz klikken át. Odalenn csupa használtautó-ügynökség, meg könyvelők vannak, de csak menj, ahogy mondtam, oké?

Bobby vigyorogva bólintott.

— Ha bárki meglát, ne törődj vele; azok akik oda le szoktak becsatlakozni, amúgy is megszokták, hogy fura dolgokat látnak…

— Testvér — szólt oda Beauvoir Bobbynak —, kezdd el! Vissza kell mennem az ajtóhoz…

Bobby becsatlakozott.

Követte Jammer utasításait, s titokban örült, hogy maga mellett tudja Jackie-t. Alábuktak a cybertér hétköznapi mélységeibe, s a csillogó Kosárlabda golyóvá zsugorodott felettük. A deck gyors volt és fenemód jól csúszott, amitől Bobby gyorsnak és erősnek érezte magát. Eltűnődött, vajon hogyan érte el Jammer, hogy a jakuzák adósai lettek egy szívességgel, amit Jammer sohasem próbált behajtani, és énjének egyik fele már javában képzelgette a legkülönfélébb jeleneteket, amikor belevágódtak a jégbe.

— Jézusom…

És Jackie eltűnt. Valami közéjük nyomakodott, valami hideg és néma és lélegzetelállító.

— De hiszen ott nem volt semmi, az isten verje meg!

Bobby megdermedt, szilárdan megállt. Látta a mátrixot, de a kezét nem érezte.

— Mi a fenének kell egy magadfajtát bekötni egy ilyen deckbe? Annak a vacaknak egy múzeumban lenne a helye, neked meg a napköziben.

— Jackie! — üvöltött fel Bobby önkéntelenül.

— Öregem — mondta a hang —, Én nemt'om. Már hosszú napok óta nem alszom, de te tényleg nem úgy nézel ki, mint amire felkészültem, hogy elkapom, ha kijött onnét… Hány éves vagy?

— Kopj le! — felelte Bobby. Semmi más nem jutott az eszébe.

A hang nevetésben tört ki.

— Ramirez halálra röhögné magát ezen, elhiszed? Mindig jó érzéke volt a nevetséges dolgok iránt. Nekem többek között ez is hiányzik.

— Ki az a Ramirez?

— A társam. De csak volt. Halott. Nagyon is az. Azt hittem, te el tudod mondani, hogyan történt a dolog.

— Sose hallottam róla — felelte Bobby. — Jackie hol van?

— Kiütve csücsül a cybertérben, amíg te a kérdéseimre felelsz, wilson. Mi a neved?

— B… Gróf Zéró.

— Mer' igen. A nevedet!

— Bobby. Bobby Newmark.

Csend. Aztán:

— Hmmm. Hé! Azért valami eszembe jut rólad. Ugye jól láttam, hogy a te anyád lakásába engedtek egy rakétát azok a Maas-ügynökök? De azt hiszem, te nem voltál ott — különben nem lennél itt. Várj egy percet…

Pontosan az orra előtt, a cybertér egy négyzetes darabja émelyítően átvillant, és Bobby egy kékes színű rajzban találta magát, amely egy nagyon tágas lakást ábrázolt; az alacsony bútorok alakját hajszálvékony, kék neonszálak körvonalazták. Bobby előtt egy nő állt, holmi derengő női rajzfilmfigura; arcát csak egy barnás folt jelezte.

— Slide vagyok — közölte a figura csípőre tett kézzel. — Jaylene. Ne próbálj átverni. Los Angelesben senki nem próbálkozik meg vele… — és a nő kézmozdulatára egy ablak jelent meg mögötte a semmiből. — Világos?

— Rendben — felelte Bobby -; de mi ez? Úgy értem, esetleg megmagyarázhatnád…

Még mindig nem tudott moccanni sem. Az „ablak” mögött pálmák és régi házak kékesszürke videoképe látszott.

— Hogy érted?

— Hát, ezt a rajzot. Meg magadat. És azt a régi képet…

— Hé, öregem, a gatyámat is ráment arra a tervezőre, aki összehozta ezt nekem. Ez az én terem, az én modellem. Ez L.A., fiú. Az emberek itt becsatlakozás nélkül már semmit sem csinálnak. Én itt szórakoztatok!

— Aha — felelte Bobby, még mindig zavartan.

— Te jössz. Ki van ott abban a gennyes táncteremben?

— Jammernél? Én, Jackie, Beauvoir, Jammer.

— És hová siettetek, amikor elkaptam a grabancotokat?

Bobby habozott.

— A jakuzákhoz. Jammer adott egy kódot…

— Minek?

A figura érzék, animált ecsetvonásokkal előrébb lépett.

— Segítséget kérni.

— A francba. Valószínűleg igazat beszélsz…

— Igazat, igazat, az Istenre esküszöm…

— Nos, nem az vagy, amire szükségem van, Bobby Zéró. Kint cirkáltam a cybertérben, fel és alá, hogy rájöjjek, kik ölték meg az emberemet. Azt gondoltam, a Maas tette, mert az egyik manusukat át akartuk vinni a Hosakához; így rábukkantam az egyik ügynökcsoportjukra. Az első dolog, amit láttam, hogy szétlövik a mamád lakhelyét. Aztán láttam, hogy hárman közülük bemennek egy pasashoz, akit a Finn néven emlegetnek, de az a három sose jött ki onnét…

— A Finn megölte őket — mondta Bobby. — Láttam mind a hármat. Holtan.

— Valóban? Nos, akkor talán mégis lesz közös témánk. Azután láttam a másik hármat, hogy ugyanazzal a rakétavetővel kilőnek egy stricihintót…

— Az Lucas volt — mondta Bobby.

— De röviddel azután, hogy kilőtték, egy helikopter repült föléjük, és mind a hármat megsütötte egy lézerrel. Erről tudsz valamit?

— Semmit.

— Netalán elmesélnéd nekem a saját sztoridat, Bobby Zéró? Vágj bele!

— Tudod, egy kis bulit akartam csinálni. És Napi Kettőtől megkaptam ezt a jégtörőt, a Lakótelepről, és én…

Amikor befejezte, a nő csak hallgatott. Az idomait hangsúlyozó rajzfilmfigura az ablaknál állt, mintha a televíziós fákat tanulmányozná.

— Lenne egy ötletem — kockáztatta meg Bobby. — Te talán segíthetnél rajtunk…

— Nem — felelte a nő.

— De ez talán segítene neked megtalálni, amit akarsz…

— Nem. Én csak azt a geciládát akarom kinyírni, aki megölte Ramirezt!

— De mi csapdában vagyunk, és meg fognak ölni bennünket. Ezek is a Maas emberei, akiket a mátrixban követtél! Felbéreltek egy csomó Lazát és Barbárt…

— Az nem a Maas — mondta a nő -; az csak néhány Euro odaátról, a Park Avenue-ról. A jegük van vagy egy mérföldnyi vastag.

Bobby megrágta az információt.

— Ezek azok a helikopteres fickók, akik kicsinálták a többi Maas-pofát?

— Nem. Arra a 'kopterre nem tudtam ráállni. Elrepültek dél felé. Szem elől vesztettem őket. Valamit azért sejtek… Mindegy; visszaküldelek. Ha ki akarod próbálni azt a jakuza-kódot, akkor rajta!

— De szép hölgy… Segítségre van szükségünk!

— Tőlem nem kaptok, Bobby Zéró — mondta a nő, és a következő pillanatban Bobby Jammer deckje előtt ült.

Nyak- és hátizmai sajogtak. Eltartott egy darabig, amíg a szemét fókuszba tudta hozni, így az utolsó pillanatban vette észre, hogy idegenek vannak a szobában.

A férfi magas volt, tán még Lucasnál is magasabb, de karcsúbb, vékonyabb derekú. Cafatokban lógó, bő harci dzsekit viselt, óriási zsebekkel; mellkasa, egy vízszintes fekete szíjat leszámítva, csupasz volt. Lázban égő szeme körül karikák sötétlettek, és a kezében a legnagyobb kézifegyvert tartotta, amit Bobby valaha is látott. Valami dagadt revolver volt, csöve alá furcsa szerkentyűt rögzítettek, amely olyan volt, mint egy kobra feje. Mellette egy lány állt imbolyogva, aki nagyjából annyi idős lehetett, mint Bobby. Ugyanolyan karikás szeme volt — bár sötétebb —, és sima szálú barna haja, amelyre ráfért volna a mosás. Fekete melegítőfelső volt rajta, sok számmal nagyobb a kelleténél, és farmer. A férfi kinyújtotta bal kezét és megtámasztotta a lányt.